Huszonöt éve 1994-ben jelent meg az első verseskötete, az Öt ajtón át. Azóta lírája sokat változott. Eltűnt a megszólításra való igény, a szövegek terjedelme pedig bővült. Az volt az érzésem, tudatosan távolodik az én és te viszonyától a megszólítás hiányával, a párbeszédek helyett a monológokkal. Sorvégi rímeket sem találunk már a Földabrosz kötetben, de a játékosság és a belső rímek megmaradtak.  Mi inspirálta akkor, mi inspirálja most?

Huszonkét éves koromban az „öt ajtó“ mindegyike zárt térből zárt térbe nyílt – a hermetizmus úgy csukódott rám, mint az álom páncélja. A páncélon rések alig voltak. Olyan rések, ahol a vers beszélője a kiszolgáltatottságát is vállalja. A Hang és árnyék ciklusától a Homokfúga házasságversein át a Nap-monológok és a Védőbeszédek regiszterein azután a véletlennek kitettség megedződött; megformálódott az a hang, amin én írni tudok. Hogy mindez a párbeszédességtől a drámai monológokig terjed? Meglehet. Bár most a Földabroszban a keretciklusok nagyon is élő megszólítás-helyzeteket mozgatnak – az elsőben a feleségemet, az utolsóban a fiamat szólítja meg egy hang.

Rímek? A Bujdosódal népdalos keresztrímeit leszámítva valóban nem igényelte ez az anyag a sorvégi egybecsengést. Hangzó rímek helyett inkább a sorsrímek észrevételére volt szükség, vagyis, hogy a köteteken átívelő helyzet- és hangzásegybeesések miképp hangszerelhetőek újra. Épp ezért nem tudom nem visszanézni a régebbi szövegeimet, mert minden változás ellenére minden vers mindig egy végtelen homoníma alakváltozataként íródik, homonímán most persze nem jelentésazonosságot, hanem a versben megszólaló dikció alapregisztereit értve, mintha egy kaleidoszkópot lassan forgatnál, és folyton másképp áll össze, ami ugyanaz. Akkor is, és most is ugyanaz inspirál: a nyelv erejével végtelen szövegenergiát találni, amit akárhányszor olvasol el, találhatsz a szövegben még egy újabb felforgató értelmet vagy rátalálhatsz az érzelmi jelentőség új árnyalatára. Emiatt a szövegenergia miatt lesz a vers jó esetben mandala, vagyis ikon. Nem feltétlen misztikus ez a folyamat, de mindig a világ egésze helyett felmutatott rész erejével hat.

A kötet bővelkedik intertextusokban, elsősorban a Bibliából, de összecsengenek sorok Babits, Kosztolányi, Rilke versekkel. A dallam is fontos szerepet játszik, persze nem didaktikusan, hanem finom belső rímekkel. Ezek a vershelyzetet ismerős tereppé varázsolják az olvasó számára, egyfajta otthonosság lepi be a verseket. „Nincs szeme, mégis a szeme/ láttára lőtték le az apját.” A Nincs szeme indítása bennem világháborút, magyarországi megtorlások képeit idézte fel, holott a beszélő valósága a tenger és környéke. Mennyire akart elszakadni elődöktől, mennyire lehet? Hogyan kapcsolódnak a versek az irodalmi hagyományhoz? Mennyire akart magyar lenni ezekben a versekben?

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Fehér Enikő, Litera.hu, 2019. május 20.