Posztmodern versinger
(kiadvány: M1/M7)

Érdekes, bár korántsem váratlan vitát váltott ki Szálinger Balázs tavaly ősszel megjelent verseskötete. Érdekes, mert Bedecs Lászlónak és Margócsy Istvánnak az Élet és Irodalom hasábjain jelen kritika írásakor is folyó szó-váltása nemcsak napjaink politikai (v)iszonyok által rongált pszichikai és szellemi állapotára világít rá, de az irodalomértés egészére vonatkozó konzekvenciákkal is szolgált. Bedecs ugyanis a kötet első ciklusának több utalásából aktuálpolitikai mondanivalót vél kiolvasni, míg az ilyen irányú (s véleményem szerint is leegyszerűsítő) olvasattal szemben Margócsy a következőképpen foglalja össze saját álláspontját: „Magam úgy gondolom, lehetséges a költészetnek közéleti vonatkozása, ilyen is, olyan is. Lehet jól is csinálni, rosszul is. Ilyen meggyőződéssel is, olyannal is – akkor is, ha manapság persze e műfaj nemigen élvez nagy népszerűséget (én sem tekintem magam az ily költészet aktív propagandistájának). Szálinger (és néhány mai társa, pl. a Bedecs által is idézett Térey János) költészete kiváló alkalmat adhatna arra, hogy e régi, s nagyon sokszor rosszul feltett s még rosszabbul megválaszolt kérdést újragondoljuk. De ha valaki a kritikájának kulcsmozzanataként emeli ki e vonatkozást, akkor szerencsésebb lenne, ha eljárásában nem ő tulajdonítaná, önkényesen, a költőnek a vélekedéseket, s emellett maga is kimondaná, elsősorban poétikai s nem kizárólag politikai véleményét. Mert így ítélete csak a régi nagy mondást idézi fel olvasójában: szégyellje magát, aki rosszra gondol.” (Margócsy István: A költemények politikai értelmezéséről, ÉS, 2010. január 29.) A vita tehát nemcsak a kritika „bármit le lehet írni”-elveként értett szabadságáról vagy a „műértés” szövegen elkövetett önkényének (más szóval a szabadsággal való visszaélésnek) a gyanújáról, hanem a szövegek szemantikai nyitottsága által képződő értelmezői térben való kritikusi önpozicionálás mikéntjéről is szól.
   Érdekes, de nem váratlan ez a vita, mivel Szálinger Balázs korábbi műveiben is megfigyelhető a nem, vagy csak alig burkolt közéleti, esetleg politikai mondanivaló megfogalmazása. Elég talán csak a 2000-ben kiadott Zalai passió című vígeposzra, vagy a 2008-as Százegyedik év című „lírai pamflet”-re utalni. Ahelyett azonban, hogy részletesen tárgyalnánk azt, hogy az utóbbi évek, hónapok történései milyen új fénytörést adnak a verses epikus művek lehetséges politikai implikációinak, inkább azt tartom fontosnak kiemelni, hogy úgy a Zalai passióban, mint a Százegyedik évben a szövegeket irodalmi műként olvasó befogadó számára lényegesebb a választott téma esztétizálása, irodalmi témává emelése, s ezzel szoros összefüggésben a költői nyelv és a műfajválasztás eredetisége (a korábbi mű esetében), vagy akár a műfajválasztás problematikussága (például a Százegyedik év estében, ahogy arra a figyelmet, véleményem szerint helyesen, Teslár Ákos kritikája felhívta (Teslár Ákos: Tájszó kellene mostan, Revizor – az NKA kritikai portálja)). Azoknak az alkotói műveleteknek a sora teszi például többek között érdekessé a Zalai passiót, melyek révén a szerző a művön kívüli életrajzi és egyéb (például politikai) referenciákat beépíti a mű (végső soron mindig fiktív) világába. Ilyen az eposzi „sánta Attila” alakja, aki amellett, hogy rájátszik Szálinger egyik erdélyi mesterének nevére, az eposz mitikus világában először mintha a görög Héphaisztosz alakját idézné (igaz „a sánta kovácsnak / jó, ám később elfajzott fiaként”), majd a mű végén a hagyományos eposzi kellék, a deus ex machina alkalmazásaként, a hun–magyar legendárium nevezetes csillagösvényén (itt „égbeli ösvény”) érkezve eldönti a csatát a hős zalaiak részére. Ugyanígy Zala vármegye középkori neve, s az ezzel nyilván nem véletlenül azonos második honalapítóként bemutatott hős nagyapa családneve: Kolon, olyan verstani áthallásokat tesznek lehetővé, melyek nemcsak a vígeposz nyelvezetére vonatkoztathatók, de – ezzel együtt – mintegy azt is hangsúlyossá teszik, hogy a „kolonizmus” (kolonializmus?), a „zalai revizionizmus” újkori története csak a mű ironikus világában bír érvénnyel.
