A rózsa örök
Umberto Eco győzött meg róla, hogy az út, amit kezdő íróként elképzeltem magamnak, nem jó. Hamis. Világéletemben faltam a könyveket, de ez az egy, A rózsa neve elég volt hozzá, hogy mindent, amit addig kigondoltam, szinte egy gombnyomással felülírjak. − Az Athenaeum Kiadó vasárnapi bejegyzését Bíró Szabolcs írja.

A minap éppen az új regényemen dolgoztam. Azt a fejezetet írtam, amikor a két rosszcsont szereplőm, a tizenéves ikerpár, Csepke és Kurta elbarangolnak egy középkori kolostorban. Tilosban járnak, mert egy adott helyen kéne várniuk az ispotályos testvérre, de ők unalmukban inkább útra kelnek a misztikus helyen, és közben véletlenül rábukkannak a kódexmásoló műhelyre, amit a figyelmetlen szerzetesek nyitva felejtettek.

Ihletett munkanap volt, az a fajta „súlytalanságban lebegő” írás, amikor az ember nem izzad a gondolatok lehető legpontosabb megfogalmazásával, mert a történet őt magát is teljesen beszippantja. Én ezt nevezem magamban időutazásnak – lévén történelmi regényeket írok –, és ami ilyenkor a papírra (monitorra) kerül, az valami nagyon furcsa módon közelebb áll az ösztönöshöz, mint a tudatoshoz. A fejezetet sikerült az elképzelt színvonalon megírnom, és mivel közeledik a határidőm, nem is merengtem el felette – írtam tovább, pontos szinopszis szerint haladva, minden nap kicsit közelebb kerülve a történet végéhez.

Pénteken eljutottam az adott epizód végére, és mint ilyenkor rendesen, ezúttal is átnéztem az epizódhoz tartozó fejezeteket: hol kell javítani, húzni, megtoldani, ritkítani, színezni vagy fakítani. Amikor eljutottam a fent említett fejezethez, széles vigyorra húzódott a szám. Rájöttem ugyanis, hogy a könyvmásoló műhely, amit leírtam, szinte teljesen megegyezik azzal a szkriptóriummal, amit Umberto Eco „mutatott” nekem hosszú évekkel ezelőtt, A rózsa neve lapjain. Hogy megidéztem a mester legnépszerűbb regényét. Önkéntelenül. Már megint.

Annak idején A rózsa neve cafatokra robbantotta az agyamat, a cafatokból pedig egy új agyat rakott össze a koponyámban. Umberto Eco győzött meg róla, hogy az út, amit kezdő íróként elképzeltem magamnak, nem jó. Hamis. Világéletemben faltam a könyveket, de ez az egy, A rózsa neve elég volt hozzá, hogy mindent, amit addig kigondoltam, szinte egy gombnyomással felülírjak. Akkor éppen két éve építettem gondosan, tégláról téglára egy pályát, amiről azt hittem, az enyém: jól csengő angol álnév, puhakalapos, néha vicces, de azért keményöklű detektív, a krimik mellé itt-ott néhány maffiatörténet. Eco professzor regénye viszont olyan erős hatást gyakorolt rám, hogy fél éven belül bejelentettem: mostantól csakis a saját nevem alatt publikálok, műfajt, stílust, nézőpontot, központi témát váltok, és mindent, amit addig csináltam, elölről kezdek.

Egy nappal azután, hogy felismertem a saját szövegemben A rózsa neve egyik helyszínét, gyanútlanul felkattintottam a netre, és mindenhonnan ugyanaz a döbbenetes, szomorú, felfoghatatlan hír ömlött rám: Umberto Eco 84 éves korában elhunyt. Ezt akkora képtelenségnek tartottam, hogy először azt hittem, megint csak valamelyik kamu híroldal „viccelődik”, de hamar rájöttem, hogy nem csak egy morbid poénról van szó. És hogy miért volt annyira hihetetlen? Hát nézzük csak meg a professzorról fellelhető utolsó képeket: a szemében csillog az élet, az elevenség, ki gondolná, hogy már nyolcvan felett jár ez az ember…

Összeszorult a szívem. Ő volt az, akinek a munkássága a legnagyobb hatást tette az enyémre, még ha teljesen más típusú könyveket is írt, mint amilyeneket én valaha fogok. Máig tetten érhető a könyveimen, mennyit is adott ő nekem. Akármilyen messze is kerülök attól a varázslatos nyártól, amikor frissen leérettségizve A rózsa nevét olvastam, a hatás nem szűnik. Azóta tulajdonképpen minden regényemben van vagy egy Vilmos, vagy egy rózsa, egy könyvtár, egy kódexmásoló műhely, egy középkori nyomozás, egy Umberto nevű szereplő, vagy bármi egyéb, ami rá utal, és ezek közül még csak nem is mindegyik szándékos – egyszerűen csak odakerülnek, mert Umberto Eco egyszer beköltözött a homlokom mögé, a szürkeállományomba, és azt hiszem, már nem is távozik onnan soha.

Ezért is vigyáztam nagyon, egyszer se írjam azt jelen cikkben, hogy Umberto Eco „elment” – hiszen nem ment el, sőt, most már örökre velünk marad. Isten nyugosztalja!

„In omnibus requiem quaesivi, et nusquam inveni nisi in angulo cum libro.”

Bíró Szabolcs

Athenaeum Kiadó

http://www.litera.hu/netnaplo/a-rozsa-orok

Jodi Picoult
Ruth Jefferson már több mint húsz éve dolgozik szülész szakápolóként egy connecticuti kórházban, amikor egy újszülött vizsgálatát követően váratlanul másik páciens mellé osztják be. Az újszülött szülei...
Hatala Csenge
A népszerű kultúrdetektív újra akcióban!
A népszerű kultúrdetektív újra akcióban!

Volt egy fiú... akinek emlékére a Karthago együttes 1981-ben megírta a Requiem című slágerét. A dal országos és nemzetközi sikereket aratott, a mai napig...
Jodi Picoult
Ruth Jefferson már több mint húsz éve dolgozik szülész szakápolóként egy connecticuti kórházban, amikor egy újszülött vizsgálatát követően váratlanul másik páciens mellé osztják be. Az újszülött szülei...
Hatala Csenge
A népszerű kultúrdetektív újra akcióban!
A népszerű kultúrdetektív újra akcióban!

Volt egy fiú... akinek emlékére a Karthago együttes 1981-ben megírta a Requiem című slágerét. A dal országos és nemzetközi sikereket aratott, a mai napig...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép