Rubasov a proletariátus forradalmának első nemzedékét képviseli, annak a néhány tucat bolsevik értelmiséginek egyike, aki az életét tette fel a világ jobbá tételére, aki hitt abban, hogy a tömegek „relatív fejlettségi szintjük”, azaz elmaradottságuk ellenére „átzsilipelhetőek” egy magasabb rendű társadalomba. Aztán ezeknek a többnyire polgári származásúból forradalmárrá vált figuráknak, így Rubasovnak is, rá kell döbbenniük arra, hogy a felemelkedés érdekében nem ritkán erőszakra, a demokrácia szabályainak átmeneti feladására, sőt a morális tisztaság időleges háttérbeszorítására van szükség. El kell fogadni a „cél szentesíti az eszközt elvét”, még akkor is, ha ez emberéletek sokaságába kerül. Végül társai, majd a saját sorsán keresztül kénytelen megtapasztalni, hogy a pártban nincs helye vitáknak, alternatív megoldások keresésének.

Többnyire szorgos olvasónak tartom magam, számos fontos művet olvastam el többször, de Koestler Sötétség délbenje bizonyosan vezeti az újraolvasási listámat. Ha jól számolok, ez a most megjelent, eredeti németből való fordítás az ötödik változat, amelyben végigkövetem Rubasovnak, ennek a tragikus sorsú kommunista forradalmárnak a sorsát s Koestler diktatúráról, a forradalom elárulásáról írott politikai-filozófiai fejtegetéseit. Először a nyolcvanas években a BBC magyar adásában Jotischky László magyarításában hallgattam folytatásokban, majd egy átütő papíron gépelt szamizdat változatban olvastam ugyanezt a szöveget.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Schüttler Tamás, Élet és Irodalom, 2019. május 24.