Úgy tűnik, a román irodalomban a posztmodern viszonylag kevés elméleti vitát meg sok olvasható szöveget eredményezett. Nem azzal kezdték a románok, hogy: van-e ilyen, hanem: ez van, tehát így kell írni. Vagy lehet így is. Ez a társadalom ritkán ámíthatta magát a jóléttel, a koldus és a multimilliomos egyaránt a napi betevőért küzd. Mentálisan ez egalitárius világ – egyetlen diskurzusközösség. Románia száz éve a fenntartható káosz állapotában leledzik.

Dan Lungu könyvében ez nem szövegalkotási meg stilisztikai kérdés, hanem alapélmény. Ha egy pillanatra is elfelejti az ember, hogy él, beledöglik. A szerző a hírlapírói azonnaliságot strukturálja irodalommá, történetté, egy szerelmi krízis kapcsán felvillantja Románia néhány fontosabb toposzát: pszichiátriai intézet, a panellakások kiszolgáltatott bérlői, neoprotestáns szekták instant üdvözülési receptje, alkoholista egyetemisták depraváltsága, újságírók cinizmusa, korrupció, szemét, stb. Mindent végigjár, letapogat, és szellemes, bár nem egyszerű nyelven eljátszik azzal, hogy: ez van, ez most épp ilyen. Ha lehetett volna más, lett volna. Könnyedén váltogatja a nézőpontokat, amikor túl hosszú, új fejezetet kezd, és nagyvonalúan rábízza olvasójára, hogy találja meg az átvezető szálat, fejtse meg, hogy ki, mikor és kinek beszél miről, rakja össze magának a többszintű cselekményt, az írói bravúrhoz járuljon hozzá az olvasó is. Nem irigylem a magyar fordítóját, áthallásos történeteket a legnehezebb fordítani (Lakatos Mihály mégis megoldotta), egyetlen példa: Margának hívják az eltűnt nőt, ez volt a margarin fantázianeve az átkosban, egy tanügyminisztert is hívtak így, nem túl rég…

Andi, a történet hőse, olykor elbeszélője, szkeptikus újságíró, akit minden előzetes figyelmeztetés nélkül elhagyott a világ legszebb nője. Lelkigyakorlatot végez, hogy megszabaduljon Marga emlékétől, és túlélje azt a pszichés traumát, amit a gyönyörű, titokzatos nők hagynak maguk helyett a férfiú szívében – van még romantika. Lelki vezetője egy neoprotestáns prédikátor, Set, akit egy riport kapcsán ismer meg, és akinél egy ideig lakik, mert lakásproblémái is vannak, afféle ráadás ez. A prédikátorral folytatott beszélgetés talán az egyik fő szál ebben a regényben, mert úgy tűnik, hogy a tartós válságra van azonnali, gyors megoldás, de legalább is megnyugtató válasz: meg kell térni Krisztushoz, azzal is terve van az Úrnak, aki nem tér meg, de nem kényszerít senkit, lehetőséget ad csupán. És amikor eljön a lehetőség, Andi felismeri. Az ingyen szerzett pénzből kifizeti a lakbérhátralékát és egy csak külföldön műthető gyermek számára utalja át a maradékot, nemzetközi bankszámlára. Itt következik a regény csattanója, melyről többet nem szabad mondanom. Itt pukkan majd ki a neoprotestáns buborék Andi számára, mert rájön (gyanakodott is mindig), hogy az egész nem egy vallásos, metafizikai igényből táplálkozik, hanem krónikus közösséghiányból. Falun is mindenki egyedül van már, Romániában is.

Marga, a legszebb nő, akit programszerűen el kell felejteni, valójában megközelíthetetlen lény, az öncélúság női tökélye. Pontos megszemélyesítője a kommunista elit gyermekeinek, akik az új társadalomban valamiféle burkolt arisztokráciaként élik világukat, mert a régi rendszerből átmentett társadalmi tőke továbbra is mögöttük áll. Marga persze nem szociológus, hanem egy szép liba, azaz hattyú, meg se lehet enni, el kell hát repülnie. Az ő története, a róla szóló történetek, és a megjelenítése ennek a regénynek – talán – a legszebb passzusai, van ebben rajongás, melankólia és nem kevés literatúrai báj. Itt még a fordító is felszusszanhat, mert egy szép nőről írni, fordítani, olvasni mégiscsak jutalom – posztmodern ide vagy oda. És van valami szívszorongató abban, ahogy Marga egyes szám első személyben elmeséli a gyermek- és ifjúkorát (nem túlsúlyos, nem szemüveges, nem leszbikus, nem kisebbség). Hiányzik minden európai szagú analízis, ez csak egy finoman és precízen megrajzolt női portré (szép, idegen és hideg), abban a társadalmi káoszban, amit Romániának nevezünk az utóbbi pár évtizedben.

Hogyan felejtsünk el egy nőt?

Csakis felejthetetlen nővel szabad kezdeni.

Nagyon szépet kell írni róla.

Nem szabad engedni, ha utólag mégis megkísértene.

A legszebb nő is eszköz lehet az Úr kezében, hogy megtérjen az ember – vagy elkárhozzék.