Első látásra négykezesnek látszik e különös, de nagyon szerethető könyv, erre erősít rá a borító is, pedig legfeljebb kétszájasnak mondhatnánk, két férfi beszélget itt, kérdéseket szegeznek egymásnak, válaszolnak, mesélnek, anekdotáznak, párhuzamokat vonnak – de a laza dialógusfolyam írott szöveggé nemesítése csak a fiatalabbat dicséri – aki szerkesztett valaha interjúkötetet, tudja, miféle munka ez. (Osvát úr, ezt majd tegye át helyesírásba! – ahogy a jó Kasi mondotta volt a legenda szerint.)

Első látásra úgy tűnik, keresve sem találhatni két ilyen eltérő karaktert, két ennyire különböző férfit. Egyikük egy nagyhírű művészcsalád leszármazottja, maga is komoly karriert futott be egykor, hogy aztán az üzleti sikereket írói sikerekre cserélje, így tisztelegve az ősök előtt, másikuk első generációs értelmiségi, akinek lépésről lépésre araszolva kellett kiküzdenie a helyét a szakmájában – hogy mostanra a legelső sorba kerüljön ott -, egyikük jómódú világpolgár, akinek van két hazája, jó néhány otthona, tucatnyi törzshelye és megszámlálhatatlan barátja a Föld minden pontján, másikuk horizontja sokáig nem terjedt túl a városszéli családi házon, melyet apja a saját kezével épített fel egykor, egyikük beszél vagy tíz-tizenkét nyelven, s nemigen találni olyan pontot a glóbuszon, ahol meg ne fordult volna, másikuknak az idegen nyelvek és az az idegen országok megismerése sokáig elérhetetlen vágyálomnak látszott, egyikük egyetemes műveltséggel rendelkezik, melynek alapjait még a szülői házban szívhatta magába, másikuk tégláról téglára építi a maga tudáspiramisát, egyszóval az ember azt gondolná, nemigen tudnak mit kezdeni egymással, aztán meg kiderül, hogy nagyon is de.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Nádas Sándor, Újírás.hu, 2019. június 5.