A Hanyatt-homlok a nyolcvanas évek legelején íródott, midőn a cenzúra rohamokban működött. Gondoltam egy merészet: kisregényt komponálok, kizárólag álmokból. Drága cenzor urak (hm, elvtársak), álmodni azért csak szabad... vagy nem?! Az Utána tánc 2024-ben készült. Miért lett visszatérő álmaim főszereplője a régóta halott apám? Válasz fizetve. Karcsú Könyvek - Pontos történetek A Karcsú Könyvek kisregényei elég tömörek ahhoz, hogy beleférnek az erre a célra tervezett szilfid kötetekbe. Belecsúsztathatók retikülbe, zsebbe, autóstáskába, és erőfeszítés nélkül tarthatja őket a legkisebb női kéz is, nemcsak otthon, hanem vonaton, autóbuszon, villamoson, strandon, repülőn, de akár sorban állás idején is. A vastagkönyvfóbiában szenvedő olvasók minden bizonnyal örülnek nekik. A rövidebb terjedelem fokozott pontossággal párosul, ezekből a szövegekből a szerző mindent kihúzott, amit emberileg és művészileg lehetségesnek ítélt, s kifejezik mindazt az értéket és örömöt, amivel a korszerű próza kedveskedhet a befogadóinak. A sorozatban megjelent: Ötvenhét lépés (2022) Palackposta (2022) Visz a vonat (2023) Teendők halálom után (2023) Ki vinné haza (2024) Cím nélkül (2024) Részlet: Táncoltunk apámmal pattogós német nyelvű dalra is, de az ugyanúgy valcer volt - walzer -, ahogyan az összes zene, amiket álmaimban a talpunk alá húztak, a szöveget nem értettem, már csak azért sem, mert hamarosan elnyomta a masírozás ütemes döngése, szigorú négynegyed győzte le az umtattát, vamm, vamm, vamm, vamm, gyors vágással a díszszemlékre kerültem, gyerekkoromba, immár apátlanul, mi, környékbeli srácok április negyedikén kiszaladtunk a Dózsa György útra, kötélkordon került a járda úttest felőli pereméhez, hogy visszatartsa a bámészkodók tömegét, vonultak a századok, buffogtak a csizmás talpak, akkoriban még nem volt betonozás, az úgynevezett kiskövek borították a széles úttestet, félkörös mintázatban, a gyalogságot követték a huszárok, kivont karddal, a patkók klopfolták a ritmust, utánuk dübörögtek a tankok, majd az ágyúvontató teherautók, mindeközben bőgött a harang alakú szürke vasmegafonokból az induló, félelemmel keveredő bámulattal figyeltem a magyar néphadsereg vonuló részlegeit, észrevétlenül felnőtté válva, majd újra gyerekké, elöntött a kétségbeesés, hova lett apa? hol az apám? apa, hol vagy, hová tűntél? - e kérdés rémült kunkorára ébredtem, jeges verítékben, vasízű szájjal, sajgó derékkal.

A fiatal zongorista, Bástyai Holtzer István előtt fényes jövő áll az 1930-as évek Budapestjén. Fényűző klubokban lép fel, karrierjét művészi és szerelmi sikerek övezik. Aztán 1939-ben szétesik a világ körülötte, és élete az embertelenbe való süllyedés, a munkatáborokban töltött idő, Mauthausen és Gunskirchen, valamint a holokauszt során elszenvedett elképzelhetetlen borzalmak története lesz. Ugyanakkor egy rendkívüli menekülés története is ... és a zongoráé, amely hűségesen várja. Az apja halálával ezt a zongorát örökli unokája, Roxanne de Bastion. A zongora több mint száz éve a család tulajdonában van, de múltja csak akkor bontakozik ki, amikor Roxanne a gyász mélyén felfedezi a nagyapja, Stephen de Bastion által rögzített felvételeket. Az eredeti, magnókazettás hanganyagokból, kiadatlan emlékiratokból, levelekből és dokumentumokból Roxanne felidézi nagyapja történetét a reményről, az elveszett és megtalált zenéről. Felemelő és mélyen megindító könyv egy művész harcáról a sötétséggel szemben, és a remény hangjáról, amely generációkon át visszhangzik. Részlet a könyvből: Édes gyerekeim Berlin, 2020 Van egy zongoránk a családban. A fedél jobb felső sarkán visel néhány fognyomot, apám rágcsálta meg első tejfogacskáival. Aztán teltek az évek, apám már saját szerzeményeit zongorázta, én pedig a zongora alatt ülve játszadoztam, és szívtam magamba a zenét, miközben a kezem még egy kvintet sem ért volna át. Most ennél a zongoránál ülök, és ha kicsit megerőltetem magam, le tudok fogni egy oktávot. Nyolc egész hangot ér már át a