,,Az USÁ-ban töltött éveimre már úgy emlékszem, mintha álmodtam volna őket. Szerencsére bizonyítékul itt ez a regény, talán a leghumorosabb könyvem. Csodavilágba és demokráciába csöppentem, az itthoni fapados szocializmusból. Úgy hatott rám, akár egy lórúgás. Amint a főszereplőmre, Gyula Marton színészre is. Én ugye író voltam, vagyok, s leszek, amíg lehetek." (Vámos Miklós) A New York-Budapest metró Vámos Miklós 20. megjelent könyve az Athenaeum Kiadónál. Részlet: Marton tipródott egy darabig, aztán visszaballagott a várakozóhelyiségbe, ahol a táskáját hagyta. Egy alacsony, kopaszodó férfi ácsorgott odabenn, közvetlenül a hatalmas tévékészülék tövében, amelyen a Double Take jelenlegi adása ment. (Marton ekkor még nem tudta, hogy Double Take = késleltetett reakció - magyarul: spét.) Az a férfi sajnálkozó fintorral figyelte, amint a műsorvezető Gregory Hinest faggatja arról, hogy táncolni vagy színészkedni szeret jobban. Golfozni, mondta a fekete bőrű színész mély meggyőződéssel. Az alacsony, kopaszodó férfi e kimódolt poén hallatán grimaszolt, lekapta a szemüvegét, törölgetni kezdte. Az ügyelőlány beszólt az ajtón: Mr. Allen, ön következik. Az alacsony, kopaszodó férfi megfordult. Jesszus Máriám... - motyogta Marton elhűlten. Tessék? - kérdezte amaz. Ön ugye... Woody Allen, ha nem tévedek!? De téved, mondta Woody Allen habozás nélkül, és faképél hagyta. A képernyőn villogtak a reklámok. A Dunkin' Donuts pékje fölkelt ágyából, hogy elkészítse a süteményeket. A Buick álomszép magaslati utakon robogott, miközben zengett a kórus: A nagy amerikai autópályákra Buick való! Széles vállú bika ügetett a tévénézők felé, s egy bársonyos férfihang tudatta velük: A Merrill Lynch bankház jobban vigyáz a befektetők pénzére, mint a szeme fényére! Ezüstszínű sportkocsi kormánya mögül álomszép nő szállt ki: Vezettél-e Fordot a közelmúltban? - kérdezte incselkedőn a zenés refrén. And now the best from Manhattan: Woody Allen! - jelentette be a műsorvezető, és Woody Allen - Manhattan legjava? csúcsa? krémje? - kelletlenül biccentett. Mégiscsak találkoztam Woody Allennel, írta Marton Gyula Lió Sztínmennek Moszkvába, amikor megtudta az ottani címét. Ha vajon hiszed, ha nem, Gregory Hinesszal és Woody Allennel egyazon műsorban szerepeltem, méghozzá a Double Take-ben (Fox), azért ez már valami! igaz? Egy pillanatra elhittem, hogy ein gemachter Mensch vagyok, ha érted, mire célzok. Hosszan elbeszélgettünk, mondtam neki, mennyire sajnálom, hogy nem lehettem ott Budapesten, amikor ő arra járt. Azt felelte, hogy Budapest gyönyörű város, emlékszik rád és üdvözöl. Leo Steinman hümmögve olvasta Marton levelét. Annak idején Woody Allen az utolsó pillanatban lemondta budapesti látogatását. Lehet, hogy a Double Take sem igaz? A magyar színész mellékelte legújabb önéletrajzát, arra kérve Lió Sztínment, nézné át újra. Leo Steinman érdeklődve olvasta az annak idején általa fazonírozott mondatokat, melyeket Marton időközben továbbfejlesztett, s itt-ott elrontott. A legnépszerűbb magyar színészek egyike vagyok, modern és klasszikus szerepek egész sorát alakítottam. Filmfőszerepeket játszottam volt magyar filmekben, sőt szintén néhány amerikai filmben szerepeltem. Rendezőként és színpadi szerzőként is többször működtem közre. Darabjaimat, melyeket nagy sikerrel adtak volt elő Magyarországban, műsorára tűzte a Grandstand Stage (Washington DC), a Surprise Theatre Club (New York City) és a Yale Cabaret (New Haven, Conn.) is fogja. Voltam Altheimer-ösztöndíjas a Yale School of Dramán, jelenleg tanításból foglalkozom három különféle egyetemben. Szeretnék lenni színész, rendező és/vagy drámaíró Amerikában ugyanúgy. A Second Secretary of Press a radíros ceruzája végét rágcsálta, a nyelve a gumi érdes felületére tapadt. Szinte minden igaz, amit Dzsúla leírt, de ez az egész mégis messze jár a valóságtól, akkor is, ha leszámítjuk belőle a kötelező amerikai optimizmust. Dzsúla Marton alapjában véve óraadó tanár Connecticutban, nem pedig népszerű színművész. Ámbár... Magyarországon tényleg ismert, a darabjait tényleg többször bemutatták, és tényleg kapott kisebb szerepeket filmekben... Dzsúla Marton tulajdonképpen ott áll a küszöbön, előtte a siker résre nyitott ajtaja, bármelyik pillanatban bejuthat. Csak az a baj, hogy Amerikában ez a küszöb sok-sok mérföld hosszúságú, ezer és ezer láb áll rajta, szorosan egymás mellett... Well... adja isten, hogy sikerüljön neki, gondolta Leo Steinman, és gyomlálni kezdte a magyar színész hibáit.

1997-ben Anne tizennyolc éves fia, Torran kisétált a szállodából Manaliban, a hírhedt himalájai városban - és nyomtalanul eltűnt. Anne hét év elteltével sem adja fel a keresését, nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy valaki talán mégis tud valamit róla: minden nyomnak utána jár, minden állítólagos szemtanút felkeres, miközben mardossa a bűntudat, amiért kudarcot vallott anyaként. Férjével ellentétben ugyanakkor rendíthetetlenül hisz benne, hogy a fia életben van. Amikor nem túl rokonszenves unokahúga, Esther új értesülések birtokában felkeresi, Anne biztosra veszi, hogy kitartása végre meghozza gyümölcsét. Ingatag fegyverszünetet kötve útra kelnek a Himalája buja és kiszámíthatatlan hegyei közé, hogy felkutassák a Napsugárház mindentől elszigetelten élő közösségét és válaszokra találjanak. Az utazás nem várt testi-lelki próbatételek elé állítja őket. Ám minél közelebb járnak az igazsághoz, Anne-ben annál több a kétség, hogy mire is vágyik valójában. #spirit Útkeresésről és önmagunk megtalálásáról szóló könnyed, szórakoztató regények, egy csipetnyi spiritualizmussal. Részlet a könyvből: A fülledt telefonfülke után hűsítő volt a kinti levegő. Az alacsony betonbódék és boglyas telefonvezetékek mögött a naplemente vibráló vörösbe és rózsaszínbe vonta az eget. Ahogy Anne továbbhaladt a hegygerincen, lassan elmaradoztak a fák, a város megtelt az árusok óbégatásával és a robogók bőgésével. Az üzletekből kicsorduló állványok között pasminákat és ékszereket válogattak a turisták, a félhomályos kávézókban fiatal túrázók üldögéltek, sakkoztak, pipáztak. Füstölők és pirított fűszerek illata kavargott a levegőben, de nem tudott fölébe kerekedni a mindent átható fenyő- és rothadó szemétszagnak. A Hanumán-templom után Anne megállt egy csájárusnál, aki törökülésben gubbasztott egy ütött-kopott lábas mellett, és dallamtalanul dudorászva kavargatta a tejet és a fűszereket. Anne az árus agyagcsészéje köré kulcsolta ujjait, miközben a nap lebukott a hegyek mögött. Felhőtenger emelkedett a völgy fölé, metsző hűvös hasított a nappalról maradt melegbe. Hamarosan megérkeznek a nagy esők, és Anne tudta, gondolnia kellene arra, hogy továbbindul dél felé. Mellette két, vakítóan fehér szőke lány az idegen nyelven bonyolított rendelés és fizetés pantomimmutatványába kezdett. Az öregember az ideges karattyolástól nem zavartatva tovább dúdolt, és gyakorlott mozdulattal csippentette ki tenyerükből az aprópénzt. Anne megitta a maradék csájt, és visszaadta a csészét. Amikor indult, a magasabbik lány rámosolygott. Anne visszamosolygott rá, egy pillanatig habozott, aztán továbbment. Rájuk volt írva, hogy most szálltak le a repülőről; aligha tudhatnak bármit a fiáról. Alvó kutyákat és kergetőző gyerekeket kerülgetve követte a gyalogosok és a háromkerekű riksák Mall Road felé ereszkedő áradatát. Az éttermek előtt a férfiak étlapjukkal integettek neki, megszólították, jó néhányukat ismerte, biccentve viszonozta névre szóló üdvözléseiket. De az esze máshol járt, nem állt meg beszélgetni, gondolatai újra és újra visszakanyarodtak a leánygimnázium igazgatónőjével folytatott délutáni beszélgetéshez és a felkínált, stabilabb pozícióhoz. Anne nem hivatalosan, önkéntesként dolgozott az iskolában, turistavízummal, bármikor ugrásra készen, ha mennie kell. A napok azonban csak peregtek, és ő még mindig itt volt, semmi sem változott. Miután ráfordult az Upper Mallra, ismét megállt; nyugaton az utolsó fénysugár is kihunyt a Garhvál-vonulat mögött, odalent a völgy már éjszakai sötétségbe burkolózott. Anne aznap Chatterjee igazgatónő mahagóniasztalánál, miközben porceláncsészéből kortyolgatta az English Breakfast teát, megpillantott valamit: egy másik élet lehetőségét, egyfajta karrierét, amiben sosem volt része. Csakhogy azzal együtt kellene járnia az elfogadásnak is, a beismerésnek, amire nem volt hajlandó. Odalent már ragyogtak Déhrádún fényei, Anne az órájára pillantott, még mindig meglepte, milyen hirtelen fordul a nappal éjszakába. Taigh na Criege-ben végtelen hosszúak voltak a nyári naplementék, és a kisgyerek Torran sosem akart aludni menni. Hogy is lehetett volna a szemére vetni az éberséget, mikor még javában a tenger fölött táncolt a nap? A Paddington-mintás pizsamás, kezében földet söprő, hosszú karú plüssmajmát tartó Torran emlékébe feledkezve Anne kis híján észre sem vette, pedig ott ment el mellette, olyan közel, hogy a karjuk csaknem összeért. Torran. Nem a kisfiú, hanem a férfi, akivé vált. Mozdulatlanná dermedt, nem jutott lélegzethez, a férfi pedig egyre távolodott, nem gyorsan, nem is lassan, ismerősen rugózó léptekkel. Anne ereiben dübörgött a vér, akár a háborgó tenger. A férfi továbbment, beleveszett a tömegbe, és Anne teste képtelen volt mozdulni. Utána akart kiáltani, de nem jött ki hang a torkán. Ekkor hátulról valaki nekiütközött, nagyot taszított rajta, mire Anne nekilódult, félig futva, kinyújtott karral, lüktető pulzussal; a szíve nem volt hajlandó tudomást venni arról, amit az eszével már tudott. Csak azért is gyorsított, keresztülfúrta magát egy fiatal nőkből álló csoporton, nem foglalkozott a robogó ingerült tülkölésével, a szétugrasztott, ricsajozó majomcsaláddal. Bár szíve a bordáján dörömbölt, tudta. Nem ő az.

Önmagunkkal, a másikkal találkozni, szembenézni bizony nem napfényes tengerparti nyaralás, hanem elágazásokkal, zsákutcákkal, kátyúkkal teli út. Ezek azonban nem akadályok, hanem lehetőségek önmagunk jobb megismerésére. E találkozásokból alakulhat ki először az önmagunkra eszmélés, aztán az önismeret mélysége. Mit tehetünk a hétköznapokban magunkért? Milyen forrásból táplálkozik az önmagunkba vetett hitünk, és milyen önbeteljesítő jóslatok korlátozzák az életünket, vagy épp miként gáncsoljuk el mi önmagunkat újra és újra? Mindeközben milyen erőforrást adhat nekünk a művészet és a kulturális tér ereje? Ezek a könyv fő kérdései. A kötet szerzői, Andrási-Riha Zsófia életmód szakterapeuta és Limpár Imre tanácsadó szakpszichológus az önismeret témáját járják körül beszélgetőkönyvükben, amely a Lélekhangsáv című podcast anyagából készült. Gondolataik és a kötet végén található gyakorlatok abban segíthetnek, hogy az olvasó felfedezze saját útjait és ösvényeit, zsákutcáit és vermeit, hogy végül egy minőségibb egyensúlyt tudjon létrehozni életvezetésében. Bevezető Különleges ajándék volt Limpár Imre tanácsadó szakpszichológus barátommal beszélgetni a Léleghangsáv című podcastben öt évadon keresztül az ön- és társismeretről, helyünkről a világban, szerepeinkről, a családról, egyszóval az életről. A podpad csatorna, ahová pszichológiai podcast műsort vezetni hívtak, 2021-ben indult. Állandó beszélgetőtársnak csakis régi kollégámat, Imrét tudtam elképzelni, aki tizenkét adásra jött, majd maradt még négyszer tizenkét adásra, vagyis hatvan csodálatos beszélgetésre, lélekutazásra. A tizenkettes szám a beszélgetésfolyamban a saját életünkbe való beavatódást jelképezte. Ehhez a számhoz tértünk vissza minden évadban, más-más megközelítéssel. Ezen időszak alatt rengetegen megszerették a hetente hallható újabbnál újabb gondolatokat. Sokszor kérdezték tőlünk: nem lesz ebből könyv? A motivációt tehát, hogy nyomtatásban is elérhető legyen a podcast anyaga, önöktől kaptuk, és ennek nagy örömmel kerestük meg a keretét. Így született meg a második és negyedik évadból ez a beszélgetőkönyv. A beszélgetés híd két vagy több ember között, ami segít kimondhatóvá tenni a mélyben rejlő gondolatokat és érzéseket. Kiszabadít és felszabadít a magunkba zártságból. Kiadványunk célja, hogy olvasva is találkozhassanak önmagukkal és a világgal. Szándékunk szerint elgondolkodtatni szeretnénk önöket a kapcsolataikról, érzelmi viszonyulásaikról, találkozásaikról. Hiszem, és mottóként fontosnak és iránymutatónak tartom Márai Sándor mondását: ,,Két ember nem találkozhat egy nappal se korábban, mint ahogy megértek e találkozásra." Az önismeret során magunkkal és másikkal szembenézni bizony nem egy napfényes tengerparti nyaralás felhők nélkül. Igenis göröngyös az élet, ahogy az önismereti út is, tele elágazásokkal, zsákutcákkal, kátyúkkal. Úgy szoktam fogalmazni, hogy ezek nem akadályok, hanem lehetőségek önmagunk jobb megismerésére. Olvasás közben szubjektív szűrőnkön keresztül felfedezhetik a saját helyzetüket, és ha kell, változtathatnak rajta a gyakorlatok segítségével. A könyv két nagy részből és a függelékben szereplő gyakorlatokból áll. Az I. rész tizenkét beszélgetése az ,,én" birodalmában való kirándulásról szól. Az önreflektív találkozás legszebb példája, amikor a régi székelykapukon tükörbe kellett nézni, mielőtt az illető belépett a portára. Ilyen szembenézésekről beszélgettünk a podcast második évadában. A II. rész a kultúra birodalmába vezeti el az olvasót. Hogy is segíti önismeretünket a kultúra? Imre szavaival élve a kulturális tér a materiális világ kihívásaira ad egy nem materiális választ. Erről szólt a podcast negyedik évada. Elmagányosodott világban élünk, éppen ezért nagy szükségünk van a találkozásokra, hidak építésére, beszélgetésekre. Ahol kimondhatóvá válnak gondolatok, ott máris nem vagyunk egyedül. Annak idején az egyetemen egy filozófiatanárom azt mondta: ,,A zseblámpa nem világítja meg önmagát". Igaza volt. Szükségünk van beszélgetőtársra, aki a saját szubjektív megélései által elgondolkodtat, segít új nézőpontok által másképp magunkra látni, és mi is segíteni tudunk a másiknak önmagára látni. Gondolataink kertjében bandukolva és beszélgetve szerettünk volna magokat elvetni és gondozni. Tettük mindezt azért, hogy az olvasók tovább virágoztassák, nemesítsék a saját kertjüket. Nem titkolt célunk pedig, hogy a beszélgetés újra divat legyen. Kívánjuk, hogy e könyv segítségével önök is partnert találjanak ehhez. Andrási-Riha Zsófia

Japán, amely nyakékként húzódik végig az ázsiai kontinens partjainál, jóval messzebb fekszik Ázsiától, mint Nagy-Britannia Európától. A tenger évszázadokon át természetes akadályként védte a szigetországot a behatolóktól, és lehetővé tette, hogy a helyi kultúra egészen egyedi irányokban fejlődhessen. Az Edo-korban a Tokugava-sógunátus sikeresen lezárta az országot a Nyugat előtt, Japán később azonban változtatott ezen, és rövid idő alatt igyekezett befogadni a nyugati kultúrát. Mindkét magatartás ugyanazt a célt, a gyarmatosítás elkerülését, illetve a hagyományos életmód megőrzését szolgálta. Zen, haiku, harcművészetek, szusi, anime, manga, filmművészet, videójátékok... A japán kultúra rengeteg vívmánnyal gazdagítja a nyugati világot. Ennek ellenére Nyugatról szemlélve Japán továbbra is távoli szigetnek tűnhet, amelynek mindig ellentmondásos volt a kapcsolata a külvilággal. Lesley Downer a téma szakavatott ismerőjeként és remek tollú történetmesélőként mutatja be a japán történelem fordulópontjait és az azokat meghatározó rendkívüli személyiségeket - a napistennőtől származó császárokat, valamint a hadurakat, szamurájokat, kereskedőket, udvarhölgyeket, női harcosokat, gésákat és üzletembereket -, akik a maguk módján valamennyien hozzájárultak e páratlan társadalom formálódásához. Részlet 708-ban jelentős építkezésre került sor az Aszukától mintegy félnapi járóföldre fekvő termékeny síkságon. Parasztok ezreit kényszerítették arra két éven keresztül, hogy felássák és elegyengessék a talajt, köveket fektessenek le, fákat vágjanak ki, fűrészeljenek, ácsoljanak, fessenek és csiszoljanak, így szép lassan a semmiből egy város emelkedett ki. Heidzsó-kjót - avagy Narát - a Tang-dinasztia szemkápráztató fővárosa, Csangan mintájára négyzethálósan alakították ki úgy, hogy észak-déli és kelet-nyugati irányból is egy szélesebb sugárút szelje keresztül. Csangannal ellentétben ennek az új településnek nem voltak külön megerősített falai, elvégre az országban béke honolt. A fókuszban a palota állt, amelyet a fengsuj elveit követve a legnagyobb harmónia megteremtésének érdekében a város északi részén építettek fel - igazán nagyszerű épületegyüttes volt, amelyhez számos zöld tetős ház, vörös oszlopokkal megerősített homlokzat és nagy kiterjedésű, buja kert is tartozott. A palotán belül kapott helyet a két kormányzati ág, az Állami Nagytanács, amely a birodalom belügyeiért volt felelős, és az Istenek Hivatala, amely a kamikkal kapcsolatos szertartások ügyében volt hivatott eljárni. Az utcák csomópontjaiban a kamik tiszteletére szolgáló szentélyeket, továbbá a gonosz erők elleni védekezést segítő buddhista templomokat is emeltek. A templomokban ténykedő szerzetesek és apácák feladata volt a szútrák recitálása, amivel az ország boldogulását segítették elő. Az igazi izgalmat a Keleti és a Nyugati piac jelentette, ahol az Indiából, Kínából és Koreából érkező kereskedők az egészen Görögországból, Indiából, Perzsiából és Bizáncból származó selymet és más különleges portékákat értékesítették. A bazárokban annyiféle különleges szövetanyagot lehetett kapni, hogy a kormány egy idő után hivatalos rendeletben rögzítette, hogy a különböző társadalmi státuszúak milyen színű öltözéket viselhetnek. A 8. századi Japán rendkívül kozmopolita hely volt, amelynek nyüzsgő utcáin és sikátoraiban lépten-nyomon találkozhatott egymással a keleti és a nyugati világ. A Kínából, Indiából és Ázsia más régióiból érkező látogatók nemcsak a piacokat, de a narai udvart is elárasztották, ahol a kínai buddhista művészet rejtelmeit sajátíthatták el, amely viszont - szintén a selyemútnak köszönhetően - számos indiai hatást is magába szívott.

Elsa és Vincent minden szerdán összefutnak a pszichiáter várójában. Elsa sebzett és mogorva. Vincent álmodozó és nyughatatlan. Elsa temetkezési vállalkozó. Vincent író. Elsa nemrég vesztette el az édesapját. Vincent mélyen eltemeti magában a legnagyobb traumáját. Elsa késik. Vincent korán érkezik. Mégis találkoznak. Virginie Grimaldi finom érzékenységgel ragadja meg azokat a pillanatokat, amelyekben az emlékek lenyomata keveredik egy nagy találkozás ígéretével. Részlet Az A36-os úton, Saucats közelében hangjelzés kíséretében kigyulladt egy lámpa a műszerfalon, jelezve, hogy rövidesen kifogy a benzin. Elsa egy podcast hallgatásába merült, ezért nem figyelt fel rá. Csak akkor fogta fel a jelzést, amikor rángatni kezdett a motor. A legközelebbi benzinkút több mint egy kilométerre volt. Kifulladva érkezett a rendelésre, melegítőben, kócosan, izzadság- és benzinszagúan. Pontosan kivárta a tizenegy órát, nem akarta megzavarni valaki más terápiáját. - Maga meg mit keres itt? - kérdezte, ahogy belépett a váróba. - Jó napot, én is nagyon örülök, hogy újra látom - felelte Vincent mosolyogva. Felemelte a csuklóját, és az órájára mutatott. - Látja, ma felvettem! - Rá is kellett volna néznie. - Még véletlenül sem akarnék ellentmondani, de délre van időpontom, nem én jöttem korán, hanem maga késett el. - Még véletlenül sem akarnék kellemetlenkedni, de... - Engedje meg, hogy ebben kételkedjek. - ...tizenegy óra van, és ezt maga is pontosan tudja - jelentette ki Elsa nyugalmat erőltetve magára, és a férfi orra alá dugta az óráját mint megdönthetetlen bizonyítékot. - Egyikünk órája rosszul jár, de honnan tudja, hogy az enyém az? Elsa a táskájába túrt - bosszankodása bizonyára nem kerülte el Vincent figyelmét -, és elővette a telefonját. - Itt is láthatja, hogy tizenegy óra van. Ezt is tagadja? - Én... nem is tudom, mit mondjak, régen nem viseltem már az órám, biztosan a téli időszámításon maradt. - Télen tíz óra lenne - vetette oda Elsa, a győzelmével elégedetten. - Nem, fordítva - folytatta Vincent, aki derűsen figyelte a makacskodását. - Ide hallgasson, télen visszaállítjuk az órát. Ez elég egyszerű. - Nos, ha visszaállítjuk, maga is láthatja, hogy dél van. - Szórakozik velem? - Egy kicsit. Elsa érezte, hogy mindjárt szétrobban, de még időben sikerült visszafognia magát. Nem a szavaktól félt, amelyeket erre az ismeretlenre zúdított volna, hanem a könnyeitől. Az égnek emelte a tekintetét, hogy így parancsoljon megálljt a sírásnak, és leült a szürke székre. - Ráadásul elfoglalta a fotelemet. - Ó, nem tudtam, hogy a magáé. Minden ülésre magával hozza? Nem túl nehéz? Elsa ezután egy szót sem szólt hozzá, azután Chaumet doktor behívta. Éppen szó nélkül készült elhagyni a várót, amikor Vincent azt motyogta: - Isteni benzinillata van. Megmondaná, milyen parfümöt használ?

Mainz a kilencedik században, a Frank Birodalom szívében. Ágnes, egy angol pap anya nélkül felnövő, vadóc és brilliáns eszű gyermeke mélységes, ösztönös szeretettel imádja Istent. Balsorsa azonban válaszút elé állítja, és döntenie kell: sorsát vagy álmait választja? Hogy szabad lehessen, úgy dönt, férfinak öltözik, helyet biztosít magának a híres Fuldai kolostorban, és ezzel örökre megváltoztatja élete folyását. Így kezdődik John, az Angol élete: páratlan fuldai írnok és tudós, egy athéni közösség karizmatikus lázadója, élete közepén pedig ünnepelt tanító Rómában. Itt a teljes egyházi hierarchiát elbűvöli a régi és az új európai nyelvek, a teológia és kánonjog ismeretével, és ezzel a politikai intrikák középpontjában találja magát egy olyan városban, ahol a sutyorgó pletyka olykor halálos fegyver. Amikor az egyetlen férfi, aki ismeri valódi kilétét, Rómába érkezik, Ágnes ismét mindent kockára tesz, hogy érezhesse, milyen érzés szeretve lenni. Részlet a könyvből: Valentin - Tudsz róla - kérdi Servius bíboros, miközben egy ötödik századi tekercs fölé görnyednek, amelyben egy távoli kolostorról esik szó, és arról, hogy az Róma püspökét illeti -, hogy sokan emlegetnek e termekben Valentinként? A lány fejben gyorsan átpörgeti a Pápák könyvét, a Liber Pontificalist, hogy megtalálja a vonatkozó részeket. Valentin mindössze két hónapig volt pápa, harminc évvel ezelőtt. Egy nemesember, aki Róma püspöke lett, még mielőtt egyáltalán pap lett volna. Ágnes nem érti az összehasonlítást. A sértést sem. Serviusnak pedig ezt mondja: - Terólad meg úgy beszélnek, mint unikornisról. Micsoda sületlenségek ezek a nevek, nem igaz? Ahogy ezt kimondja, úgy érzi, mintha máris bevádolta volna magát holmi ismeretlen bűnökért. Servius mellékneve viszont a maga módján pontos: mint a mondabeli állat esetében, az ő egyetlen gyöngesége is a fiatal szüzeknek szentelt figyelme. Mára már akár pápa is lehetne, ha nem létezne a nemes hölgyeknek az a serege, akiket ő tett tönkre úgy, hogy a zárda maradt számukra az egyetlen választás. - Valóban - feleli Servius. - Ezek az emberek nem ismernek téged. És persze Szentatyánkat sem ismerik. - A férfi egy szívdobbanásnyi pillanatra elmosolyodik, és Ágnes azonnal észreveszi, mit is láthattak azok a fiatal szüzek ebben a férfiban, mielőtt minden elveszett számukra. - Minden olyan férfit, aki úgy vélekedik, hogy John testvér és IV. Leó egymás szeretői, álmában kellene megfojtani butaságáért és istenkáromlásért. A Pápák könyve most a maga módján csődöt mondott Ágnes szemében, hiszen minden, egymásnak ellentmondó információt kerülni igyekszik. Nem utal benne semmi arra, hogy Valentin II. Jenő lepedői közül emelkedett volna a pápai trónra. - Mindenki, aki tudja, hogy működik ez a város, és ismer téged is, John testvér, megérti, hogy miért is te vagy a Szentatya kedvence. A lány most közelebb hajol az előtte levő dokumentumhoz. Borzalmas macskakaparás: latinul írták, de kelta mondatszerkesztéssel, a tinta kifakulóban, a pergamen foltos és tűhegynyi lyukakkal tarkított. Tudja, hogy azt a végkövetkeztetést várják el tőlük, hogy az alapítás vitán felül áll. A fegyveres sereg pedig már úton van, és az a feladata, hogy az ingatlant biztosítsa a Laterán számára. - Ó, persze, természetesen okos vagy - folytatja Servius. - De az okos ember annyira szokványos ebben a városban, mint az örömlányok. Ágnes nem tud ellenállni, ezt mondja: - Különböző körökben mozoghatunk, mert én még eggyel sem találkoztam. Servius ismét mosolyog. - Á, igen, pontosan ez az. Te semmilyen körben nem mozogsz. Egy, az utóbbi időben visszahúzódó külföldi vagy, akinek semmilyen kötődését nem kell megvédenie, nincsenek egyházi vagy tudós vitái, amelyeket folytatni vagy megoldani kellene. Ami a kurvákat illeti, senki sem mondhatja, hogy valaha is látott volna eggyel, amióta Rómában vagy, és nem tartasz szeretőt sem. Vagy férfipartnert, akár pápait, de mást sem. És hidd el nekem, testvér, hivatalos kutatások is voltak az ügyben. - Mintha azt állítanád, hogy az erkölcsösség ritka azok között, akik erre esküdtek fel. - Ó, tényleg élvezet veled beszélgetni, testvér! Igen, igen, csak nyugodtan tegyünk úgy, mintha a kincstár pénzeinek nem menne el a fele arra, hogy zabigyerekeket és bordélyokat támogassunk, na meg az apácák szeplőtelenül fogant utódait. - Későre jár, eminenciás úr, és szeretném befejezni ezt a munkát az éjszakai dicséret előtt. - Mit számít ez? Sehova sem kell menned, ha elvégezted az imákat. Pontosan ez tesz téged Leó ölebévé, John testvér. Se család, se kötöttségek, semmiféle skandalum vagy zsarolás veszélye. Teljesen az övé lehetsz. - Én Istené vagyok - vágja rá Ágnes, és Servius most mosolyogva meglapogatja a vállát, mintha egyetértenének. A lány gondolatai egész éjjel a bíboros szavai körül forognak: ,,Hidd el nekem, testvér, hivatalos kutatások is voltak az ügyben."

A kaméliás hölgy (La Dame aux Camélias) ifjabb Alexandre Dumas 1848-ban megjelent regénye, amely egy tragikus szerelmi történetet mesél el, hősei a 19. századi párizsi társasági élet szereplői. A mű középpontjában Marguerite Gautier, a fiatal és gyönyörű kurtizán áll, aki beleszeret a tiszta lelkű Armand Duvalba. Bár Marguerite őszintén szereti Armand-t, a társadalmi elvárások végül elválasztják őket egymástól. A regény Dumas saját élményeiből merít, és valós személy, Marie Duplessis sorsa ihlette. Dumas művében élesen bírálja a korabeli erkölcsöket. A történet világhírűvé vált, amelyből Giuseppe Verdi Traviata című operája született. Részlet Végre is belefáradtam már abba, hogy az emberek mindig ugyanazt kérik tőlem, megfizetnek, s azzal végeztek velem. Ha azok a nők, akik most kezdik meg szégyenletes mesterségüket gyakorolni, tudnák, hogy mire adják a fejüket, inkább szobalánynak állnának. De nem, a hiúság, hogy hintóink, grandiózus toalettjeink, gyémántjaink legyenek, magával ragad bennünket; hiszünk annak, amit hallunk, mert a prostitúciónak is megvan a maga hite. Közben pedig elhasználjuk szívünket, testünket, szépségünket; félnek tőlünk, mint vadállatoktól, megvetnek bennünket, mindig olyanok vannak körülöttünk, akik többet vesznek el tőlünk, mint amennyit adnak, s egy szép napon elpatkolunk, kutya módjára döglünk meg, miután tönkretettünk másokat és magunkat is.

Karikák, gyűrűk, gyöngyök, medálok, brossok, mandzsetták és fejdíszek: az ékszertörténész és podcast-házigazda Carol Woolton hétféle ékszer izgalmas történetét meséli el. Szót ejt többek között a vikingek ezüst nyakpereceiről, a kínai császári jáde-ékszerekről, a XVI. századi vésett gyűrűkről, a kígyómotívumokról, a római kámeafaragásról, a hindu esküvői ékszerekről, az etruszk aranyról, az ókori görög pénzérmékről, a piercingekről, a kínai esküvői malacokról, a tiarákról és a bokaláncokról. Kötelező olvasmány az ékszerek szerelmeseinek, akik kulturális és ékszertörténeti érdekességekkel gazdagíthatják ismereteiket. ,,Carol Woolton valóságos enciklopédia az ékszerek témakörében, de soha nem hagyja, hogy tudása nehézkessé tegye az olvasást. Ez a könyv a mindennapokból jól ismert kiegészítők érdekfeszítő történetét mutatja be." - Alexandra Shulman ,,A gondos kutatásra épülő és különös felismerésekkel teli könyv lenyűgöző olvasmány, amelyet az ékszerek szerelmesei imádni fognak." - The Sun ,,Érdekes és magával ragadó olvasmány minden ékszerbarátnak. Imádtam." - Theo Fennell ,,Sziporkázó útikalauz minden ékszerrajongónak és másoknak is [...]" - Sophie Dahl Részlet a könyvből BILINCSEK Az 1970-es évek szabadsága, felszabadultsága és szabad szerelme között volt egy olyan bilincs, ami a nők csuklóján csattant, és rabul ejtette őket: a Cartier-féle szerelemkarperec. A jegygyűrűt jóban-rosszban lehetett hordani - de rossz időkben könnyen le lehetett venni. A szerelemkarperec kimutatta érzelmeket azonban nem lehetett ilyen könnyen szétverni. Az Aldo Cipullo tervezte karperec különleges zárszerkezettel rendelkezik, ami lehetetlenné teszi, hogy eltávolítsák - ehhez egy apró arany csavarhúzó kell. A csavarhúzó tulajdonképpen a tulaj szerelme szívének őrzője. A párok szimbolikusan egymás csuklójára zárták a karperecet, hogy azt soha ne lehessen levenni, és a végtelen szerelem szimbólumává vált, amelyet olyan romantikus lelkek viseltek, mint Elizabeth Taylor, Sophia Loren, Ali McGraw, Steve McQueen, Cary Grant és Dyan Cannon. Évtizedekkel később ezek a modern ,,bilincsek" még mindig a világ leggyakrabban megguglizott ékszerei. Egyes New York-i kórházakban mindig van kéznél egy csavarhúzó, mert sokan jönnek be ,,megbilincselve", és az orvosoknak vészhelyzetben gyorsan el kell tudni őket távolítani. A történet arról viszont nem szól, a szerelemkarperecet viselők tudták-e, hogy a csuklójukra olyasmit csattintottak, amelyet a középkori erényöv ihletett. Cipullo állítólag a tisztaság és a hűség eszközének tekintette az övet, és olyan modern ékszert akart tervezni, ami a pár hűségét és megbízhatóságát jelképezi, akár ki van az kényszerítve, akár nem. Akkoriban egy másik ékszerész is bilincsbe verte a divatkövető tömeget. Dinh Van párizsi formatervező arany menotte-okat (bilincseket) készített, amelyekre a díszes béklyó leírás is ráillett. Van 1927-ben született Párizs Boulogne-Billancourt nevű külvárosában, francia anyától és vietnami apától, aki a Cartier cégnél volt lakkfestő. Miután az École Nationale Supérieure des Arts Décoratifsban (Állami Díszitőművészeti Főiskola) rajzot és fémmegmunkálást tanult, a Cartier-nél gyakornokoskodott, és néhány éven belül a felsőkategóriás ékszerek művészeti igazgatójának, Jeanne Toussaint-nak az irányítása alatt minőségi ékszereket készített, például egy tigris tematikájú lornyont a windsori hercegnő megrendelésére. De mindvégig vonzotta a kortárs divat. Az Yves Saint Laurent, Pierre Cardin és Paco Rabanne által a fiatal nőknek tervezett progresszív ruhák inspirálták, amelyek úttörő szerepet töltöttek be a készruhadivatban Párizsban, a divat hagyományos hazájában. A styliste-ek (formatervezők) - ahogy akkoriban nevezték őket -, többek között Sonia Rykiel és Emmanuelle Khanh készítette geometrikus ruhaegyüttesek, valamint Emanuel Ungaro korai, modernista munkái fellazították az haute couture (női divat) hatalmát. Megindult a változás. A divat a butikok stílusából vagy az utcalányoktól vette át a fiatalos külsőt, és Van elhatározta, hogy olyan ékszereket készít, amelyek illenek az új hangulathoz. Megfigyelte a nőket az utcán, és megpróbálta visszatükrözni, amit viselnek, ékszereit pedig ,,az élet tükrének" nevezte. Ékszerei a jelenkori életről szóltak, kortárs, letisztult vonalakkal és radikális, csillogó egyszerűséggel. Forradalmi stílusú katonai azonosító címkéket, borotvapengéket és uniszex mandzsettakarkötőket készített évtizedekkel azelőtt, hogy a divatban egyáltalán szóba kerültek volna a nemtől független ékszerek. A mandzsettakarkötőket egy ajtókulcs ihlette, szögletes motívummal, amelyet úgy tervezett, hogy az összeilleszthető és egymásba kapcsolható legyen. A központi elem a zár, a karkötő pedig azért kapta a bilincs nevet, mert ha egyszer bezárták, nehéz volt újra kinyitni. Arra törekedett, hogy az ékszerek kerüljenek ki a széfből, és az új nemzedéknél is rezonáljanak, ezért lázadó, fiatalos szellemiségű mandzsettakarkötőt hozott létre, mert felismert valamit, ami olyan régi, mint az idő: két ember egyesülését.

