Marno Jánost esszéíróként, kritikusként, szerkesztőként és műfordítóként (pl. Paul Celan fordítója) is ismerhetjük, ám elsősorban költő. Együtt járás című, 1987-es debütáló kötete óta több mint tíz verseskönyve jelent meg, tucatnyi díja és kitüntetése van. Mégis kánonon kívüliként tartható számon, nem sorolható be sem a posztmodern, sem a neoavantgárd, sem más irányzatokba, legfeljebb a poszt(neo)avantgárdot szokás emlegetni vele kapcsolatban. A poszt-neoavantgárd magatartás jellemzői (1981) – Erdély Miklós kilenc pontja – tulajdonképpen leképezi Marno János művészeti programját, beleértve az utolsó deklarátumot is: „A szervezkedés, intézményesedés minden formájától tartózkodjon.”

Marno János mégis a kortárs magyar líra egyik legfontosabb, megkerülhetetlen személyévé vált, s mégis megtalálta őt egy (fél)intézményesült társaság a 2000-es években. Felfedezte a Telep-csoport, amelynek apafigurájává lett, s kölcsönösen inspirálták egymást a fiatal költőkkel. „Mondhatni, a Telep Csoport tagjai Kemény István bőrdzsekijéből (vagy A néma H című megrendítő versében szereplő nagykabátjából), illetve Marno János zárt grammatikájából, hermetikus poétikájából és anarchikus szórendjéből bújtak elő.”¹Elég csak egyetlen példát említeni, amely jól rámutat a szövegviszony reflexivitására: Nemes Z. Márió Népdalkiegészítések című írását, amely több Marno-szöveget is felhasznál (s erre paratextusában fel is hívja a figyelmet). Első két sora így szól: „Arra ébredtem, hogy undorodom a szájhagyománytól. A hatásiszony bélférgei űznek a mocsári párák felé, vagy ez a miazma nem több mint kollektív bűz?”² – a mondatpár első része Marno fagyöngy című verséből származik. Az intertextualitás létmódjának alapvető funkcióját beteljesítendő (kapcsolatteremtés két vagy több szöveg között), a hatásiszonyt proklamáló szöveg paradox (másként tekintve éppen hogy inherens) módon a hatás beíródását mutatja meg.³

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Pataky Adrienn, Amboozia.hu, 2019. július 16.  (2019/2.)