kezem, de az elmém nem éri föl a tényt, hogy apám meghalt az imént. A nappalijában aludt el örökre, a zongora pedig néma tanúja volt egy újabb gazdája távozásának. Az utolsó hetek intenzív zajgását mély csönd váltotta föl. Apám sohasem akart terhére lenni senkinek. Halálának pillanatát is udvariasan választotta meg, egy igen ritka pillanatot, amikor egyikünk sem volt jelen a szobában - sem anyám, sem a testvérem, sem a partnereink, sem én. Ketten voltak csak, ő meg a zongora. A zongora megelőzi emlékezetem kezdeteit. Öröktől fogva velünk volt, és bizonyos mértékig magától értetődőnek vettem a társaságát. Hanem egy ekkora veszteség mindent új, éles fényben mutat meg. Most, ha megnézem magamnak ezt a zongorát, élénken átérzem, mennyire régi. Nem csillogó lakk-fekete, mint a zongorák általában, hanem barna, az öreg fa-anyag tompa barnaságával. Itt-ott fakóbb foltok tarkítják, ahol a redőnyön át betűző napsugár kiszívta: akár egy öregember arcán a szeplők, májfoltok. A billentyűk elefántcsontja elvékonyodott a sok használatban. Fölöttük lepergő aranyozású betűk hirdetik a gyártó cég nevét: Blüthner. Múzeumi tárgynak néz ki, mégis a szüleim előregyártott házában van otthon, Berlin egyik külvárosában. Én is ebben a házban nőttem föl. Különleges alkalmakkor apám fölnyitotta a baby grand zongora födelét. Gyerekszememnek nem létezett ennél varázsosabb átváltozás: a hangszer belsejében titkos világegyetem rejtőzött. Arany húrok, akár a hárfán, könnyű fakalapácsok és a fekete rúd, amely a födelet kitámasztotta. Így, fölnyitva a hangja fényesebb lett, zengőbb; valahogyan fiatalosabb és vibrálóbb. Az idő nagyobb részében a zongora jelenléte nyugodt dacot sugárzott és szilárd tekintélyt; egykedvűen tűrte, hogy ragacsos kisgyerekmancsok püföljék teljes erővel a billentyűit. Ugyanakkor néma biztatás is áradt belőle, tekintet nélkül arra, hogy befutott, sikeres zenészről vagy szerény amatőrről volt szó: alkotásra invitált minden művészt. Van ebben a zongorában valami, ami a legjobbat hozza ki a rajta játszókból és a családunkból - már a negyedik nemzedékben. A családi legenda szerint dédapám, Aladár vette a zongorát 1905-ben, Magyarországon, jegyajándékképpen a jövendőbelije, Katica számára. Katica a fiának, Stephennek adta tovább, hozzánk pedig akkor került, amikor Stephen meghalt. Tudok játszani rajta, de közel sem úgy, mint apám. Most, hogy ő is távozott, az én dolgom lesz, hogy a zongora gondját viseljem. Énekes és dalszerző vagyok, Londonban élek, egy olyan korban, amikor a zenét streaming útján terjesztik, és nem tudom, lesz-e valaha akkora otthonom, amelyben el tudnám helyezni ezt a hangszert. Elképzelem, mit szólna a főbérlőm, ha látná, ahogy daruval próbálom beemeltetni a bérelt lakásomba. Éneklésben és dalok írásában elég jó vagyok, de sohasem fogok úgy improvizálni, olyan csodásan játszani a zongorán, mint apám, az abszolút hallásával és végtelen érzékenységével, a szív és az ész tökéletes együttműködésével. Elveszettnek érzem magam most, hogy ő nincs már mellettem, és nem ad röpködő jobbkezes futamaim alá megbízható, vigasztaló basszus alapot. Vannak még különleges holmik ebben a lakásban. A falait egész sor családi portré népesíti be. A legnagyobb éppen a zongora fölött helyezkedik el: téglalap alakú, sötét tónusú festmény, elragadó fiatal nőt ábrázol. A lány haja rövid, sötét és hullámos, szív alakú arcocskája rózsás, apró szeme kerek és ragyogó. Ezüstszürke ruhája