   Az M1/M7 fiktív tér-idő koordinátáit a kötetet nyitó cím nélküli vers jelöli ki, noha jelen esetben nem verses epikus műről van szó, s még csak a nagyobb, kvázi epikus vagy drámai keret is hiányzik, mint a korábbi verseskötet az Első pesti vérkabaré esetében. A fiktív tér itt: a „[l]egkisebb és legnagyobb számozású autópályák közös folyása” valahol Budaörs alatt. A konkrét helyre történő utalás egyben szimbolikus teret is jelöl, az autópályák számozásának rendje ezen a szakaszon ér körbe, ezáltal mintegy szinekdochéként egész Magyarországot jelölheti („s nekem ez az öt kilométer / A hazám.”), s mint ilyen Ady „Hortobágy”-ának rokona. Ez a rokonítás nemcsak Szálinger korábbi verseinek tükrében lehet indokolt, de ennek a kötetnyitó versnek a jelenetezése és hangneme is helyenként Adyt idézi. A vers első sorai („A bécsi büszkeség s az önként alávetettek / Kényelmessége itt szálazódik eggyé / Budaörs alatt”) visszautal az Új versek szintén cím nélküli nyitányára („Verecke híres útján jöttem én” és „Szabad-e Dévénynél betörnöm?”). S a Szálinger-vers utolsó szakasza is mintha megint csak Ady-lírájának szubjektumszemléletét idézné: „Akit kellett, azt mind eltapostam, / amire tellett, fölépítettem...” Bár itt a költői hang mintha Pilinszky intonációjában szólana meg („Amiként kezdtem, végig az maradtam. / Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom.” Amiként kezdtem). Sajátos és bizonyos értelemben meglepő irodalomtörténeti interferencia ez.
   Az M1/M7, azaz az autópályák közös, a kötetcímben is jelölt szakasza egyben kronotoposzként is működik, egyfajta körkörös időszemléletet sugall, ugyanis, olyat, amelyben „[k]ezdet és vég egymást éri”, s az adott időpillanat ezért minden esetben a „történelem vége” is. Anélkül, hogy túlinterpretálnánk a versnek ezt az utalását, annyit talán megjegyezhetünk, hogy ez a szemléletmód, s általában az eddigi Szálinger-életmű irodalomtörténeti perspektívája, olyan posztmodern időfelfogást mutat, ami szerint – s ezen a ponton utalhatunk Fukuyama nevezetes könyvére – az irodalom jelen állapota túl van a célelvű fejlődéstörténeti modellek kizárólagos érvényének a hitén. Ezért azok a műfajok, irodalmi beszédmódok, amelyeket a korábbi korszakok, s mindenekelőtt a modernség, diszkreditáltak, releváns költő megnyilvánulásokként reaktiválhatók.
   Van azonban egy másik jelentésrétege is a kötet egészéből kirajzolódó költői én-szemléletnek, s ezen keresztül a kötet szimbolikus címadásának is: „Az M/1-es és az M/7-es találkozása így – írja kritikájában Vári György – egy történeti hagyomány (a kurucos függetlenségi szemlélet) végpontja is lesz, kissé rezignált ragaszkodással utalva a Zalai passió [...] záróversére, a költői autonómiáért folytatott küzdelemre az egymástól elválaszthatatlanná tett költői pálya és életút egy olyan pontján, ami egybeérés és lezárás is – ezt a lezáráspillanatot segít költészetté stilizálni a történeti múlt.” (Vári György: Egy alanyi költő színpada, Magyar Narancs, 2009/51-52. [december 17.]) Az „út” metaforikus értelme tehát ebben a kontextusban a hagyományos „életút” jelentésben is megragadható. Ezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert például a Vándorlegény és a vadkan, vagy a Helyi ménes című vers esetében (ahol azt sem lehet eldönteni ki is a beszélő) feltétlenül igaz, Reményi József Tamás megállapítása, aki szerint „Szálinger [...] allegóriái nem a megfeleléseket, hanem épp ellenkezőleg: a magyarázatok bizonytalanságát sugározzák, egy korai állapotában őrzött szecesszió szabadságával és kétségbeesésével” (Reményi József Tamás: A dalnok, Népszabadság, november 21.). Ehhez azonban feltétlenül hozzá kell tenni azt is, hogy antik strófaszerkezetekben írott verseitől időnként a klasszicista esztétika szó szerint értendő tanító szándéka sem áll távol (például Férfibúcsú című versben).