A Goodreads Choice Awards 2024 díjnyertes regénye A történetből filmet készít a TriStar Pictures! Long-listed, Time Magazine Best Books of the Year, 2024 Long-listed, Amazon.com Best Books of the Year, 2024 ,,Espachnak kitűnő érzéke van az élethosszig tartó elkötelezettséggel együtt járó érzelmek teljes skálájához, a humortól az önfeledt önvádon át a pátoszig." Elisabeth Egan - The New York Times Book Review ,,Szívmelengető történet arról, hogy a véletlen találkozások milyen csodálatosan meg tudják változtatni az életünket." People ,,Espach humorral és hatalmas szívvel megírt regénye megmutatja, hogyan találhatjuk meg az élet értelmét akkor, amikor mindent borúsan látunk." Becky Meloan - The Washington Post ,,Espach tűpontos társadalmi megfigyeléseivel olyan regényt írt, amely sziporkázóan vicces és élvezetes olvasmány." Guardian ,,Szívvel-lélekkel teli történet, amely bebizonyítja, hogy mindig van második esély. Espach regényében mindenki megtalálja azt a karaktert, akivel azonosulni tud... Elragadó, szórakoztató és szívhez szóló." Glamour ,,Szenzációs regény! Fantasztikus élményben lesz részük az olvasóknak!" Publishers Weekly Csoda szép nap virrad a Rhode Island állambeli Newportra, amikor Phoebe Stone zöld ruhában, aranyszínű tűsarkúban, poggyász nélkül megérkezik a patinás, grandiózus Cornwall Innbe. A szálloda előcsarnokában az esküvőre érkező vendégnek nézik, pedig valójában ő az egyetlen, aki nem erre az eseményre hivatalos. Phoebe látogatásának ugyanis más célja van. Évekkel ezelőtt arról ábrándozott, hogy a szálloda éttermében fog osztrigát eszegetni, napnyugtakor pedig a férjével együtt vitorlásra száll. Csakhogy Phoebe a férfi nélkül érkezett. Az élete megfeneklett, és feltett szándéka, hogy még egyszer, utoljára önfeledten, két kézzel szórja a pénzt. Ezalatt a menyasszony a legapróbb részletekig eltervezett mindent, és felkészült az összes lehetséges váratlan eseményre, amelyet az esküvő tartogathat, kivéve... nos, kivéve Phoebe-t és az ő tervét. Alison Espach Indulhat a nászmenet című regénye - amelyben a harsány nevetésre fakasztó, már-már abszurd humor és a romantika egyformán megjelenik - finoman térképezi fel azokat a kacskaringós utakat, amelyek olyan helyekre visznek, ahol még képzeletben sem jártunk, és a váratlan találkozásokat, amelyek miatt újra kell terveznünk az útvonalat. Részlet Sült kagylót esznek a híres Flo's Clam Shackben. Gary és Phoebe kér egy-egy nagy pohár vizet, és koccintanak a jól sikerült napra. A szomszéd asztalnál egy idősebb házaspár ül. Egyforma polárfelsőben vannak, és Phoebenek tetszik, hogy ugyanazt az italt is rendelik, csak az egyikük citromhéjjal, a másikuk pedig extra olívabogyóval. És ezt úgy mondják, mint akik büszkék az apró különbségekre, amelyek még megmaradtak kettejük között. - Pisilnem kell - jelenti be Juice. - Nem kell tudatni velünk, hogy pontosan mit fogsz csinálni a mosdóban - mondja Gary. Juice elneveti magát, majd magukra hagyja őket. Sokat ígér a pillanat, ugyanakkor kárhozatra van ítélve. Gary lába egy kicsit hozzáér Phoebeéhez, talán véletlenül, talán nem. Az sem kizárt, hogy olyan fáradt, hogy észre sem veszi. - Komolyan mondom, hogy ez jó móka volt - szólal meg. - Mintha ez meglepne téged - jegyzi meg Phoebe. - Meg is lep. Gary úgy néz Phoebere, mintha olyasmit szeretne mondani neki, amit nem mondhat. Ki vele! - gondolja magában Phoebe, de most ő sem mondhat ilyet. Este kellett volna mondania, amikor még úgy tudta, hogy az esküvő le lesz fújva. Most viszont nem tudja, hogy gyáva vagy bátor dolog lenne-e, ha kimondaná. Nem tudja, hogy az-e a jó, ha megragadja az alkalmat, vagy az, ha elszalasztja? - Juice igazán nagyszerű gyerek - mondja végül. - Szerencsés ember vagyok - feleli Gary. - Nem biztos, hogy ez csak szerencse kérdése. Még az is lehet, hogy van hozzá némi közöd. - Hát, igen, eltöltöttem vele pár órát gyerekkorában. - Te jó ég! - szól közbe a visszatérő Juice. Még vizes a keze. - Kitettek a mosdóajtóra egy táblát, hogy maximum negyven fő lehet bent. De hát miért mennének be oda negyvenen? Mit lehet egyáltalán mondani ennyi embernek? - Például azt, hogy helló? - veti föl Gary. Juice elneveti magát. - Aha! Kezdetnek nem is rossz! Helló, negyven ember! - Miért vagyunk mind a mosdóban? - kérdi Phoebe, mintha ő lenne a negyven ember. - Kinek az ötlete volt, srácok? - teszi hozzá Gary. Most már kórusban kacagnak, és Phoebet egy kicsit zavarba ejti ez a kacaj, vagy talán megijeszti, mert összeköti őket, és ez a kelleténél is jobb érzés. Közel kerülnek egymáshoz, mintha a kacajuk egy jó meleg pulcsi lenne, amelybe mindhárman belebújtak. Phoebe hátradől, és iszik egy korty vizet. Soha nem érezte otthon magát, ha étteremben volt, még a férjével sem. Folyton azon görcsölt, hogy mit mondjon, és maradt-e még egyáltalán mondanivalójuk, és nem ragadt-e a fogai közé valami ételmaradék. - Parancsoljanak! - mondja a pincérnő, és leteszi eléjük a számlát. De Phoebe még nem akar menni. Maradni akar még ennél az asztalnál, ahol finoman súrolja a lábát Gary lába, és Juice felolvassa az étlap hátoldalát, amely lényegében egy novella. Arról szól, hogy hányszor döntötte romba a hurrikán Flo híres kagylókuckóját. - 1938-ban, 1954-ben, 1960-ban, 1985-ben, 1991-ben... - sorolja Juice. - Szóval sokszor - szól közbe Phoebe. - Nagyon sokszor. Phoebe úgy képzeli, hogy nagy meló lehet az újjáépítés egy-egy katasztrófa után, pláne itt, a Flo's Clam Shackben, ahol apró dísztárgyak, mütyürkék borítják a fal minden négyzetcentijét. Nem is érti, hogy lehet ennyiszer újjávarázsolni ezt a jellegzetes, életteli atmoszférát. Honnan tudja a személyzet, hogy melyik rozsdás kanál hova volt ,,találomra" felszögelve a falra? Hogy tudják negyedszer is a szívükön viselni minden egyes sörnyitó, dugóhúzó sorsát? Hogy tudják elhitetni magukkal, hogy ez az egyedi, ódon hangulat abszolút természetes, és soha többé nem pusztulhat el? - Akkor induljunk, jó? - szólal meg Gary. Fölállnak. Phoebenek eszébe jut, hogy lám, ez a baj azzal, ha beleszeretünk egy idegenbe: nem tudjuk megtartani, mert már a parkolóban a maga útját járja. Megkönnyebbül, amikor Gary hátranéz, és azt kérdezi: - Hova menjünk?

