Autofiction - ez a magyar címváltozatnál jobban aligha lefordítható szófabrikáció a japán Kanehara Hitomi 2006-os regényének eredeti címe. Auto-, azaz a szerzőről szól, és fiction, mert ennek ellenére fiktív. "Vagyis olyan írás, amely azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy a szerző önéletrajzi művéről van szó" - magyarázza a regényben a kiadóvezető Rinnek, a fiatal szerzőnek, mikor felkéri egy ilyen "önregény" megírására. S ha kérdéses, hogy számít-e a befogadás szempontjából, ha egy regény önéletrajzi ihletettségű, akkor azt még nehezebb megválaszolni, számít-e, ha csak ilyennek tűnik. De rá is vághatjuk: nem számít, mivel szinte minden egyes szám első személyben írt regény tekinthető autofictionnek. Mindez - ahogy a regényírót a regényben az adott könyv megírására felkérő szerkesztő megalkotása is - posztmodern csavarnak persze jó, még ha nem túl eredeti is, s végül Kanehara sem kezd vele sokat (ami meglepő, ha már a könyv címével is erre a többrétegűnek tűnő játékra utalt). Az elbeszélő négy életszakaszát bemutató fejezetek közül az első végén még történik utalás a leírtak hamisságára, a második végén a narrátor önazonossága kérdőjeleződik meg (egyik sem túl hangsúlyosan), hogy aztán feledésbe merüljön az egész.
Kanehara, úgy tűnik, egyébként sem a formában erős: ahogy egyetlen másik, magyarul is olvasható kisregényében, a Pirszinget a kígyónakban, úgy ezúttal sem túl magával ragadó a stílusa, a nyelvezete vagy a dialógusai - mindebben inkább átlagosan, sőt néha gyengébben teljesít. Figyelemre méltó például, hogy a négy fejezetben négy jól elkülöníthető stílusban szólal meg az elbeszélő (a fordító Nikolényi Gergely bravúrosan magyarítja) - ám az első részben "túl jól" sikerül az idegesítő, hisztérikus feleség ábrázolása: a fejezet stílusa valóban bosszantó, alighanem szerencsésebb lett volna egy finomabb karikatúra. Hasonlóképp zavaró az egész könyvet kitevő belső monológban a Rinre jellemző folyamatos (ön)elemzés és annak a módja, ahogyan saját magával vitatkozik: a szöveg hemzseg az olyan modoros fordulatoktól, mint "hé, várjunk csak!" vagy "hékás!". S ezúttal a szókimondás is kevésbé természetes eleme Kanehara világának: amíg korábban magától értetődött, most néhol mintha valamiféle elvárásnak akarna megfelelni vele - például mikor Rin minden előzmény nélkül kiböki, hogy "a puncim dühös", és ezzel indokolja a veszekedést.
Az Önregény írásakor 23 éves írónő erejét és mind világhírének, mind pedig japán sikerének okát érdemesebb tehát mindezeken túl, a tartalmi összetevőkben keresni. A négy epizód fordított időrendben jut el a friss házas, huszonkét éves Rin kamaszkoráig - azaz a kronologikus szerkezet megfordításával nem a kamaszkor eseményeinek hatása bontakozik ki, hanem arra kapunk fokozatosan és persze inkább implicit módon választ, hogy mi vezetett a felszínen teljesen normálisnak tűnő, de belül a félőrültségig féltékeny, hisztérikus, végtelenül önállótlan nő jellemének torzulásához. Az Önregény így a teljes összeomlás regénye: hiába válik a deviáns kamaszból végül a társadalom átlagosnak tűnő tagja, ha eközben belül mégis egy ellentétes folyamat, a roncsolódás megy végbe benne.
A 15 éves, klinikai depressziós Rin (meg nem hallgatott) akarata ellenére előbb - vagyis a könyv végén - átesik egy abortuszon, s elmenekül otthonról. 16 éves korában barátja testi-lelki terrorban tartja, 18 évesen pedig már klubokban, diszkókban alszik néhány dugásért cserébe. Mindezt persze át- meg átszövi a Pirszing... minden eleme: az értelmetlen, lelketlen szex, az állandó piálás és a folytonos halálvágy, az önként vállalt, sőt vágyott kitaszítottság és a letargia. Abban a kisregényben azonban Kanehara nem tett mást, mint lefestett egy olyan létformát, amely szöges bakanccsal tapossa a japán normákat (és persze az európaiakat is, csak épp errefelé jóval kevesebbeket ráz meg az ilyesmi - ott a legrangosabb irodalmi díjat is odaítélték érte). Most viszont jóval tovább megy ennél.
Az Önregényt ugyanis nem lehet elintézni annyival, hogy némi tabudöntögetéssel és a hagyományos értékek bírálatával mutat egyfajta radikális kiutat a (nem csak) japán berendezkedésből. Hiszen a deviáns előélet következménye, azaz Rin 22 éves kori portréja a legélesebb kritika: az állandóan valakinek - előbb szüleinek, majd barátjának - alárendelt Rin később már nem tud meglenni valamiféle függés nélkül, s beteges ragaszkodásával, pánikszerű féltékenységével ő rendeli magát későbbi barátai alá. Ez az alárendeltség - ezúttal különösen Japánban - a "normális" életmód sajátja; Rint pedig éppen ez és a normálistól eltérő korábbi életmódja miatt elszenvedett sérelmek együtt teszik végső soron képtelenné bármilyen emberi kapcsolat létrehozására és főként fenntartására.
Kanehara Hitomi kiindul egy általánosnak feltételezett világból, hogy megmutasson egy azzal ellentéteset - és mindkettőnek megpróbálja bebizonyítani a működésképtelenségét, léleknyomorító hatását. Pesszimizmusa határtalan.