   A kötet Szálinger Balázs utóbbi hét évének válogatott verstermését három, pontosan szerkesztett ciklusba rendezi. Az első ciklus címe: Sport. Ez a rész tartalmazza a legtöbb nyílt vagy rejtett utalást a korábbi évszázadok költői hagyományára Zrínyitől kezdve a modern irodalom kávéházi világáig (Centrál). A történeti allúziók különböző formákban valósulnak meg ebben a ciklusban. Szálinger költészetének egyik sajátossága a kötött időmértékes verselés, a klasszikus strófaszerkezetek alkalmazása, mely már önmagában széles irodalomtörténelmi távlatot nyit a versek olvasója számára. Ezen a nyelvezeten szólalnak meg (vagy éppen válnak szótlanná) a hagyományos, a klasszicizmustól és a romantikától örökölt költői témák és szerepértelmezések. Ezeknek a hagyományos költői szerepeknek az egyike a nemzet sorsát megéneklő, a nemzeti felelősség- és identitástudatra nevelő (népi, nemzeti, népnemzeti, közösségi stb.) költőé. Ebbe a körbe sorolom a Költő & hadvezér című verset is, mely számomra az eposzíró Zrínyi alakját idézi meg (s nem a volt miniszterelnökét). A vers valóban sokértelmű utalásai sajátos belső és külső dialógust folytatnak. Az „Átír engem a kis literátor” sor például olvasható a versben megidézett „költő & hadvezér” (Zrínyi) két egymástól elkülönülő, egymással feszültségbe kerülő, s mai szempontból mindenképpen anakronisztikus szerepekettőse közötti konfliktus kinyilvánításaként, de érthető úgy is, mint a „költő & hadvezér” maszkja mögüli kiszólás, mely így az életművet átíró jelenkori szerzőre vonatkozik. Erre lesz válasz (valamelyik költő részéről) a vers záró szakasza: „Szép volt, férfi, csatold le a kardot – / Benned az ország vére megalvadt: / Úgy lesz úgyis, ahogy nem akartad.” Ha valóban indokolt a Zrínyire való utalás, akkor a szabálytalan félrímes alkaioszi versszak plusz poétikai funkciót is nyer: a Zrínyi-strófa mintegy klasszicista átiratának jelzéseként is szolgál.
   Szintén alkaioszi strófában íródott a cikluscímadó vers, a Sport is. Szálinger Balázs versében a foci elsősorban nem a mai állapotok allegorikus leírását szolgálja, hanem a nemzeti múlt legtöbbet idézett, s nemzeti önismeretünk egyik alapját jelentő korszaka, a reformkor felé fordul. A reformkori csapat összeállításában és (az eposzok enumerációját idéző) bemutatásában a korszak politikai eseményeinek, s a szintén odaérthető szabadságharcnak az ironikusan kicsinyítő elbeszélése figyelhető meg. A futball nyelvezetén elmondott történetben nem az egykori események nagyszerűsége figyelhető meg, hanem sokkal inkább a bukás feldolgozatlanságának az – egyébként mai tanulságokkal is bíró – tragikuma válik olvashatóvá. A reformkori eszmék azonban nem csak itt kerülnek feszültségbe a nemzeti sors szükségszerűen önreflexív jelenkori interpretációjával. Már a vers első versszakában megfogalmazott történelemszemlélet jelzi a nagy reformkori politikai célkitűzések szertefoszlását, jelenkori érvényének kérdésességét: „Milyen felállást görget a semmibe / Emlékeinken átcsobogó folyónk, / A múlt!” A nemzeti történelemre való emlékezés a felejtéssel, a nemzeti retorika pátosza a futball nyelvén újramondott történet ironikus hangnemével kerül szembe, s ezáltal szolgál a sport a versben olyan világmodellként, melynek leírásával újramondhatóvá válik mindaz, ami nemzeti identitásunk alapját jelenti, s ami mai helyzetünkből tekintve mégiscsak valamiféle nagyszerűséggel bír. A vers záró strófájának elégikus hangvételét épp ezért akár komolyan is vehetjük: „Visszakívánom mégis a vesztesek / Szertefutott és túlfizetett hadát / Mert meccseink is elmaradtak, / Nemhogy képei egy csapatnak.” Lényegében hasonló kontextusban értelmezhető a Turizmus című vers is, melynek zárása Vörösmarty „Itt élned, halnod kell!” imperatívuszának ellenében fogalmazza meg a maga végkövetkeztetését: „Azért nem voltam messze, messze, / Mert ha elhagynám ezt a medencét, // Könnyen lehet, hogy vissza se néznék.”
   Az M1/M7 kötet első ciklusának versei tehát többféle megközelítésből, de valamilyen módon midig a versbeszélő mint szubjektum világban-létének közösségi dimenzióit emelik ki. A fentebb röviden elemzett költeményen kívül a Centrál a modern költői, írói életmód hajdani nevezetes színterét az ezredfordulón újranyitott kávéházat jeleníti meg, de a múlt ez esetben sem a problémátlanul újrakezdhető hagyomány eredőjeként jelenik meg, hanem sokkal inkább olyan távolságként, melynek tükrében csak „divatok puha pástja lesz a Centrál.” A közösségi létlehetőség szervező elve rendezte a szülővárosról, Keszthelyről szóló Város a mólótájon című verset is ebbe a ciklusba. A kötet, s az életmű egészét tekintve azonban ez a vers is nagyobb kontextust rajzol ki. Olyat, amire Reményi József Tamás hívja fel a figyelmet visszautalva a Zalai passióra: „a keszthelyi fiú a provincia dalnokának szerepét öltötte magára egy másik provinciában, hogy aztán Pesten legyen belőle az irodalmi élet »kispetőfije«.” (Reményi József Tamás: A dalnok, Népszabadság, november 21.)
   A kötet második ciklusa a közösségi perspektíva helyett a versbeszélő személyes szférája felé viszi az olvasó figyelmét. A ciklus szervező elvei a versbeszélő szubjektivitásának körei: a halál, a szerelem (a család) és az Isten. Más szóval: a saját és a másik véges létezéséhez, a másikhoz és az Istenhez való viszony. A költői tradíció újramondása itt is egyszerre több irányba nyitott jelentésadást tesz lehetővé, csakúgy, mint az előző ciklus verseiben.  A nőstény piéta például egy közismert képzőművészeti és irodalmi toposzt ír át: a halott, keresztről levett Jézust kezében tartó Máriáét. A szakralitás ábrázolásának művészi hagyományát azonban már a címadás dehumanizáló jelzője destruálja, s ezáltal az egyszerre mélyen tragikus és üdvtörténeti távlatokban mégis végtelenül katartikus esemény nyomai helyett, mintegy a megváltó szenvedés antitípusaként a szülés kínjai, a szülő nő magárahagyatottsága kerül a vers olvasatának középpontjába. A ciklus több verse játszik rá arra az irodalmi tradícióra, mely mindig a transzcendenshez való viszony költői kifejezésének határhelyzetében születik. Szálinger verseiben azonban a transzcendencia is végletesen az immanenciába íródik át. A földi szerelem, ha a versek nyelvi terében meg is idézi ugyan az „amor sanctus”-t, érvényteleníti azt az allegorikus olvasatot, mely a szerelmet mint Isten és ember kapcsolatának minden testiséget kiiktató allegóriáját értelmezte. Lényegében már ide sorolható az előbb említett vers is, ha figyelembe vesszük, hogy a nagypénteki passiótörténetet feldolgozó siratóénekek legismertebbike, a Stabat mater (a Szálinger-vers egyik lehetséges archetípusa) a fia halála miatt szenvedő Máriát „Eia mater, fons amoris”-ként (Babits fordításában „Kútja égi szeretetnek”) szólítja meg. Szintén az „amor sanctus”-nak a misztikus jelentését zárójelbe tevő, az Isten–ember spirituális viszonyát a nyers testiségbe visszaíró, de az imádság Istent megszólító dikcióját megtartó vers a Két katolikus. A versbeszélő Istenhez intézett monológja ez esetben is válasz nélkül marad, de az „imádság” tétje mintha nem is valamifajta isteni válasz kieszközlése lenne, sokkal inkább a „két katolikusnak kiváló ember” és a „nagynevű Vétlen” „szerelmi háromszögének” ironikus láttatása.