,,Kinek kell a Google, ha itt van nekünk Will Buxton? Ez a legátfogóbb, legteljesebb könyv az F1-ről, ami valaha megjelent. Igazi öröm olvasni" BRAD PITT ,,Tökéletes azoknak az új rajongóknak, akik szeretnék a rajongásukat magasabb szintre emelni, a megszállottaknak pedig kiválóan összefoglalja a földkerekség legvonzóbb és legőrültebb sportágának történetét." GREG JAMES A Grand Prix című könyvben Will Buxton részletesen bemutatja a Formula-1 történelmét meghatározó autókat, csapatokat, pályákat, rekordokat és párharcokat, kezdve az 1950-es, első világbajnoktól, Giuseppe Farinától egészen az olyan modern ikonokig, mint Lewis Hamilton vagy Max Verstappen. A Formula-1 izgalmas, rajzokkal illusztrált története feltár mindent a kalandos kezdetektől a huszadik század és napjaink topversenyzőinek lelkivilágáig egy olyan elismert autósport-kommentátortól, aki a rendkívül népszerű Hajsza a túlélésért című Netflix sorozat sztárja. Lépj be az autótervezést forradalmasító csapatok gyárába, légy a bokszfal beépített embere és ismerd meg a bokszkiállás művészetét. Fedezd fel, hogy mi szükséges ahhoz, hogy valaki felérjen a csúcsra! Ez a könyv tökéletes bevezető a világ legizgalmasabb sportjának világába. Részlet a könyvből: MI IS AZ A FORMA-1? A Forma-1 világviszonylatban idestova hetven éve áll az autóversenyzés csúcsán, az ember és a technika legkeményebb erőpróbája. Több, mint húsz verseny a legnagyobb kihívást jelentő pályákon, a bolygó legimpozánsabb helyein, ahol már a részvétel is egy-egy versenyző karrierjének betetőzését jelenti. A győzelem ebben a sportágban csaknem lehetetlen vállalkozás. Ha valaki a sikereinek köszönhetően elnyeri a bajnoki címet, attól kezdve a sportág történetének legnagyobb alakjaival emlegetik egy lapon. Itt nem csak a sebesség magas, hanem a kockázat is. A versenyzők háromszáz kilométer per óra feletti tempónál csatáznak, olykor milliméteres távolságra egymástól. Hihetetlen tudásukat lenyűgöző bátorsággal ötvözik, hogy bebizonyítsák: aznap ők a legjobbak választott sportágukban. Az idáig vezető út már gyerekkorukban elkezdődik. Készségeiket először a gokartban kamatoztatják, majd az alacsonyabb, együléses kategóriákon át jutnak el a versenyzés csúcsára. Miközben egyre éhesebbé válnak a sikerre, a vágy, hogy mindent és mindenkit legyőzzenek, beléjük ivódik. Tehetség, tapasztalat, győzelem, vereség, kitartás, bátorság - ez mind szükséges a cél eléréséhez, hogy a lehető legjobb versenyzővé váljanak. Ehhez minden idők leggyorsabb és legfejlettebb együléses versenyautói állnak rendelkezésükre. Ezeket a kerekeken gördülő rakétákat egyedi alkatrészek ezreiből szerelik össze, ést több ezer főből álló csapatok építik kifejezetten erre a célra. A szakértelmük épp annyira fontos, mint a volán mögött ülő pilóta tehetsége. Dollárok százmillióit költik el a győzelem érdekében. A döntések verseny közben egy szempillantás alatt születnek meg, mind a csata hevében helytálló pilóta, mind a futamgyőzelmet érő választást meghozó stratéga, mind a szerelői csapat részéről, amelynek tagjai másodpercek alatt végzik el a munkájukat a boxkiállás során, hogy az autó visszatérhessen a pályára. Akik győznek, tudják, hogy aznap nem akadt gyorsabb autó, fegyelmezettebb csapat és jobb versenyző. Mindig a győzelem a cél. Újra és újra. Akik pedig nem léphetnek fel a dobogóra, azért küzdenek, hogy felzárkózzanak, és egy nap számukra is elkezdődjön a sikerkorszak, amely az autósport két legnagyobb díjának, Forma-1 egyéni és konstruktőri világbajnoki cím elnyerésében teljesedik ki. De mire van szükség ahhoz, hogy valaki a legjobb legyen? Ki minden idők legnagyobb versenyzője? Hogyan vált ez a sport világméretűvé, és mit tartogat a jövő? A könyv bemutatja a Forma-1 jelenét és múltját, a sportág kialakulásától kezdve egészen a csapatokig, amelyek a korszak legjobb autóit adták. Az évtizedeket átívelő utazás során az olvasó megismerkedhet a sportág valamennyi világbajnokával. Habár szívem szerint valamennyi versenyzőről írtam volna, a terjedelem ezt nem tette lehetővé. Ehelyett minden évtizedből kiválasztottam egy olyan különleges versenyzőt, akinek ugyan megvolt hozzá a képessége, mégsem nyert világbajnokságot, továbbá néhány figyelemre méltó pilótát. És vissza fogunk repülni az időben, hogy felidézzük a sport történetének leghíresebb versenyeit. Itt találkozik a műszaki zsenialitás a kiváló sportteljesítménnyel. Az álmodozók itt válnak hősökké, és itt, a küzdelem hevében születnek meg az ikonok. Ez az autósport csúcsa. Ez a Forma-1.

A Vámos Miklós KiskönyvTÁR öt karcsú művet kínál díszdobozban. Ötfogásos betűlakoma, ideális ajándék azoknak, akik szeretnek Vámos Miklós bűvkörében lenni. Sorszámozott, dedikált, limitált kiadás. Karcsú Könyvek - Pontos történetek A Karcsú Könyvek kisregényei elég tömörek ahhoz, hogy beleférnek az erre a célra tervezett szilfid kötetekbe. Belecsúsztathatók retikülbe, zsebbe, autóstáskába, és erőfeszítés nélkül tarthatja őket a legkisebb női kéz is, nemcsak otthon, hanem vonaton, autóbuszon, villamoson, strandon, repülőn, de akár sorban állás idején is. A vastagkönyvfóbiában szenvedő olvasók minden bizonnyal örülnek nekik. A rövidebb terjedelem fokozott pontossággal párosul, ezekből a szövegekből a szerző mindent kihúzott, amit emberileg és művészileg lehetségesnek ítélt, s kifejezik mindazt az értéket és örömöt, amivel a korszerű próza kedveskedhet a befogadóinak. A sorozatban megjelent: Ötvenhét lépés (2022) Palackposta (2022) Visz a vonat (2023) Teendők halálom után (2023) Ki vinné haza (2024)

MARIA CALLAS minden idők legnagyobb operadívája volt. Bár karrierjét egyetlen primadonna sem tudta felülmúlni, életének nagy részét beárnyékolta Arisztotélisz Onászisszal folytatott heves kapcsolata - a férfi összetörte a szívét, amikor elhagyta Jacqueline Kennedyért. Ám igazi érzéseiről keveset tudunk. New York és Görögország között nevelkedett, érzelmileg bántalmazó édesanyja kényszerítette éneklésre, és a nemzetközi karrier érdekében hátrahagyta családját. A királyi udvarok és a hollywoodi sztárok által ünnepelt Callas megharcolt a szexizmussal, hogy feljusson a csúcsra, de volt egyvalami, amire vágyott, ám soha nem lehetett az övé: a boldog magánélet. A Díva születik című könyvben Lyndsy Spence bestselleríró eddig nem látott dokumentumokból merít, hogy feltárja egy igazi ikon kendőzetlen, tragikus történetét. Részlet a könyvből: Maria a Norma nyitányán Nicola Rossi-Lemeni és Giulietta Simionato mellett énekelt; a kritikusok a Simionatóval közös Mira, o Norma című duettjéről azt írták, hogy ,,ez olyasmi, amiről még az unokáinknak is mesélhetünk". Megjelenése váltotta ki azonban a legtöbb sajtóvisszhangot. ,,Vékony, mint egy gally, és gyönyörű abban a tragikus maszkban - amit a belső derű árnyal. Jelenléte és stílusa is van." A Traviatában Tito Gobbival énekelt, és a Biki tervezte jelmezeket viselte; a vörös masni a báli ruháján remekül ment Elizabeth Arden rúzsának árnyalatához. A Lammermoori Lucia elsöprő sikert aratott, és huszonkétszer tapsolták vissza. A Chicago Tribune ezt írta: ,,Valóságos tapslavina szabadult el, az éljenzés fokozatosan lett egyre hangosabb, majd álló ováció következett, és a széksorok közötti folyosók megteltek emberekkel, akik a lehető legközelebb igyekeztek tolakodni a színpadhoz." Az egyik ilyen megszállott rajongó Bagarozy volt. Emlékeztette 1947-es szerződésükre, és százezer dollár kifizetetlen jutalékot követelt. Rossi-Lemeni azt tanácsolta Mariának, hogy egyezzen meg Bagarozyval; ármánykodásának ugyanis ő is áldozatul esett New Yorkban, és négyezer dollárt fizetett a szerződésük felbontásáért. Titta javaslatára Callas nemet mondott, mivel Bagarozy nem látta el ügynöki feladatait. ,,Áldozatot kíván elviselni, mások és saját magunk ostobaságát, mert sajnos mindannyian lehetünk ostobák", mondta Maria, fiatalkorában elkövetett hibáira gondolva. Bagarozynak adott válasza azonban naivitást tükrözött, különösen azután, hogy a férfi New Yorkban pert indított ellene, és azzal fenyegetőzött, hogy szerelmes leveleit eladja az újságoknak. Maria sok szempontból megszenvedte, hogy nem volt saját sajtósa, és hogy a kérdésekre mindig őszintén válaszolt. ,,Őszintének kell lennem", mondogatta gyakran, bár ezzel gyakorlatilag engedélyt adott az amerikai sajtónak arra, hogy manipulálja a szavait. Soha nem udvarolt a sajtónak, és Dorle Soriának kellett rávennie, hogy köszönőleveleket küldjön, különösen Emily Coleman zenekritikusnak,* ,,az összes csodálatos dologért, amit érte tett" a Newsweek és a Theatre Arts lapokban. Tudja, hogy mennyire rajong magáért - nagyon sokat jelentene neki, ha kapna magától egy saját kezűleg írt levelet. Emellett, tisztán szakmai szempontból, mivel jövőre visszatér Chicagóba, tudom, hogy nem akarja őt megbántani. Mostanra Mariát olyan elismerés övezte, mint bármelyik hollywoodi sztárt: ,,Felállt, úgy forgolódott; a modelleket utánozta, vagy amit ő gondolt arról, milyen lehet egy modellt utánozni... Majd azt kiáltotta: >>Meglepetés!<< Egy barátságos, teljesen nőies, bizonyos értelemben frissen létrejött, csábító alak érkezett közénk." Fogyása találgatásokra adott okot, és voltak, akik úgy vélték, egyszer egy pohár pezsgővel lenyelt egy galandférget. A galandféregpetékből készült tabletták fogyasztásának gyakorlata a viktoriánus korszak óta létezett, és az 1950-es években újjáéledt: különféle sarlatán gyógyászati cégek galandféregpetékből készült rágógumit hoztak forgalomba. Anélkül, hogy Maria beleegyezését adta volna, Titta megismételte a pletykát az Oggi riporterének: Bizton állíthatom, hogy e lenyűgöző mutatványnak eszköze egy mohó galandféreg volt, amit vasakarattal nyelt le egy pohár pezsgővel. Tudom, hogy egy ilyen undorító dolog, mint amilyen ez a tolakodó parazita, aligha fér össze egy díva mindennapi életével, de ez az igazság. Maria interjúkban utalt szégyenletesnek és kellemetlennek megélt körülményeire: Valami elromlott bennem, de nem tudtam magyarázatot találni rá. Az orvos sem talált rá magyarázatot. Egyszer csak megtaláltam az okot... Nem is tudom kimondani, kicsit sem volt kellemes. Kigyógyultam az okból... Nem gyógyszer segített, mert soha nem szedtem semmilyen gyógyszert, kivéve, ha fájt a fejem - ami néha minden nőnél előfordul -, ...mert olyankor beveszek egy aszpirint. Kicsit jobban odafigyeltem az étrendemre, ez igaz, de azt hiszem, leginkább annak köszönhetem a fogyásomat, hogy elhatároztam, vékony leszek, és elég szerencsés voltam ahhoz, hogy tényleg vékony lettem.

Jonas Jonasson, a kortárs svéd irodalom nagy szatirikusa új regényében tovább építi fonákuniverzumát. Ezúttal egy nincstelen zsellér, egy élelmes nyomdászmester, egy talpraesett lány és egy ostoba gróf szerteágazó történetét meséli el. A történetben fontos szerepet játszik a pálinkafőzés és maga a pálinka, amelyből az utóbbi, hol áldás, hol átok. A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt 20. századi körképe után Jonasson visszafelé lépdel az időben, hogy megmutathassa, az ember a 19. században nem volt sem jobb, sem rosszabb a 20. századinál. Hetedik regényét is ugyanazok a tulajdonságok jellemzik, mint az előző hatot: áradó mesélőkedv, maró szatíra, kíméletlen tisztánlátás, fergeteges humor és nem utolsósorban legyűrhetetlen életszeretet. Részlet A disznótenyésztő gazda kezdte unni a haszontalan álldogálást. Fontosabb dolga is van ennél. Például a vacsorázás. Ráadásul úgy érezte magát, mintha fejbe kólintották volna. Mi ez az istentelen bűz? Ha a disznók megérzik, belebetegednek. Algot megmagyarázta. A nemes hölgy szagosítót használ, amit parfümnek hívnak, és egy nőnek sohasem szabad olyat mondani, hogy büdös. Még olyan nyelven sem, amit nem ért. Isten ments! Nem akar ő semmi rosszat. A disznótenyésztő gazda a grófnéra nézett, és bocsánatot kért. - Nincs semmi bajom asszonyságod szagával, csak én meg a disznóim nem vagyunk hozzászokva. Nyugodtan sétálgasson a földünkön, amikor csak kedve tartja, csak a disznóim miatt arra kérem, minél távolabb az ólaktól. De ha nem haragszik meg érte, nekem most már mennem kell, mert vár otthon a véres hurka. Minden jót kívánok. Agyő. És távozott. Fia bocsánatkérő mosollyal nézett a grófnéra, és ment az apja után. Antoinette Bielkegren magára maradt. Sejtelme sem volt róla, hogy felfogták-e, mit akar. Talán a fiú? Ő maga abból sem értett egy mukkot sem, amit az imént az apa mondott neki. Az utolsó szó kivételével, ami pontosan úgy hangzott, mint az adieu.

