Mainz a kilencedik században, a Frank Birodalom szívében. Ágnes, egy angol pap anya nélkül felnövő, vadóc és brilliáns eszű gyermeke mélységes, ösztönös szeretettel imádja Istent. Balsorsa azonban válaszút elé állítja, és döntenie kell: sorsát vagy álmait választja? Hogy szabad lehessen, úgy dönt, férfinak öltözik, helyet biztosít magának a híres Fuldai kolostorban, és ezzel örökre megváltoztatja élete folyását. Így kezdődik John, az Angol élete: páratlan fuldai írnok és tudós, egy athéni közösség karizmatikus lázadója, élete közepén pedig ünnepelt tanító Rómában. Itt a teljes egyházi hierarchiát elbűvöli a régi és az új európai nyelvek, a teológia és kánonjog ismeretével, és ezzel a politikai intrikák középpontjában találja magát egy olyan városban, ahol a sutyorgó pletyka olykor halálos fegyver. Amikor az egyetlen férfi, aki ismeri valódi kilétét, Rómába érkezik, Ágnes ismét mindent kockára tesz, hogy érezhesse, milyen érzés szeretve lenni. Részlet a könyvből: Valentin - Tudsz róla - kérdi Servius bíboros, miközben egy ötödik századi tekercs fölé görnyednek, amelyben egy távoli kolostorról esik szó, és arról, hogy az Róma püspökét illeti -, hogy sokan emlegetnek e termekben Valentinként? A lány fejben gyorsan átpörgeti a Pápák könyvét, a Liber Pontificalist, hogy megtalálja a vonatkozó részeket. Valentin mindössze két hónapig volt pápa, harminc évvel ezelőtt. Egy nemesember, aki Róma püspöke lett, még mielőtt egyáltalán pap lett volna. Ágnes nem érti az összehasonlítást. A sértést sem. Serviusnak pedig ezt mondja: - Terólad meg úgy beszélnek, mint unikornisról. Micsoda sületlenségek ezek a nevek, nem igaz? Ahogy ezt kimondja, úgy érzi, mintha máris bevádolta volna magát holmi ismeretlen bűnökért. Servius mellékneve viszont a maga módján pontos: mint a mondabeli állat esetében, az ő egyetlen gyöngesége is a fiatal szüzeknek szentelt figyelme. Mára már akár pápa is lehetne, ha nem létezne a nemes hölgyeknek az a serege, akiket ő tett tönkre úgy, hogy a zárda maradt számukra az egyetlen választás. - Valóban - feleli Servius. - Ezek az emberek nem ismernek téged. És persze Szentatyánkat sem ismerik. - A férfi egy szívdobbanásnyi pillanatra elmosolyodik, és Ágnes azonnal észreveszi, mit is láthattak azok a fiatal szüzek ebben a férfiban, mielőtt minden elveszett számukra. - Minden olyan férfit, aki úgy vélekedik, hogy John testvér és IV. Leó egymás szeretői, álmában kellene megfojtani butaságáért és istenkáromlásért. A Pápák könyve most a maga módján csődöt mondott Ágnes szemében, hiszen minden, egymásnak ellentmondó információt kerülni igyekszik. Nem utal benne semmi arra, hogy Valentin II. Jenő lepedői közül emelkedett volna a pápai trónra. - Mindenki, aki tudja, hogy működik ez a város, és ismer téged is, John testvér, megérti, hogy miért is te vagy a Szentatya kedvence. A lány most közelebb hajol az előtte levő dokumentumhoz. Borzalmas macskakaparás: latinul írták, de kelta mondatszerkesztéssel, a tinta kifakulóban, a pergamen foltos és tűhegynyi lyukakkal tarkított. Tudja, hogy azt a végkövetkeztetést várják el tőlük, hogy az alapítás vitán felül áll. A fegyveres sereg pedig már úton van, és az a feladata, hogy az ingatlant biztosítsa a Laterán számára. - Ó, persze, természetesen okos vagy - folytatja Servius. - De az okos ember annyira szokványos ebben a városban, mint az örömlányok. Ágnes nem tud ellenállni, ezt mondja: - Különböző körökben mozoghatunk, mert én még eggyel sem találkoztam. Servius ismét mosolyog. - Á, igen, pontosan ez az. Te semmilyen körben nem mozogsz. Egy, az utóbbi időben visszahúzódó külföldi vagy, akinek semmilyen kötődését nem kell megvédenie, nincsenek egyházi vagy tudós vitái, amelyeket folytatni vagy megoldani kellene. Ami a kurvákat illeti, senki sem mondhatja, hogy valaha is látott volna eggyel, amióta Rómában vagy, és nem tartasz szeretőt sem. Vagy férfipartnert, akár pápait, de mást sem. És hidd el nekem, testvér, hivatalos kutatások is voltak az ügyben. - Mintha azt állítanád, hogy az erkölcsösség ritka azok között, akik erre esküdtek fel. - Ó, tényleg élvezet veled beszélgetni, testvér! Igen, igen, csak nyugodtan tegyünk úgy, mintha a kincstár pénzeinek nem menne el a fele arra, hogy zabigyerekeket és bordélyokat támogassunk, na meg az apácák szeplőtelenül fogant utódait. - Későre jár, eminenciás úr, és szeretném befejezni ezt a munkát az éjszakai dicséret előtt. - Mit számít ez? Sehova sem kell menned, ha elvégezted az imákat. Pontosan ez tesz téged Leó ölebévé, John testvér. Se család, se kötöttségek, semmiféle skandalum vagy zsarolás veszélye. Teljesen az övé lehetsz. - Én Istené vagyok - vágja rá Ágnes, és Servius most mosolyogva meglapogatja a vállát, mintha egyetértenének. A lány gondolatai egész éjjel a bíboros szavai körül forognak: ,,Hidd el nekem, testvér, hivatalos kutatások is voltak az ügyben."

A kaméliás hölgy (La Dame aux Camélias) ifjabb Alexandre Dumas 1848-ban megjelent regénye, amely egy tragikus szerelmi történetet mesél el, hősei a 19. századi párizsi társasági élet szereplői. A mű középpontjában Marguerite Gautier, a fiatal és gyönyörű kurtizán áll, aki beleszeret a tiszta lelkű Armand Duvalba. Bár Marguerite őszintén szereti Armand-t, a társadalmi elvárások végül elválasztják őket egymástól. A regény Dumas saját élményeiből merít, és valós személy, Marie Duplessis sorsa ihlette. Dumas művében élesen bírálja a korabeli erkölcsöket. A történet világhírűvé vált, amelyből Giuseppe Verdi Traviata című operája született. Részlet Végre is belefáradtam már abba, hogy az emberek mindig ugyanazt kérik tőlem, megfizetnek, s azzal végeztek velem. Ha azok a nők, akik most kezdik meg szégyenletes mesterségüket gyakorolni, tudnák, hogy mire adják a fejüket, inkább szobalánynak állnának. De nem, a hiúság, hogy hintóink, grandiózus toalettjeink, gyémántjaink legyenek, magával ragad bennünket; hiszünk annak, amit hallunk, mert a prostitúciónak is megvan a maga hite. Közben pedig elhasználjuk szívünket, testünket, szépségünket; félnek tőlünk, mint vadállatoktól, megvetnek bennünket, mindig olyanok vannak körülöttünk, akik többet vesznek el tőlünk, mint amennyit adnak, s egy szép napon elpatkolunk, kutya módjára döglünk meg, miután tönkretettünk másokat és magunkat is.

Karikák, gyűrűk, gyöngyök, medálok, brossok, mandzsetták és fejdíszek: az ékszertörténész és podcast-házigazda Carol Woolton hétféle ékszer izgalmas történetét meséli el. Szót ejt többek között a vikingek ezüst nyakpereceiről, a kínai császári jáde-ékszerekről, a XVI. századi vésett gyűrűkről, a kígyómotívumokról, a római kámeafaragásról, a hindu esküvői ékszerekről, az etruszk aranyról, az ókori görög pénzérmékről, a piercingekről, a kínai esküvői malacokról, a tiarákról és a bokaláncokról. Kötelező olvasmány az ékszerek szerelmeseinek, akik kulturális és ékszertörténeti érdekességekkel gazdagíthatják ismereteiket. ,,Carol Woolton valóságos enciklopédia az ékszerek témakörében, de soha nem hagyja, hogy tudása nehézkessé tegye az olvasást. Ez a könyv a mindennapokból jól ismert kiegészítők érdekfeszítő történetét mutatja be." - Alexandra Shulman ,,A gondos kutatásra épülő és különös felismerésekkel teli könyv lenyűgöző olvasmány, amelyet az ékszerek szerelmesei imádni fognak." - The Sun ,,Érdekes és magával ragadó olvasmány minden ékszerbarátnak. Imádtam." - Theo Fennell ,,Sziporkázó útikalauz minden ékszerrajongónak és másoknak is [...]" - Sophie Dahl Részlet a könyvből BILINCSEK Az 1970-es évek szabadsága, felszabadultsága és szabad szerelme között volt egy olyan bilincs, ami a nők csuklóján csattant, és rabul ejtette őket: a Cartier-féle szerelemkarperec. A jegygyűrűt jóban-rosszban lehetett hordani - de rossz időkben könnyen le lehetett venni. A szerelemkarperec kimutatta érzelmeket azonban nem lehetett ilyen könnyen szétverni. Az Aldo Cipullo tervezte karperec különleges zárszerkezettel rendelkezik, ami lehetetlenné teszi, hogy eltávolítsák - ehhez egy apró arany csavarhúzó kell. A csavarhúzó tulajdonképpen a tulaj szerelme szívének őrzője. A párok szimbolikusan egymás csuklójára zárták a karperecet, hogy azt soha ne lehessen levenni, és a végtelen szerelem szimbólumává vált, amelyet olyan romantikus lelkek viseltek, mint Elizabeth Taylor, Sophia Loren, Ali McGraw, Steve McQueen, Cary Grant és Dyan Cannon. Évtizedekkel később ezek a modern ,,bilincsek" még mindig a világ leggyakrabban megguglizott ékszerei. Egyes New York-i kórházakban mindig van kéznél egy csavarhúzó, mert sokan jönnek be ,,megbilincselve", és az orvosoknak vészhelyzetben gyorsan el kell tudni őket távolítani. A történet arról viszont nem szól, a szerelemkarperecet viselők tudták-e, hogy a csuklójukra olyasmit csattintottak, amelyet a középkori erényöv ihletett. Cipullo állítólag a tisztaság és a hűség eszközének tekintette az övet, és olyan modern ékszert akart tervezni, ami a pár hűségét és megbízhatóságát jelképezi, akár ki van az kényszerítve, akár nem. Akkoriban egy másik ékszerész is bilincsbe verte a divatkövető tömeget. Dinh Van párizsi formatervező arany menotte-okat (bilincseket) készített, amelyekre a díszes béklyó leírás is ráillett. Van 1927-ben született Párizs Boulogne-Billancourt nevű külvárosában, francia anyától és vietnami apától, aki a Cartier cégnél volt lakkfestő. Miután az École Nationale Supérieure des Arts Décoratifsban (Állami Díszitőművészeti Főiskola) rajzot és fémmegmunkálást tanult, a Cartier-nél gyakornokoskodott, és néhány éven belül a felsőkategóriás ékszerek művészeti igazgatójának, Jeanne Toussaint-nak az irányítása alatt minőségi ékszereket készített, például egy tigris tematikájú lornyont a windsori hercegnő megrendelésére. De mindvégig vonzotta a kortárs divat. Az Yves Saint Laurent, Pierre Cardin és Paco Rabanne által a fiatal nőknek tervezett progresszív ruhák inspirálták, amelyek úttörő szerepet töltöttek be a készruhadivatban Párizsban, a divat hagyományos hazájában. A styliste-ek (formatervezők) - ahogy akkoriban nevezték őket -, többek között Sonia Rykiel és Emmanuelle Khanh készítette geometrikus ruhaegyüttesek, valamint Emanuel Ungaro korai, modernista munkái fellazították az haute couture (női divat) hatalmát. Megindult a változás. A divat a butikok stílusából vagy az utcalányoktól vette át a fiatalos külsőt, és Van elhatározta, hogy olyan ékszereket készít, amelyek illenek az új hangulathoz. Megfigyelte a nőket az utcán, és megpróbálta visszatükrözni, amit viselnek, ékszereit pedig ,,az élet tükrének" nevezte. Ékszerei a jelenkori életről szóltak, kortárs, letisztult vonalakkal és radikális, csillogó egyszerűséggel. Forradalmi stílusú katonai azonosító címkéket, borotvapengéket és uniszex mandzsettakarkötőket készített évtizedekkel azelőtt, hogy a divatban egyáltalán szóba kerültek volna a nemtől független ékszerek. A mandzsettakarkötőket egy ajtókulcs ihlette, szögletes motívummal, amelyet úgy tervezett, hogy az összeilleszthető és egymásba kapcsolható legyen. A központi elem a zár, a karkötő pedig azért kapta a bilincs nevet, mert ha egyszer bezárták, nehéz volt újra kinyitni. Arra törekedett, hogy az ékszerek kerüljenek ki a széfből, és az új nemzedéknél is rezonáljanak, ezért lázadó, fiatalos szellemiségű mandzsettakarkötőt hozott létre, mert felismert valamit, ami olyan régi, mint az idő: két ember egyesülését.

A Goodreads Choice Awards 2024 díjnyertes regénye A történetből filmet készít a TriStar Pictures! Long-listed, Time Magazine Best Books of the Year, 2024 Long-listed, Amazon.com Best Books of the Year, 2024 ,,Espachnak kitűnő érzéke van az élethosszig tartó elkötelezettséggel együtt járó érzelmek teljes skálájához, a humortól az önfeledt önvádon át a pátoszig." Elisabeth Egan - The New York Times Book Review ,,Szívmelengető történet arról, hogy a véletlen találkozások milyen csodálatosan meg tudják változtatni az életünket." People ,,Espach humorral és hatalmas szívvel megírt regénye megmutatja, hogyan találhatjuk meg az élet értelmét akkor, amikor mindent borúsan látunk." Becky Meloan - The Washington Post ,,Espach tűpontos társadalmi megfigyeléseivel olyan regényt írt, amely sziporkázóan vicces és élvezetes olvasmány." Guardian ,,Szívvel-lélekkel teli történet, amely bebizonyítja, hogy mindig van második esély. Espach regényében mindenki megtalálja azt a karaktert, akivel azonosulni tud... Elragadó, szórakoztató és szívhez szóló." Glamour ,,Szenzációs regény! Fantasztikus élményben lesz részük az olvasóknak!" Publishers Weekly Csoda szép nap virrad a Rhode Island állambeli Newportra, amikor Phoebe Stone zöld ruhában, aranyszínű tűsarkúban, poggyász nélkül megérkezik a patinás, grandiózus Cornwall Innbe. A szálloda előcsarnokában az esküvőre érkező vendégnek nézik, pedig valójában ő az egyetlen, aki nem erre az eseményre hivatalos. Phoebe látogatásának ugyanis más célja van. Évekkel ezelőtt arról ábrándozott, hogy a szálloda éttermében fog osztrigát eszegetni, napnyugtakor pedig a férjével együtt vitorlásra száll. Csakhogy Phoebe a férfi nélkül érkezett. Az élete megfeneklett, és feltett szándéka, hogy még egyszer, utoljára önfeledten, két kézzel szórja a pénzt. Ezalatt a menyasszony a legapróbb részletekig eltervezett mindent, és felkészült az összes lehetséges váratlan eseményre, amelyet az esküvő tartogathat, kivéve... nos, kivéve Phoebe-t és az ő tervét. Alison Espach Indulhat a nászmenet című regénye - amelyben a harsány nevetésre fakasztó, már-már abszurd humor és a romantika egyformán megjelenik - finoman térképezi fel azokat a kacskaringós utakat, amelyek olyan helyekre visznek, ahol még képzeletben sem jártunk, és a váratlan találkozásokat, amelyek miatt újra kell terveznünk az útvonalat. Részlet Sült kagylót esznek a híres Flo's Clam Shackben. Gary és Phoebe kér egy-egy nagy pohár vizet, és koccintanak a jól sikerült napra. A szomszéd asztalnál egy idősebb házaspár ül. Egyforma polárfelsőben vannak, és Phoebenek tetszik, hogy ugyanazt az italt is rendelik, csak az egyikük citromhéjjal, a másikuk pedig extra olívabogyóval. És ezt úgy mondják, mint akik büszkék az apró különbségekre, amelyek még megmaradtak kettejük között. - Pisilnem kell - jelenti be Juice. - Nem kell tudatni velünk, hogy pontosan mit fogsz csinálni a mosdóban - mondja Gary. Juice elneveti magát, majd magukra hagyja őket. Sokat ígér a pillanat, ugyanakkor kárhozatra van ítélve. Gary lába egy kicsit hozzáér Phoebeéhez, talán véletlenül, talán nem. Az sem kizárt, hogy olyan fáradt, hogy észre sem veszi. - Komolyan mondom, hogy ez jó móka volt - szólal meg. - Mintha ez meglepne téged - jegyzi meg Phoebe. - Meg is lep. Gary úgy néz Phoebere, mintha olyasmit szeretne mondani neki, amit nem mondhat. Ki vele! - gondolja magában Phoebe, de most ő sem mondhat ilyet. Este kellett volna mondania, amikor még úgy tudta, hogy az esküvő le lesz fújva. Most viszont nem tudja, hogy gyáva vagy bátor dolog lenne-e, ha kimondaná. Nem tudja, hogy az-e a jó, ha megragadja az alkalmat, vagy az, ha elszalasztja? - Juice igazán nagyszerű gyerek - mondja végül. - Szerencsés ember vagyok - feleli Gary. - Nem biztos, hogy ez csak szerencse kérdése. Még az is lehet, hogy van hozzá némi közöd. - Hát, igen, eltöltöttem vele pár órát gyerekkorában. - Te jó ég! - szól közbe a visszatérő Juice. Még vizes a keze. - Kitettek a mosdóajtóra egy táblát, hogy maximum negyven fő lehet bent. De hát miért mennének be oda negyvenen? Mit lehet egyáltalán mondani ennyi embernek? - Például azt, hogy helló? - veti föl Gary. Juice elneveti magát. - Aha! Kezdetnek nem is rossz! Helló, negyven ember! - Miért vagyunk mind a mosdóban? - kérdi Phoebe, mintha ő lenne a negyven ember. - Kinek az ötlete volt, srácok? - teszi hozzá Gary. Most már kórusban kacagnak, és Phoebet egy kicsit zavarba ejti ez a kacaj, vagy talán megijeszti, mert összeköti őket, és ez a kelleténél is jobb érzés. Közel kerülnek egymáshoz, mintha a kacajuk egy jó meleg pulcsi lenne, amelybe mindhárman belebújtak. Phoebe hátradől, és iszik egy korty vizet. Soha nem érezte otthon magát, ha étteremben volt, még a férjével sem. Folyton azon görcsölt, hogy mit mondjon, és maradt-e még egyáltalán mondanivalójuk, és nem ragadt-e a fogai közé valami ételmaradék. - Parancsoljanak! - mondja a pincérnő, és leteszi eléjük a számlát. De Phoebe még nem akar menni. Maradni akar még ennél az asztalnál, ahol finoman súrolja a lábát Gary lába, és Juice felolvassa az étlap hátoldalát, amely lényegében egy novella. Arról szól, hogy hányszor döntötte romba a hurrikán Flo híres kagylókuckóját. - 1938-ban, 1954-ben, 1960-ban, 1985-ben, 1991-ben... - sorolja Juice. - Szóval sokszor - szól közbe Phoebe. - Nagyon sokszor. Phoebe úgy képzeli, hogy nagy meló lehet az újjáépítés egy-egy katasztrófa után, pláne itt, a Flo's Clam Shackben, ahol apró dísztárgyak, mütyürkék borítják a fal minden négyzetcentijét. Nem is érti, hogy lehet ennyiszer újjávarázsolni ezt a jellegzetes, életteli atmoszférát. Honnan tudja a személyzet, hogy melyik rozsdás kanál hova volt ,,találomra" felszögelve a falra? Hogy tudják negyedszer is a szívükön viselni minden egyes sörnyitó, dugóhúzó sorsát? Hogy tudják elhitetni magukkal, hogy ez az egyedi, ódon hangulat abszolút természetes, és soha többé nem pusztulhat el? - Akkor induljunk, jó? - szólal meg Gary. Fölállnak. Phoebenek eszébe jut, hogy lám, ez a baj azzal, ha beleszeretünk egy idegenbe: nem tudjuk megtartani, mert már a parkolóban a maga útját járja. Megkönnyebbül, amikor Gary hátranéz, és azt kérdezi: - Hova menjünk?

A New York-i Ferncliff temetőben lelt végső nyugalomra Putti Amália, a nyughatatlan természetű magyar színésznő, akit az 1920-as években Berlinben, majd New Yorkban és Hollywoodban Lya de Putty néven ismert meg a közönség. Putty Lia előkelő nemesi családból származott, szolgabíró férjét, kényelmes életét és két lánygyermekét hagyta el, hogy megvalósítsa élete álmát, és színésznő legyen belőle Pesten, majd ünnepelt filmsztár az egész világon. Erotikus kisugárzásával, fénylő fekete szemével és egzotikus megjelenésével a húszas évek csábító és öntörvényű nőideálját testesítette meg. A Berlinben forgatott, elsöprő sikerű Varieté című film hozta el számára a világhírt. Viharos gyorsaságú és óriási ívű karriert futott be a némafilmek világában, miközben időnként reménytelenül szerelmes volt, kétségbeesett és boldogtalan. Megőrültek érte a férfiak, a lelke mélyén mégis magányos maradt. Életét és halálát ma is legendák övezik. Székely Ilona a meglévő forrásokat felhasználva eredt a legkisebb baronesz, az orfeumi táncosnő, majd a világhírű díva nyomába. Részlet a könyvből: Amália ugyanabban az évben forgatta az UFÁ-nál E. A. Dupont-tal a Varietét, mint Artur Robisonnal a Manon Lescaut-t. De míg Prevost abbé regényének filmváltozatában a rokokó díszletek, rizsporos parókák és a francia szentimentalizmus dominált, addig a Varieté féltékenységi drámája hátborzongató lélektani ábrázolással nyűgözte le a közönséget. Az emberi psziché titkos vágyai, félelmei és gyilkos indulatai mesteri képsorokban jelennek meg előttünk, ahogy a 28-as rab (Emil Jannings Boss Huller szerepében) tíz év letöltött börtön után elmeséli élete tragédiáját. A filmet a kritika a német filmművészet addigi legragyogóbb alkotásának nevezte. A lapok az egész világon külön kiemelték, hogy a rendezés mellett az operatőri munka és a színészek játéka is zseniális. És hogy a cirkuszi artisták drámája megrázóan rávilágít arra, hogy a bennünk rejlő érzelmek beleletaszíthatnak minket a legsötétebb szakadékba. Liát ebben a filmben nagyon megszerette a kamera. Talán a rendezőnek (és Karl Grüne operatőrnek) is köszönheti, de ezeken a képkockákon messzire elkerülte minden fölösleges mozdulat, túlzott gesztus, látványos szemforgatás és mesterkélt arckifejezés. Akadt, aki azt írta róla, hogy Bertha-Marie szerepében fantasztikus arc lett belőle, és hogy a játéka egyenesen lehengerlő, természetesen egyszerű és emberien szép. De a Varietéről szóló filmkritikák közül nem lehet kihagyni a berlini zongoragyáros fiának írását sem, aki már serdülőkorában érdeklődött a pszichoanalízis iránt, és a Berlini Egyetemen olyan tanárok előadásait hallgatta, mint Albert Einstein és Max Wertheimer. Ő volt Rudolf Arnheim, aki, mialatt pszichológiai doktori kutatásaiban az emberek arckifejezését tanulmányozta, filmkritikákat kezdett írni a Die Weltbühne című lapnak. A későbbi nagy hírű pszichológiaprofesszor, valamint művészet- és filmteoretikus azt találta írni Amália alakításáról: ,,Lya de Putti szép, buta, kígyószerű és érzéki. (Úgy értem, ebben a filmben természetesen!)" Rudolf Arnheim zárójelben bocsánatot kért ugyan, de a csábító kígyótestű nő (aki ráadásul ostoba) sötét árnya végzetesen rávetült Lia színésznői karrierjére. Csinos arcát, gyönyörű szemét és művészi képességeit később minduntalan ebbe a klisébe akarták kényszeríteni. A hatalmas siker ellenére Lia kétségbeesetten vergődött ezzel a fantom nőalakkal, mellyel lépten-nyomon azonosították. Mondják: ebben az időben vette kezdetét azoknak a rejtélyes baleseteknek, botrányos hisztériáknak és megmagyarázhatatlan dühkitöréseknek sora, melyek későbbi életét olyan kirívóan jellemezték. Öngyilkossági kísérletek, egyéjszakás kalandok, megvásárolt, majd hirtelen eladott luxusautók, szőrmebundák, vagy éppen tóra néző, fényűzően berendezett villák. Amikor a Manon Lescaut-t bemutatták, a Varieté felvételei még javában folytak. A rokokó filmet ünneplő partin mutatták be Liát Ike Blumenthalnak, Ben Blumenthal öccsének. (Ben Blumenthal ekkor már megvásárolta a budapesti Vígszínházat és kibérelte a Fővárosi Operett Színházat is.) Ike állítólag már ekkor amerikai szerződést ajánlott Liának a legnagyobb amerikai filmgyár, a Paramount képviseletében. Amáliának hízelgett a tengerentúli ajánlat, de egyúttal meg is riadt az újabb kihívástól. Mert Berlint már meghódította, Pommer pedig igazán szerethető, testhezálló szerepeket adott neki. Itt ünnepelt és kényeztetett primadonna volt, az amerikai filmvilág viszont távolinak és idegennek tűnt. És még Emil Jannings (akit szintén megkörnyékeztek az amerikaiak) is óva intette az Újvilágtól, mondván, Amerika megtöri az egyéniséget és filmművészet terén jóval alulteljesít Európával szemben. Mert a tengerentúlon csak a profit, a közönség létszáma és a tömegízlés számít. Így Lia nem sokat gondolkodott a válaszon: elutasította az ajánlatot. Arra hivatkozott, hogy még egy ideig az UFÁ-hoz köti a szerződése. Aztán pár hét múlva visszanézték a Varieté kész felvételeit. A filmgyárban mindenki őt dicsérte: az öltöztetőnőtől az operatőrön át egészen a rendezőig. Ahogy gratuláltak neki, egy pillanatra megérintette az elégedettség és a boldogság. El is határozta, hogy pazar vacsorát ad a barátainak, hogy együtt örüljenek a különleges cirkuszfilmnek. Mert ezzel az alakítással minden bizonnyal ő is kopogtat majd a világhír ajtaján. Még a filmstúdió jazz-zenekara is eljött, ők húzták a talpalávalót. Gazdag hidegtál került az asztalra: bajor sonka, májas töltött tojás, köménymagos káposztasaláta, füstölt marhanyelv, petrezselymes tőkehal, nemes penésszel érlelt lipcsei sajt, vékonyra szelt uborka, fahéjas almakompót. Egymást érték a pohárköszöntők, folyt a drága bor, aranylott a sör, habzott a pezsgő. És közben szólt a jazz. Járták hozzá a shimmyt, foxtrottot, charlestont, és páran megpróbálkoztak a blackbottom és a rumba figuráival is. A mulatság hevében egy elegáns úriember ünnepélyesen megkérte Lia kezét. Amália kacagott, táncolt egyet a rajongó gavallérral, majd udvariasan kikosarazta a jómódú férfit.

Elba eleinte együtt él édesanyjával egy olyan helyen, amelyet a kislány félvilágnak hív, de valójában egy Nápoly melletti elmegyógyintézet. Miután az anyja egyik napról a másikra eltűnik, egy fiatal pszichiáter, Fausto Meraviglia elhatározza, hogy kimenti őt onnan. Az orvos befogadja az otthonába Elbát, saját gyermekeként bánik vele. A lánynak köszönhetően a férfi, aki soha nem volt jó szülő, megtanulja, mekkora terhet, ugyanakkor erőt jelent apának lenni, és hogy nem csak rajtunk múlik, szeretnek-e minket mások. Viola Ardone a világsikerű Gyerekvonat - amelyből a Netflix készített azonos címmel sorozatot - és az Oliva Denaro című regénye után A nagy csodával zárja a huszadik század dél-olasz történelméről szóló trilógiáját. Részlet Az év első napját mindig a kórházban töltöttem, a sajátjaimmal, a vesztesek száműzött népével, azokkal, akik meghagyták másoknak a józan észt, és nekik csak az esztelenség jutott. Elvirát és a gyerekeket is magammal vittem az elmegyógyintézetbe újév napján, azt akartam, hogy megtanulják, nemcsak az a színes élet létezik, amit a tengerre néző, nagy, posillipói lakásunkban élünk, van egy fekete-fehér világ is, amely meghúzódik a kórház rácsai mögött. Azt akartam, hogy egyformán legyen szemük a csodára és a borzalomra. Talán rosszul tettem, de vannak ennél nagyobb bűnök is: a megtagadott szeretet, a ki nem mondott szavak, az elmulasztott segítség, a visszavont kéz. Ha hibáztam, mindig inkább a túl sokra hajlottam, nem a túl kevésre. Gyakran merült fel bennem a gondolat, hogy Elvira csak bosszantásból jött hozzám feleségül. Nem engem akart bosszantani, hanem az apját, az építési vállalkozót: csalódást okozott neki azzal, hogy engem választott. Az apósom úgy hívott: a bolondok orvosa, mintha Scarpetta egyik bohózatából léptem volna ki. Hogy vannak a bolondjaid, ugratott, kezded elveszteni az eszed miattuk? El se tudta képzelni, hogy akkor éreztem magam a legszabadabbnak, amikor az osztályon voltam. Harcoltam a tébolydák bezárásáért, de nem voltam hős, szent pedig még annyira sem, Elba, ezt te is tudod. Aldina mindig azt mondta, hogy a hősök egy elnyomó társadalom termékei, emlékszel? A szentek pedig súlyosan narcisztikusak. Én csak azt képzeltem, hogy annál jobbá teszem a dolgokat, mint ahogy kaptam őket, amúgy korlátolt és önző ember vagyok, de néha nagy nekibuzdulásokra vagyok képes. Küzdöttem, kudarcot vallottam, újra megpróbáltam, és néha mintha győztem volna, amúgy a döntetlent is jó eredménynek fogtam fel. Mi nem győzhetünk, mondogatta Basaglia, mert mindig a hatalom győz. Már az is nagy dolog, ha sikerül meggyőznünk valakit.

A magával ragadó történet az 1800-as években, Kínában játszódik. Kis Virágot gyerekkorában eladják Linjing gazdag családjának, hogy muizai legyen. Linjing féltékeny a szolgálólányra, akinek elkötözték a lábfejét, ahogy az előkelő lányoknak szokták, ráadásul csodálatosan hímez. Ezért mindent megtesz, hogy Kis Virág örökre a rabszolgája legyen, és ne törhessen ki alárendelt helyzetéből. Bár a Fóng-házban egyikük úrnő, a másikuk szolga, támogatniuk kell egymást, hogy Linjing házassága révén biztosítsák a jövőjüket, s eközben riválisból barátnővé válnak. Egy váratlan családi botrány miatt Linjing és Kis Virág élete fenekestől felfordul. Linjing kegyvesztetté válik, és ez új lehetőséget jelenthet Kis Virágnak, de vajon rátalálhat a szabadsághoz vezető útra? A magával sodró és mélyen megindító regény két, különböző társadalmi helyzetű nő erőt adó története, valamint a testvériség, az árulás, a szerelem és a diadal meséje. Részlet a könyvből: Cseresznyevirág letekerte a kötést a lábamról, és egy lavór ecetes vízbe tette a lábfejemet. Olajjal megmasszírozta a törött csontokat, majd kihúzta a lábujjaimat rejtekhelyükről. Ahogy elengedte őket, azonnal visszaugrottak a talpam alá. Amikor a fájdalomtól felkiáltottam, Cseresznyevirág rám ripakodott. - Nem lehet olyan rossz, mint amikor elkötözték. Ne viselkedj úgy, mint egy kisgyerek. De én csak sírtam, és egyre Á Nőngöt hívtam. Cseresznyevirág vattát tett a lábujjaim alá, hogy ne görbüljenek vissza, majd lazán bekötötte a lábamat. Azt mondta, ha majd már nem hajlanak vissza az ujjaim, akkor kötés nélkül kell aludnom, hogy legyen rendes vérkeringésem. Bólintottam, és megígértem, hogy követem a parancsait. Emlékek kúsztak elő, milyen volt az első hónapokban, amikor elkötötték a lábamat. Á Nőng lótuszcipőkkel ajándékozott meg, mindegyik mindig egy centivel kisebb volt, mint az előző. Úgy dédelgette a tenyerében, mint valami szent ajándékot. Ahogy feladta az új cipőt egyre kisebbedő lábamra, ígéretekkel próbált vigasztalni. ,,Ahogy a cipőd egyre kisebb, úgy közelít feléd az álomházasság", és ,,Jövendő anyósod csak egy pillantást vet az apró aranylótuszodra, és máris tudni fogja, hogy nagyszerű jellemű lány vagy", és ,,Mindig jobb fiatalon elszenvedni a keserűséget, hogy alkonyi éveidet édességben tölthesd". Szavai balzsamként hatottak a fájdalomra. Úgy kántáltam az ígéreteit, mint a varázsigét, amikor lüktetett a lábam. Ezeket mondta akkor is, amikor a szobában lépegettem, kérlelt, hogy tegyek még egy lépést, azután megint egyet, hogy összetörjenek a csontjaim, és a lábfejem a kecses lótusz alakját vegye fel. Néha, amikor hajnalban jajongtam vagy nyöszörögtem, ringatott az ágyban és arról mesélt, milyen csodálatos házba fogok férjhez menni. - A tökéletes aranylótuszod olyan házba visz, ahol a kőpadlót puha szőnyegek borítják. Soha nem leszel éhes. Mindennap kapsz disznóhúst, halat és csirkét. Az aranylótusz kényelmes életet biztosít. - Á Nőng ígéretei álomba ringattak, egy időre elfeledtették fájó lábaimat. Most pedig elveszítem mindezt, hacsak nem óvom meg az aranylótuszomat. Azon az estén, miután Tavaszi Eső és a konyhalányok horkolni kezdtek, kivettem a vattát a lábujjaim alól. A hold fényében előkerestem az indigókék vászoncsíkokat, és visszatekertem a lábamra, hogy újra aranylótusz formája legyen. Ezúttal nem torzult el az arcom a fájdalomtól. Minden erőmmel húztam és húztam, amíg olyan szorosra nem tekertem, mintha Á Nőng kezei kötöztek volna. Végül visszazuhantam a priccsre. Oldalra fordulva összekucorodtam, és azt képzeltem, anyám hátulról hozzám bújik, átölel, hogy melegben és biztonságban érezhessem magam. Mélyeket lélegeztem, hogy felidézzem a haja jázmin- és pomelóillatát. Napközben engedelmeskedem. De azt nem akadályozhatják meg, hogy éjjelente elkötözzem a lábamat. És egy nap újra találkozom anyámmal.

A Hanyatt-homlok a nyolcvanas évek legelején íródott, midőn a cenzúra rohamokban működött. Gondoltam egy merészet: kisregényt komponálok, kizárólag álmokból. Drága cenzor urak (hm, elvtársak), álmodni azért csak szabad... vagy nem?! Az Utána tánc 2024-ben készült. Miért lett visszatérő álmaim főszereplője a régóta halott apám? Válasz fizetve. Karcsú Könyvek - Pontos történetek A Karcsú Könyvek kisregényei elég tömörek ahhoz, hogy beleférnek az erre a célra tervezett szilfid kötetekbe. Belecsúsztathatók retikülbe, zsebbe, autóstáskába, és erőfeszítés nélkül tarthatja őket a legkisebb női kéz is, nemcsak otthon, hanem vonaton, autóbuszon, villamoson, strandon, repülőn, de akár sorban állás idején is. A vastagkönyvfóbiában szenvedő olvasók minden bizonnyal örülnek nekik. A rövidebb terjedelem fokozott pontossággal párosul, ezekből a szövegekből a szerző mindent kihúzott, amit emberileg és művészileg lehetségesnek ítélt, s kifejezik mindazt az értéket és örömöt, amivel a korszerű próza kedveskedhet a befogadóinak. A sorozatban megjelent: Ötvenhét lépés (2022) Palackposta (2022) Visz a vonat (2023) Teendők halálom után (2023) Ki vinné haza (2024) Cím nélkül (2024) Részlet: Táncoltunk apámmal pattogós német nyelvű dalra is, de az ugyanúgy valcer volt - walzer -, ahogyan az összes zene, amiket álmaimban a talpunk alá húztak, a szöveget nem értettem, már csak azért sem, mert hamarosan elnyomta a masírozás ütemes döngése, szigorú négynegyed győzte le az umtattát, vamm, vamm, vamm, vamm, gyors vágással a díszszemlékre kerültem, gyerekkoromba, immár apátlanul, mi, környékbeli srácok április negyedikén kiszaladtunk a Dózsa György útra, kötélkordon került a járda úttest felőli pereméhez, hogy visszatartsa a bámészkodók tömegét, vonultak a századok, buffogtak a csizmás talpak, akkoriban még nem volt betonozás, az úgynevezett kiskövek borították a széles úttestet, félkörös mintázatban, a gyalogságot követték a huszárok, kivont karddal, a patkók klopfolták a ritmust, utánuk dübörögtek a tankok, majd az ágyúvontató teherautók, mindeközben bőgött a harang alakú szürke vasmegafonokból az induló, félelemmel keveredő bámulattal figyeltem a magyar néphadsereg vonuló részlegeit, észrevétlenül felnőtté válva, majd újra gyerekké, elöntött a kétségbeesés, hova lett apa? hol az apám? apa, hol vagy, hová tűntél? - e kérdés rémült kunkorára ébredtem, jeges verítékben, vasízű szájjal, sajgó derékkal.

A fiatal zongorista, Bástyai Holtzer István előtt fényes jövő áll az 1930-as évek Budapestjén. Fényűző klubokban lép fel, karrierjét művészi és szerelmi sikerek övezik. Aztán 1939-ben szétesik a világ körülötte, és élete az embertelenbe való süllyedés, a munkatáborokban töltött idő, Mauthausen és Gunskirchen, valamint a holokauszt során elszenvedett elképzelhetetlen borzalmak története lesz. Ugyanakkor egy rendkívüli menekülés története is ... és a zongoráé, amely hűségesen várja. Az apja halálával ezt a zongorát örökli unokája, Roxanne de Bastion. A zongora több mint száz éve a család tulajdonában van, de múltja csak akkor bontakozik ki, amikor Roxanne a gyász mélyén felfedezi a nagyapja, Stephen de Bastion által rögzített felvételeket. Az eredeti, magnókazettás hanganyagokból, kiadatlan emlékiratokból, levelekből és dokumentumokból Roxanne felidézi nagyapja történetét a reményről, az elveszett és megtalált zenéről. Felemelő és mélyen megindító könyv egy művész harcáról a sötétséggel szemben, és a remény hangjáról, amely generációkon át visszhangzik. Részlet a könyvből: Édes gyerekeim Berlin, 2020 Van egy zongoránk a családban. A fedél jobb felső sarkán visel néhány fognyomot, apám rágcsálta meg első tejfogacskáival. Aztán teltek az évek, apám már saját szerzeményeit zongorázta, én pedig a zongora alatt ülve játszadoztam, és szívtam magamba a zenét, miközben a kezem még egy kvintet sem ért volna át. Most ennél a zongoránál ülök, és ha kicsit megerőltetem magam, le tudok fogni egy oktávot. Nyolc egész hangot ér már át a kezem, de az elmém nem éri föl a tényt, hogy apám meghalt az imént. A nappalijában aludt el örökre, a zongora pedig néma tanúja volt egy újabb gazdája távozásának. Az utolsó hetek intenzív zajgását mély csönd váltotta föl. Apám sohasem akart terhére lenni senkinek. Halálának pillanatát is udvariasan választotta meg, egy igen ritka pillanatot, amikor egyikünk sem volt jelen a szobában - sem anyám, sem a testvérem, sem a partnereink, sem én. Ketten voltak csak, ő meg a zongora. A zongora megelőzi emlékezetem kezdeteit. Öröktől fogva velünk volt, és bizonyos mértékig magától értetődőnek vettem a társaságát. Hanem egy ekkora veszteség mindent új, éles fényben mutat meg. Most, ha megnézem magamnak ezt a zongorát, élénken átérzem, mennyire régi. Nem csillogó lakk-fekete, mint a zongorák általában, hanem barna, az öreg fa-anyag tompa barnaságával. Itt-ott fakóbb foltok tarkítják, ahol a redőnyön át betűző napsugár kiszívta: akár egy öregember arcán a szeplők, májfoltok. A billentyűk elefántcsontja elvékonyodott a sok használatban. Fölöttük lepergő aranyozású betűk hirdetik a gyártó cég nevét: Blüthner. Múzeumi tárgynak néz ki, mégis a szüleim előregyártott házában van otthon, Berlin egyik külvárosában. Én is ebben a házban nőttem föl. Különleges alkalmakkor apám fölnyitotta a baby grand zongora födelét. Gyerekszememnek nem létezett ennél varázsosabb átváltozás: a hangszer belsejében titkos világegyetem rejtőzött. Arany húrok, akár a hárfán, könnyű fakalapácsok és a fekete rúd, amely a födelet kitámasztotta. Így, fölnyitva a hangja fényesebb lett, zengőbb; valahogyan fiatalosabb és vibrálóbb. Az idő nagyobb részében a zongora jelenléte nyugodt dacot sugárzott és szilárd tekintélyt; egykedvűen tűrte, hogy ragacsos kisgyerekmancsok püföljék teljes erővel a billentyűit. Ugyanakkor néma biztatás is áradt belőle, tekintet nélkül arra, hogy befutott, sikeres zenészről vagy szerény amatőrről volt szó: alkotásra invitált minden művészt. Van ebben a zongorában valami, ami a legjobbat hozza ki a rajta játszókból és a családunkból - már a negyedik nemzedékben. A családi legenda szerint dédapám, Aladár vette a zongorát 1905-ben, Magyarországon, jegyajándékképpen a jövendőbelije, Katica számára. Katica a fiának, Stephennek adta tovább, hozzánk pedig akkor került, amikor Stephen meghalt. Tudok játszani rajta, de közel sem úgy, mint apám. Most, hogy ő is távozott, az én dolgom lesz, hogy a zongora gondját viseljem. Énekes és dalszerző vagyok, Londonban élek, egy olyan korban, amikor a zenét streaming útján terjesztik, és nem tudom, lesz-e valaha akkora otthonom, amelyben el tudnám helyezni ezt a hangszert. Elképzelem, mit szólna a főbérlőm, ha látná, ahogy daruval próbálom beemeltetni a bérelt lakásomba. Éneklésben és dalok írásában elég jó vagyok, de sohasem fogok úgy improvizálni, olyan csodásan játszani a zongorán, mint apám, az abszolút hallásával és végtelen érzékenységével, a szív és az ész tökéletes együttműködésével. Elveszettnek érzem magam most, hogy ő nincs már mellettem, és nem ad röpködő jobbkezes futamaim alá megbízható, vigasztaló basszus alapot. Vannak még különleges holmik ebben a lakásban. A falait egész sor családi portré népesíti be. A legnagyobb éppen a zongora fölött helyezkedik el: téglalap alakú, sötét tónusú festmény, elragadó fiatal nőt ábrázol. A lány haja rövid, sötét és hullámos, szív alakú arcocskája rózsás, apró szeme kerek és ragyogó. Ezüstszürke ruhája fölött sötét szőrmestóla, amelyet alábocsát, hogy látni engedje meztelen vállát. Öltözékét hosszú gyöngysor, valamint hozzáillő fülbevaló és karkötő egészíti ki. Mosolya egyszerre kissé kacér és unott. Azt a benyomást kelti, hogy nagyon igyekezett a lehető legjobban kinézni a képen, de a festés hosszadalmas folyamata kifárasztotta. A zongora tetején egy kis, fekete-fehér fénykép áll, egy fiatalember képe, aki ujjait ugyanazokon a billentyűkön nyugtatja, amelyek előtt ülök. Remekbe szabott öltönyt visel, zakója alól vakító fehér ing kandikál elő. Arca átszellemült derűt fejez ki, tekintetét a billentyűkre irányítja. Ha valaki először látogatott el ebbe a lakásba, a két portré előbb vagy utóbb valahogyan mindig szóba került. Egyik barátomnál sem díszítették elhunyt rokonok képei a falakat. Gyerekkoromban, ha a pajtásaim nálunk aludtak, mindig nagy szenzáció volt a két kép: éjszakára elhelyezkedve, hálózsákba burkolózva azt játszottuk, hogy szellemek laknak bennük, és bármelyik pillanatban életre kelhetnek.

,,Kinek kell a Google, ha itt van nekünk Will Buxton? Ez a legátfogóbb, legteljesebb könyv az F1-ről, ami valaha megjelent. Igazi öröm olvasni" BRAD PITT ,,Tökéletes azoknak az új rajongóknak, akik szeretnék a rajongásukat magasabb szintre emelni, a megszállottaknak pedig kiválóan összefoglalja a földkerekség legvonzóbb és legőrültebb sportágának történetét." GREG JAMES A Grand Prix című könyvben Will Buxton részletesen bemutatja a Formula-1 történelmét meghatározó autókat, csapatokat, pályákat, rekordokat és párharcokat, kezdve az 1950-es, első világbajnoktól, Giuseppe Farinától egészen az olyan modern ikonokig, mint Lewis Hamilton vagy Max Verstappen. A Formula-1 izgalmas, rajzokkal illusztrált története feltár mindent a kalandos kezdetektől a huszadik század és napjaink topversenyzőinek lelkivilágáig egy olyan elismert autósport-kommentátortól, aki a rendkívül népszerű Hajsza a túlélésért című Netflix sorozat sztárja. Lépj be az autótervezést forradalmasító csapatok gyárába, légy a bokszfal beépített embere és ismerd meg a bokszkiállás művészetét. Fedezd fel, hogy mi szükséges ahhoz, hogy valaki felérjen a csúcsra! Ez a könyv tökéletes bevezető a világ legizgalmasabb sportjának világába. Részlet a könyvből: MI IS AZ A FORMA-1? A Forma-1 világviszonylatban idestova hetven éve áll az autóversenyzés csúcsán, az ember és a technika legkeményebb erőpróbája. Több, mint húsz verseny a legnagyobb kihívást jelentő pályákon, a bolygó legimpozánsabb helyein, ahol már a részvétel is egy-egy versenyző karrierjének betetőzését jelenti. A győzelem ebben a sportágban csaknem lehetetlen vállalkozás. Ha valaki a sikereinek köszönhetően elnyeri a bajnoki címet, attól kezdve a sportág történetének legnagyobb alakjaival emlegetik egy lapon. Itt nem csak a sebesség magas, hanem a kockázat is. A versenyzők háromszáz kilométer per óra feletti tempónál csatáznak, olykor milliméteres távolságra egymástól. Hihetetlen tudásukat lenyűgöző bátorsággal ötvözik, hogy bebizonyítsák: aznap ők a legjobbak választott sportágukban. Az idáig vezető út már gyerekkorukban elkezdődik. Készségeiket először a gokartban kamatoztatják, majd az alacsonyabb, együléses kategóriákon át jutnak el a versenyzés csúcsára. Miközben egyre éhesebbé válnak a sikerre, a vágy, hogy mindent és mindenkit legyőzzenek, beléjük ivódik. Tehetség, tapasztalat, győzelem, vereség, kitartás, bátorság - ez mind szükséges a cél eléréséhez, hogy a lehető legjobb versenyzővé váljanak. Ehhez minden idők leggyorsabb és legfejlettebb együléses versenyautói állnak rendelkezésükre. Ezeket a kerekeken gördülő rakétákat egyedi alkatrészek ezreiből szerelik össze, ést több ezer főből álló csapatok építik kifejezetten erre a célra. A szakértelmük épp annyira fontos, mint a volán mögött ülő pilóta tehetsége. Dollárok százmillióit költik el a győzelem érdekében. A döntések verseny közben egy szempillantás alatt születnek meg, mind a csata hevében helytálló pilóta, mind a futamgyőzelmet érő választást meghozó stratéga, mind a szerelői csapat részéről, amelynek tagjai másodpercek alatt végzik el a munkájukat a boxkiállás során, hogy az autó visszatérhessen a pályára. Akik győznek, tudják, hogy aznap nem akadt gyorsabb autó, fegyelmezettebb csapat és jobb versenyző. Mindig a győzelem a cél. Újra és újra. Akik pedig nem léphetnek fel a dobogóra, azért küzdenek, hogy felzárkózzanak, és egy nap számukra is elkezdődjön a sikerkorszak, amely az autósport két legnagyobb díjának, Forma-1 egyéni és konstruktőri világbajnoki cím elnyerésében teljesedik ki. De mire van szükség ahhoz, hogy valaki a legjobb legyen? Ki minden idők legnagyobb versenyzője? Hogyan vált ez a sport világméretűvé, és mit tartogat a jövő? A könyv bemutatja a Forma-1 jelenét és múltját, a sportág kialakulásától kezdve egészen a csapatokig, amelyek a korszak legjobb autóit adták. Az évtizedeket átívelő utazás során az olvasó megismerkedhet a sportág valamennyi világbajnokával. Habár szívem szerint valamennyi versenyzőről írtam volna, a terjedelem ezt nem tette lehetővé. Ehelyett minden évtizedből kiválasztottam egy olyan különleges versenyzőt, akinek ugyan megvolt hozzá a képessége, mégsem nyert világbajnokságot, továbbá néhány figyelemre méltó pilótát. És vissza fogunk repülni az időben, hogy felidézzük a sport történetének leghíresebb versenyeit. Itt találkozik a műszaki zsenialitás a kiváló sportteljesítménnyel. Az álmodozók itt válnak hősökké, és itt, a küzdelem hevében születnek meg az ikonok. Ez az autósport csúcsa. Ez a Forma-1.