(kiadvány: Haldimann-levelek)

Kertész Imre és Szomory Dezső irodalmi kánonokon és korokon átívelő találkozója valósult meg a Múlt és Jövő folyóirat közelmúltban megjelent számának jóvoltából. Nem csak szövegek, de gondolatok és hangulatok is összefutottak.

„Kik antiszemiták? Antiszemiták az igazgatók, a bankárok, a katonák, a szobafestők és karmesterek (…) a templom egeréig mindenki, akiben egy csöpp kis jóérzés van. Antiszemita az egész állatvilág, a sertéseket kivéve, amint Voltaire megfigyelte ezt. Ez mind antiszemita. És ez mind rendben van.”

Szomory Dezső híres volt meghökkentő nyelvi leleményeiről, valószínűtlen szófordulatairól. Úgy tartotta, nem érdemes szembeszállni az ellenségeskedőkkel, fölösleges. Mert csak zsidó értheti az antiszemitaságot. A Nyugat egyik 1917-es számában egy olvasói levél gunyoros mondataira mégis kitörő indulattal reagált, amikor emlékezetében megelevenedett a hajdani gimnáziumi tanár csöppet sem emberbarát bánásmódja, melyet a zsidó kamaszságon gyakorolt.

Na persze miért is akar valaki rituális cédrusfa lenni egy katolikus lombakácerdőben? Nem akart, de így esett. A megbélyegzett zsidó fiúkból meg egyszerűen megbélyegzett keserű férfiak lettek, akik lassan megszokták, hogy az intelligens kastélyparki kutyák fogat vicsorítanak, ha egy magukfajta átlépi a küszöböt.

Mondhatnánk, hogy az egy tőről fakadó szenvedéstörténet hozza össze az irodalmi kánonból kiesett, vagy már eleve kihagyott Szomory Dezsőt és „attitűdjének folytatóját”, Kertész Imrét. Meg a bámulat, amellyel a Sorstalanság írója hangot ad rajongásának a majdnem elfeledett Szomory iránt: „Dús, pompás, vesékbe leereszkedő, s ugyanakkor vesékbe látó festői és zenei szárnyalás. (...) Szomory abszolút modern. Romantikus hangszereket szólaltat meg látszólag, de azok teljesen modernül hangzanak, egymáshoz dörzsölődnek és csikorognak.”

A Múlt és Jövő folyóirat a két író jelképes találkozóját szervezte meg abban a tematikus különszámban, amely Kertész Imre nyolcvanadik születésnapjára állt össze. És amelyben még helyet kapott Heller Ágnes Kertész-köszöntése, majd az új regényrészletéről (A végső kocsma) írt esszéje. Heller megfogalmazza hasonlóságuk szükség- és véletlenszerűségeit. Amikor Kertészt olvas, nem kell a jó olvasó mintáját követve ráhúznia saját világának horizontjára az íróét, mert a kettő tévedhetetlenül ugyanaz. Ugyanannak a kornak az atmoszférája szorongatta mindkettőjüket, így spontán és kicsit sem erőltetett az azonosulás. Ugyanazt látta és érezte, Kertész mégis úgy ír a „közös” világ momentumairól, ahogy Heller saját bevallása szerint sosem tudná szavakba foglalni ezt a megélt tapasztalatot. Kertész Imre pedig néhány oldallal később (Kőbányai János interjújában) szeretettel és hálával kommentálja ezeket a sorokat. És egyúttal fény derül arra is, hogy Kertész Imre hogyan, milyen körülmények között találkozott először Szomoryval, milyen hatást gyakorolt rá akkor és később. Az első Szomory-s szövegélmény, az Ünnep a Dühöngő-n közvetlenül az interjú után olvasható.

Sokan hozzák összefüggésbe a Sorstalanság Köves Gyuriját a Szomory-féle Gyurival, és bár Kertész hangsúlyozza, hogy regényíráskor igyekszik elhárítani minden idegen befolyást, ugyanakkor elismeri, hogy sok külső hatástól (különösen, ha a világ szépségeiről van szó) nem szabad elzárkózni, és kimondottan hízelgőnek érzi a párhuzamot. Az új Kertész-regény halál-tematikájának feszegetésére az író így fogalmaz: „A halállal foglalkozom, ez azt jelenti, hogy élek, az élettel foglalkozom, nem a halállal.”

Tim Wilkinson, Kertész Imre műveinek angol fordítója a rá gyakorolt hatásáról ír, majd Louis O. Vasvári Sorstalanság-értelmezését olvashatjuk újszerű, amerikai szakirodalmi szempontok szerint. Hava Pinhas-Cohan Kertész Kaddis a meg nem született gyermekért című könyvéről fogalmazza meg gondolatait, majd Dalos György írása következik a Haldimann levelekről. A folyóirat közli Szomory eddig még nyomtatásban meg nem jelent Magdus című drámáját, és keserű humorát felvillantó tárcáiból jó néhányat, hogy újra felfedezhessük a kiérlelt, egyedi nyelvű stílusművészt. Molnár Gál Péter esszéje pedig segít, hogy könnyebben boldoguljunk a Szomory-féle drámavilágban.

Mint ahogy Kertész mondja, Szomoryt nem könnyű olvasni: „nem szánunk rá időt, mert a hétköznapok úgy szállnak el a semmiben, hogy mire egyszer odaérnék, hogy kézbe vegyek egy Szomory-könyvet, addigra már lecsukódik a szemem a fáradtságtól. Ez friss erőket kíván. Azt, hogy az ember odaüljön az állólámpa alá, fölnyissa a könyvet, és két óra hosszat elmerüljön a világba, amit az író teremt a számára.”

 

 

Kiadvány:
Kertész Imre
Haldimann-levelek
Magvető Kiadó, 2010

Forrás:
litera.hu
Klimó Petra
2010. 06. 26.