Szendrey Júlia alakja Petőfi özvegyeként él emlékezetünkben, aki eldobta az özvegyi fátylat, és hűtlenül más asszonya lett. Pedig jóval több volt, mint feleség. A korabeli dokumentumokra épülő életrajzi regény egy szenvedélyes, merész és különleges nő életét meséli el Petőfivel való megismerkedésétől a Horvát Árpáddal kötött második házasságán át haláláig, az életutat, amelynek során a forradalom szimbólumából, a nemzet özvegyéből megvetéssel sújtott, megtört asszony lett. Miklya Luzsányi Mónika pedagógus, író, szerkesztő, több életrajzi regény szerzője. Az Időutazó-sorozatban megjelent Mohács özvegye című könyve Mária királyné életét dolgozza fel. Részlet a könyvből: ,,Minden ízében más volt ez az esküvő, mint amiről kislányként álmodozott, mégis úgy érezte, az örömét nem tudja elvenni semmi. Sándor felesége lesz, az ő asszonya. Élete legboldogabb napja előtt áll, hát miért ne örülhetne? De akármennyire örült, a viharfelhők már ott gyülekeztek az égen. Az ég elborult, és elborult Júlia kedve is, amikor a kápolnában szembesült vele, hogy az apja még csak meg se jelenik a ceremónián. A kápolna fölött, a dolgozószobában hallották döngő lépteit. Ám elég volt csak ránéznie Sándorra, már a mennyországban érezte magát, Isten engem úgy segéljen, Boldog Asszony, minden szentek, hogy e tisztes fiszemélyt szeretem, szeretvén hozzámegyek házastársul, Istennek rendelése szerint, én őtet el nem hagyom, hótomiglan, hótáiglan, semminémű nyavalyában, Isten engem úgy segéljen. A stóla összekötötte a kezeiket, a házasság az életüket, immár örökre. Az esküvő után a kocsi a kapubolt alatt várta őket. Alig néhány ládát pakoltak fel rá a ruháival. Ennyi minden hozománya. Az apja már ott állt a kocsinál. A karjában a lendület, hogy megölelje a lányát. De képtelen volt megmozdulni. Júlia is várt, aztán csak annyit mondott: - Isten áldja, édesatyám. Szendrey nem válaszolt. Nem tudott. A torkát szorongatta valami. Petőfi lépett oda hozzá. Az öreg tudta, hogy most kibékülhetnének. Ha kezet adna... Ha megölelné... De nem tudta megtenni. Úgy érezte, ez a fekete férfi erőszakkal ragadja el, és a halálba sodorja a lányát. Sándor egy percig várt. Aztán felkapta a fejét, és ahogy szokott, gúnyosan felnevetett. Aztán fellépett a kocsira. - Indulj! - adta ki a parancsot. - Meg se állj Koltóig! A kocsis a lovak közé csapott, ám alig is ért ki a szatmári útra, leszakadt az ég. Dörgött, villámlott és úgy esett, mintha dézsából öntenék. - No, ez is jól kezdődik! - fortyant fel a kocsiban Petőfi. - Viharos utazásunk lesz. - Mit vártál? - nevetett Júlia. - Viharos volt a jegyességünk, viharos lesz a nászutunk is - és szájon csókolta a Sándort. Most már tehette, hiszen a hites felesége volt."

Mediterrán hangulatú, kanyargó utcácskák, szűk sikátorok, levendula, füge, rozmaring a romantikus, zárt belső udvarokban, a vörös és sárga minden árnyalata a házfalakon, egységes, de mégis sokszínű épületetek. Mennyi író, költő, festőművész, grafikus, fotós, operatőr igyekezett megjeleníti ezt a vonzerőt saját eszközeivel, talán nem túlzás, hogy minden idelátogató számára alapvetés, hogy Szentendre: varázslat. Tegyünk egy kellemes sétát a girbegurba utcákon Morcsányi Elza sétavezető, podcast-műsorvezető társaságában, ismerjük meg Szentendre sokszínű múltját és jelenét, a házfalak mögött megbújó történeteket! Részlet a könyvből: Szentendre városának történelme abban semmiképpen nem egyedülálló, hogy alapvetően szerencsés adottságok, hatalmas pusztítások, nehéz újrakezdések, gyökeres változások nagy kavalkádja, ám a róla szóló történeteket olvasva és az utcákat járva különleges benyomás alakul ki az emberben: Szentendre legyőzhetetlen. Pedig a történelem nem kímélte, többször vált a senki földjévé, szegényedett el és roppant össze, de a hamvakból valahogy újra és újra feltámadt, a reinkarnációk során pedig minden alkalommal városformáló személyiségek és elképzelések újabb rétegeit építette be a szövetébe, ezáltal egyre sokszínűbbé és sokrétűbbé tudott válni. A jelenleg közel harmincezer lakosú város történelme során most a legnagyobb, kivételesen erős identitásának pedig- ami bőven túlmutat a ,,művészváros" hívószón - bizonyára köze van a gazdag történelmi tapasztalatokhoz. A kulturális szervezetekben, helyi programokban, itt élő művészekben, évtizedes, értékteremtő vállalkozásokban gazdag város polgáraival beszélgetve, történeteiket, kiadványaikat böngészve áll össze a legyőzhetetlenség receptje. Azoknak az embereknek a közös erőfeszítése ez, akik nem hagyják, hogy városukat és a benne élő embereket, történeteket elfelejtsék, akik őrzik a hagyományokat, leírják az emlékeket, megfestik a tájakat, lefotózzák az épületeket. Szentendre pedig - úgy tűnik - teremti és vonzza az ilyen karaktereket, akik fáradhatatlanul kutatják a múltat és lejegyzik a jelent. A város történetében kikerülhetetlen alak Szofrics Pál, Szentendre első monográfiáját jegyző néprajzkutató és tanár, akinek rengeteg felbecsülhetetlen adatot köszönhetünk. A szerző a hiteles források, történelmi dokumentumok tényszerű bemutatását és a régi korok életének fantáziadús, regényszerű leírásait ötvöző munkájában (a szerb szöveg magyar fordítása az 1980-as években, Máté György jóvoltából elkészült, de kiadására csak 2017-ben került sor) fogalmazza meg hitvallását, motivációját: ,,Budapest egyenes, Szentendre dicsőséges - [mások már] érthetetlennek találják ezt a jellemző, bár helyrajzilag kissé pontatlan leírást. Fennáll tehát veszélye, hogy Szentendre ragyogó múltjának az emléke éppúgy elenyészik, mint a város valamikori jelentősége. Egy gondolat jegyében több éven át gyűjtöttem az anyagot egy monográfiahoz, amely a szerb lakosság életét a hazájától távoli vidéken minél hívebben leírja." Nézzük mi is ezt a ragyogó múltat, fogjunk bele Szentendre történetének ismertetésébe!