   Az M1/M7 utolsó ciklusa, a Nemo plus iuris, a kötet meghatározó poétikai törekvéseinek egyfajta összegzését adja. A ciklus első verse a fiatalon elhunyt erdélyi „jurátus-poétá”-nak, Téglás Gábornak állít emléket. A költőelőd alakjának megidézését azonban a hasonló életrajzi helyzet motiválja: Téglás 1878-ban született, Szálinger 1978-ban, Téglás 1906-ban halt meg, Szálinger száz évvel később írja a verset, mindketten egykori joghallgatók és költők. A költőelődhöz való viszony megéneklése egy olyan metapoetikus játékban szólal meg, mely a saját hang és a költői hagyományban konkretizálódó idegen hang elválasztásának igényét és az elválaszthatatlanság képtelenségét fogalmazza meg. „Én kérlek, hagyd el a versem” – zárul a vélhetően Téglás Gábort megszólító versrész, majd ezt követi egy olyan disztichonban írt sírfelirat, mely a műfaji hagyományoknak megfelelően a halott síron túli hangján szólal meg, de egyértelműen mai valóságtapasztalatra vonatkozó utalásokat tartalmaz („S most egy Dacia visz: új utakon robogok.”). Ebben a nyitó vers által megteremtett kontextusban értelmezhető az Album I-XII. című kisciklus is, mellyel kapcsolatban Hász-Fehér Katalin joggal jegyzi meg, hogy a kötet többi verséhez képest gyöngébb sorozatról van szó (Hász-Fehér Katalin: Szólamok összjátéka, Revizor – az NKA kritikai portálja). A gyöngébbnek ítélt költői teljesítmény mögött talán az az olvasói tapasztalat húzódik meg, mely a címekben jelölt, s a versekben kifejtett jogi szituációt viszonylag egyszerű értelmezői műveletek segítségével tudja visszafordítani az irodalmi hagyományhoz való viszonyra, annak mintegy allegorikus költői önértelmező olvasataként befogadva a ciklust. Ez annál is fontosabb, mivel mindezzel együtt mégiscsak a kötet egyik kulcsdarabjáról van szó, amennyiben a kötet egésze valamilyen módon Szálinger költői pályájának a tanulóéveket lezáró fordulatát is tematizálja. Az Album című vers szerzői címmagyarázata szerint: „Album: fehér tábla, amelyben az új tisztviselő a hivatali év kezdetén számot ad a tanulóéveiről, és közzéteszi hivatali programját.” A régi lezárását és az új költői korszakba való belépés lehetőségét fogalmazza meg az Intró című – ebben az értelemben – önmegszólító záróvers.
 
Az M1/M7 legfontosabb poétikai törekvése tehát a lírai énnek a biografikus szerző többé-kevésbé ismerhető életrajzi mozzanatainak, valamint önreflexív megnyilatkozásainak és a felvett költői szerepeknek mint maszkoknak a feszültségében történő újraalkotása, s annak a pályafordulatnak a tematizálása, mely jelen kötettel a tanulás, a költővé válás szakaszát maga mögött hagyva a költői kiteljesedés új távlatát nyitja (nyithatja) meg. (Magvető, Bp. 2009)

Kiadvány:
Szálinger Balázs
M1/M7
Magvető Kiadó, 2009


Forrás:
www.jamk.hu/ujforras
Szénási Zoltán
2010. 04.14.

2010-05-03 15:19:05
Fordította: Pék Zoltán
Londoni nyarak sok zenével és fűszerrel
A fiatal brit irodalom egyik legígéretesebb szerzőjének regényében egy ghánai fiú felnövéstörténetét követhetjük végig délkelet-Londonban. Miután nem jut be az áhított zeneművészeti...
Fordította: Kúnos László
A halhatatlanság ára
Hajnalcsillag-sorozatának második kötetében Karl Ove Knausgard ezúttal két szereplőre összpontosít. A regény első fele 1986-ban, a csernobili atomkatasztrófa évében játszódik, és egy Syvert...
Fordította: Kúnos László
A halhatatlanság ára
Hajnalcsillag-sorozatának második kötetében Karl Ove Knausgard ezúttal két szereplőre összpontosít. A regény első fele 1986-ban, a csernobili atomkatasztrófa évében játszódik, és egy Syvert...
Új, mai versek
Háborúban hallgatnak a múzsák? Erdős Virág verseiben nem hallgatnak, hanem ordítanak. Ebben a költészetben nem válik szét a közélet és a magánélet, és a megfogalmazás sem lehet győztes...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Támogatók ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