Várady Szabolcsnak idén új verseskötete jelent meg a Magvetőnél, a sorban a negyedik. Négy kötet – egy 50-60 éves költői pályán szerény produktumnak tűnik, még jó, hogy az irodalomtörténet nem mennyisége, hanem minősége alapján értékeli a lírai teljesítményt. Márpedig Váradyt a 20. század utolsó harmadának legnagyobbjai közé sorolták eddigi munkái alapján. Engem most az izgat, hogy az új kötet, a talányos című De mennyire felkeltheti-e az új nemzedékek érdeklődését, népszerű lehet-e, korszerű költőnek tekinthető-e Várady?

De mennyire, hogy korszerű! – válaszolom kapásból, s eszembe ötlik Váradynak a 30 éve megjelent (második) kötete, a Hátha nem úgy van. Hisz már ez is tartalmaz harminc-negyven olyan verset, amely ma is romlatlan állagú, friss szellemű, s mellesleg remekmű.

Ezekben már ott vannak azok a markerek, amelyek később a slam poetryt olyan népszerűvé tették:

a rím- és ritmusbravúrok, az élőbeszéd köznapi vagy szlenges fordulatai, a nyelvi kétértelműségek, illetve a szokatlan asszociációk.

Ezek a poétikai jegyek Váradynál ötvöződnek az ún. nyugatos-újholdas líra vívmányaival:

a feszes logikával, a sűrítettséggel és a képalkotói természetességgel. Az utóbbi, a klasszikus modern tradíció ma már inkább megtagadott, mint vállalt, ám újragondolt alkalmazása azzal az előnnyel jár, hogy könnyű megjegyezni az ilyen verseket, Váradyét mindenképpen. Például az alábbi frappáns tömörségű, jó ritmusú sorokat, amelyek máig érvényesen közvetítik a jellegzetesen magyar közérzetet és balfékségeinket.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Domján Edit , Kulter.hu, 2019. április 30.