Segíts magadon, az Isten is megsegít. Segíts másokon, és a bődületes zűrzavar, amit az egyszerűség kedvéért életnek szoktunk hívni, fokozódik. Ezúttal vidéki postások testében, lelkében, szívében. Sírunk, nevetünk, szeretünk, kavarunk, akarunk, létezünk - címmel vagy anélkül. Karcsú Könyvek - Pontos történetek A Karcsú Könyvek kisregényei elég tömörek ahhoz, hogy beleférnek az erre a célra tervezett szilfid kötetekbe. Belecsúsztathatók retikülbe, zsebbe, autóstáskába, és erőfeszítés nélkül tarthatja őket a legkisebb női kéz is, nemcsak otthon, hanem vonaton, autóbuszon, villamoson, strandon, repülőn, de akár sorban állás idején is. A vastagkönyvfóbiában szenvedő olvasók minden bizonnyal örülnek nekik. A rövidebb terjedelem fokozott pontossággal párosul, ezekből a szövegekből a szerző mindent kihúzott, amit emberileg és művészileg lehetségesnek ítélt, s kifejezik mindazt az értéket és örömöt, amivel a korszerű próza kedveskedhet a befogadóinak. A sorozatban megjelent: Ötvenhét lépés (2022) Palackposta (2022) Visz a vonat (2023) Teendők halálom után (2023) Ki vinné haza (2024) Részlet: A falubeliek még nem tudták, hogy a posta megszűnik, alig akarták elhinni. Frédi maga is hajlamos volt rossz álomnak tekinteni, amiből majd csak fölébred. Többször átbiciklizett Jászmezőre, hátha ott nagyobb szerencséje lesz. Kezdte a postán, megvárta, míg Toncsi elkarikázik a vállán átvetett bőrtáskával, aztán belépett. Aggyonisten, Józsi úr! Fogaggy isten, Frédi úr, mi szél hozott, hogy ityeg a fityeg? Hát... nem oan jól, kitettek, mer bezárják a hivatalt. Ez komoly? Mint egy vakbélgyulladás. Józsi úr a homlokára tolta a szemüvegét, hát, nem hittem vón... duruzsolt valamit erről az Ödön, azt gondótam, vészmadárkodik, ahogy szokott... de hogy a túróba, nem lesz posta Dákmajorba? Nagyon úgy néz ki. Ilyet még nem pipáltam! - a szemüveg visszazuttyant a helyérére, ahová az évek során már vöröses csíkot nyomott az orrtámasz. A homlokához kapott: Istenem, istenem, mivé lett ez a világ, ha má a postára se lehet számítani, akkor mi a lófüttyre? Igen... és azt szeretném megkérdezni, nincs-e szükség itt egy tapasztalt munkaerőre? Jaj, édes fiam, hát pont még Toncsi állása is veszélybe van Ödön szerint... az se kizárt, hogy minket ugyanúgy bezárnak... - szaggatottan vette a levegőt, utált nemet mondani, és szívből sajnálta magát, átélte, milyen lehet, ha valakinek hosszú évek szorgos munkája után kiteszik a szűrét. Elképzelte, hogy Ödön bejelenti, ezt a hivatalt ugyanúgy megszüntetik, ahogyan a Jászmezeit. Éles szúrást érzett a bordaíve alatt. Rémisztő távlat. Frédi megköszönte. Váltottak szót még az időjárásról, mit vernek el az esők, ha még soká tartanak. Józsi úr búcsúzóul azt tanácsolta a fiatalembernek, hogy nézze meg a neten az álláshirdetéseket. Frédi bólogatott, nem volt bátorsága elárulni, hogy őnála nincsen otthol, és buta a telefonja. Minek nekem okostelefon, kérdezte a Batárban egy ivócimborától, ha én se vagyok okos?

