A legutóbbi Szvoren-kötet – akárcsak a többi – zavarba ejtő alkotás, de nem a borzasztó világszemlélet, a hiánytapasztalatokban forgolódó szereplők kegyetlen ábrázolása miatt, mert ezt már megszokhattuk a Pertu, a Nincs és ne is legyen, valamint Az ország legjobb hóhéra szerzőjétől. KLAJKÓ DÁNIEL RECENZIÓJA.

Szvoren Edina kötete egyszerre szerves folytatása eddigi életművének, és kísérlet egy olyan dialogikus szövegtér megteremtésére, mely majd minden ponton önnön működését kommentálja.

Hónapok távlatából nehéz objektíven szemlélni a Verseimet: a nagy elvárásokkal olvasott kötetről sorra jelentek meg a kritikai elmarasztalások (Károlyi Csaba, Kálmán C. György), néhány megengedőbb bírálat (Szolláth Dávid), napvilágot láttak erős olvasatok. Eközben a szerző munkásságát Mészöly- és Libri-díjjal jutalmazták, és az Aegon-díj rövid listájára is jelölték. Az új Szvoren-kötet – akárcsak a többi – zavarba ejtő alkotás, de nem a borzasztó világszemlélet, a hiánytapasztalatokban forgolódó szereplők kegyetlen ábrázolása miatt, ám ezt már megszokhattuk a Pertu, a Nincs és ne is legyen, valamint Az ország legjobb hóhéra szerzőjétől. Sokkal inkább a biztos kézzel végigvezetett reflexív szemlélet miatt, ahogyan Szvoren saját kialakított poétikáját ironikus módon szemléli a Verseim tizenhárom történetében.

Kritikám címe talán túlontúl giccses, mégis bízom abban, hogy csak annyira, amennyire a novelláskötetben helyet foglaló történetcímek azok. Az írások számos ponton kapcsolódnak a Szvoren-univerzum eddigi darabjaihoz: a csonka családokhoz, a vakvágányszerűen működő szülő-gyerek interakciókhoz, az erőszakközpontú világszemlélethez, a mikrovilágokon belül létrejött abszurd helyzetekhez. Mégis, ha egyetlen motívumot kellene említenem, ami át-átszövi nyíltan vagy rejtetten jelen kötet novelláit, akkor az maga az írás lenne.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Klajkó Dániel, Revizoronline.com, 2019. május 17.