Két nő, egyikük a Shakespeare-drámák valódi szerzője, másikuk egy napjainkban alkotó, kezdő amerikai drámaíró. Évszázadok választják el őket egymástól, mégis mindketten egy férfi neve mögé rejtőznek, hogy hallathassák a hangjukat. 1581-ben Emilia Bassano a királyi főkamarás szeretőjeként jól ismeri a londoni színházakat, így megtalálja a módját, hogy a titokban írt műveit színpadra vigye. A világ legkiválóbb színpadi remekműveinek írója azonban nagy árat fizet azért, hogy megvásárolja egy férfi nevét, mert ezzel a sajátját kiírja a történelemből. Napjainkban Melina Green papírra veti legújabb színdarabját, amelyet az Erzsébet-kori felmenője, Emilia Bassano ihletett. Melinának nőként, négyszáz évvel később egészen más nehézségekkel kell szembenéznie, a színházi világ azonban továbbra is a férfiak terepe. Vajon Melina - Emiliához hasonlóan - hajlandó lemondani a szerzőnek járó elismerésről, csak azért, hogy színpadon láthassa a művét? A két nő küzdelmes sorsát bemutató regény magával ragadó történet ambícióról, bátorságtól és vágyakról, amely arra a kérdésre keresi a választ, milyen áldozatot képes hozni egy nő azért, hogy az életműve tovább éljen, még azon az áron is, ha a neve örökre feledésbe merül. Részlet Színdarabbal pályázni egy művészeti fesztiválra nem csupán abból állt, hogy az ember ír egy jelentkező e-mailt, amelyhez csatolja a szövegkönyvét. A fesztivál szervezői mindent bekértek a jelentkezőtől az önéletrajzától kezdve a különféle ajánlásain át egészen a történet rövid kivonatáig. Andre és Melina egymás mellett gubbasztottak a laptop előtt, úgy próbáltak frappáns összefoglalót írni a darabról, a fogalmazásaik azonban egyre ostobábbra sikeredtek, miután benyakaltak egy, kettő, végül három üveg pezsgőt. Mire a betűk táncolni kezdtek a képernyőn, Andre fabrikált egy hamis ajánlólevelet Horace J. Sneedtől, egy képzeletbeli színház nem létező művészeti igazgatójától. Néhány óra elteltével kész volt a pályázat, de legalább annyira kész volt Melina és Andre is, akik csak egymás segítségével tudtak felülni az ágyon. Andre Melinára nézett, keze az egér fölött tétovázott. - Készen állsz? - Várjálvárjálvárjál! - szólalt meg Melina, de alig forgott a nyelve. - Hadd nézzem, van-e benne elírás! - Már vagy százszor átnézted - intette le André. - Ne hallgass... halatgasd... halotgasd... csak küldd már el! Melina magához rántotta a laptopot, és hátravetette magát az ágyon. A billentyűzetet az álla alá támasztotta, és hunyorogva végigpörgette a jelentkezési felületet. A Village Fringe fesztivált a The Place, egy kisebb színház szervezte, amelynek a kritikus, szókimondó és újszerű előadások, illetve a művészeti igazgató, Felix Dubonnet szerzett hírnevet. Felix Dubonnet! - Jaj, ne! - kapott levegő után Melina, és olyan nagy lendülettel ült fel, hogy a laptop Andre hasára esett. - Ne, ne, ne, ne, ne! - Au! - jajdult fel Andre. - Már megint összeomlott a géped? Vagy elfogyott a pezsgő? - Ismered Felix Dubonnet-t? - fordult hozzá Melina. - Az valami ital? - Művészeti igazgató, aki közismerten csakis férfiak által írt darabokat hajlandó színre vinni. Emlékszel, amikor Theresa Rebeck a Timesban írt egy véleménycikket a színházakra jellemző nemi diszkriminációról? Na, ez a pasi volt az, aki ellenvéleményt írt, és azt állította, hogy a színházi világban rengeteg nő van... a színpadon. - Melina a fejét ingatta. - Ha ő dönt a fesztiválra benyújtott pályázatokról, esélyem sincs bekerülni, Andre. Ezt én nem csinálom. - Higgadj már le, Mel! - szólt rá Andre, majd a laptopot a térdén egyensúlyozva ő is felült. Melina a barátjára nézett, és hirtelen kijózanodott. - Van neked bármi fogalmad arról, milyen nőnek lenni? - Ez most valami beugratós kérdés? - Nőnek lenni azt jelenti, hogy szüntelenül elítélnek. Az öltözéked miatt. A telt idomaid miatt. Akármikor bekapcsolod a tévét, az hallod, hogy karcsúbbnak és szebbnek kell lenned. Azt jelenti, hogy ugyanazt a munkát végzed el, mint egy férfi, de kevesebb fizetést kapsz érte. Azt jelenti, hogy ha a természetes öregedést választod, akkor rád sütik, hogy elhanyagolod magad, ha pedig kés alá fekszel, akkor azzal jönnek, hogy kétségbeesetten próbálsz fiatal maradni. - Melina nagy levegőt vett. - Nőnek lenni azt jelenti, hogy az egyik pillanatban ki kell állnod magadért, a másikban viszont már kuss a neved. Azt jelenti, hogy egyfolytában küzdened kell, a rohadt életbe! Andre együttérzőn nézett rá. - Az előtörténetem ugyan más - motyogta -, de tudom, miről beszélsz. Melina felsóhajtott, és félretette a laptopot. Kezdte kapiskálni, miért mondott le az írásról Andre: ha az ember nem vállalja fel magát és a visszautasítást, nem érheti fájdalom. - Felejtsd el az egész művészeti fesztivált! Nem megyek házhoz a pofonért, akkor sem, ha nő vagyok.