A New York-i Ferncliff temetőben lelt végső nyugalomra Putti Amália, a nyughatatlan természetű magyar színésznő, akit az 1920-as években Berlinben, majd New Yorkban és Hollywoodban Lya de Putty néven ismert meg a közönség. Putty Lia előkelő nemesi családból származott, szolgabíró férjét, kényelmes életét és két lánygyermekét hagyta el, hogy megvalósítsa élete álmát, és színésznő legyen belőle Pesten, majd ünnepelt filmsztár az egész világon. Erotikus kisugárzásával, fénylő fekete szemével és egzotikus megjelenésével a húszas évek csábító és öntörvényű nőideálját testesítette meg. A Berlinben forgatott, elsöprő sikerű Varieté című film hozta el számára a világhírt. Viharos gyorsaságú és óriási ívű karriert futott be a némafilmek világában, miközben időnként reménytelenül szerelmes volt, kétségbeesett és boldogtalan. Megőrültek érte a férfiak, a lelke mélyén mégis magányos maradt. Életét és halálát ma is legendák övezik. Székely Ilona a meglévő forrásokat felhasználva eredt a legkisebb baronesz, az orfeumi táncosnő, majd a világhírű díva nyomába. Részlet a könyvből: Amália ugyanabban az évben forgatta az UFÁ-nál E. A. Dupont-tal a Varietét, mint Artur Robisonnal a Manon Lescaut-t. De míg Prevost abbé regényének filmváltozatában a rokokó díszletek, rizsporos parókák és a francia szentimentalizmus dominált, addig a Varieté féltékenységi drámája hátborzongató lélektani ábrázolással nyűgözte le a közönséget. Az emberi psziché titkos vágyai, félelmei és gyilkos indulatai mesteri képsorokban jelennek meg előttünk, ahogy a 28-as rab (Emil Jannings Boss Huller szerepében) tíz év letöltött börtön után elmeséli élete tragédiáját. A filmet a kritika a német filmművészet addigi legragyogóbb alkotásának nevezte. A lapok az egész világon külön kiemelték, hogy a rendezés mellett az operatőri munka és a színészek játéka is zseniális. És hogy a cirkuszi artisták drámája megrázóan rávilágít arra, hogy a bennünk rejlő érzelmek beleletaszíthatnak minket a legsötétebb szakadékba. Liát ebben a filmben nagyon megszerette a kamera. Talán a rendezőnek (és Karl Grüne operatőrnek) is köszönheti, de ezeken a képkockákon messzire elkerülte minden fölösleges mozdulat, túlzott gesztus, látványos szemforgatás és mesterkélt arckifejezés. Akadt, aki azt írta róla, hogy Bertha-Marie szerepében fantasztikus arc lett belőle, és hogy a játéka egyenesen lehengerlő, természetesen egyszerű és emberien szép. De a Varietéről szóló filmkritikák közül nem lehet kihagyni a berlini zongoragyáros fiának írását sem, aki már serdülőkorában érdeklődött a pszichoanalízis iránt, és a Berlini Egyetemen olyan tanárok előadásait hallgatta, mint Albert Einstein és Max Wertheimer. Ő volt Rudolf Arnheim, aki, mialatt pszichológiai doktori kutatásaiban az emberek arckifejezését tanulmányozta, filmkritikákat kezdett írni a Die Weltbühne című lapnak. A későbbi nagy hírű pszichológiaprofesszor, valamint művészet- és filmteoretikus azt találta írni Amália alakításáról: ,,Lya de Putti szép, buta, kígyószerű és érzéki. (Úgy értem, ebben a filmben természetesen!)" Rudolf Arnheim zárójelben bocsánatot kért ugyan, de a csábító kígyótestű nő (aki ráadásul ostoba) sötét árnya végzetesen rávetült Lia színésznői karrierjére. Csinos arcát, gyönyörű szemét és művészi képességeit később minduntalan ebbe a klisébe akarták kényszeríteni. A hatalmas siker ellenére Lia kétségbeesetten vergődött ezzel a fantom nőalakkal, mellyel lépten-nyomon azonosították. Mondják: ebben az időben vette kezdetét azoknak a rejtélyes baleseteknek, botrányos hisztériáknak és megmagyarázhatatlan dühkitöréseknek sora, melyek későbbi életét olyan kirívóan jellemezték. Öngyilkossági kísérletek, egyéjszakás kalandok, megvásárolt, majd hirtelen eladott luxusautók, szőrmebundák, vagy éppen tóra néző, fényűzően berendezett villák. Amikor a Manon Lescaut-t bemutatták, a Varieté felvételei még javában folytak. A rokokó filmet ünneplő partin mutatták be Liát Ike Blumenthalnak, Ben Blumenthal öccsének. (Ben Blumenthal ekkor már megvásárolta a budapesti Vígszínházat és kibérelte a Fővárosi Operett Színházat is.) Ike állítólag már ekkor amerikai szerződést ajánlott Liának a legnagyobb amerikai filmgyár, a Paramount képviseletében. Amáliának hízelgett a tengerentúli ajánlat, de egyúttal meg is riadt az újabb kihívástól. Mert Berlint már meghódította, Pommer pedig igazán szerethető, testhezálló szerepeket adott neki. Itt ünnepelt és kényeztetett primadonna volt, az amerikai filmvilág viszont távolinak és idegennek tűnt. És még Emil Jannings (akit szintén megkörnyékeztek az amerikaiak) is óva intette az Újvilágtól, mondván, Amerika megtöri az egyéniséget és filmművészet terén jóval alulteljesít Európával szemben. Mert a tengerentúlon csak a profit, a közönség létszáma és a tömegízlés számít. Így Lia nem sokat gondolkodott a válaszon: elutasította az ajánlatot. Arra hivatkozott, hogy még egy ideig az UFÁ-hoz köti a szerződése. Aztán pár hét múlva visszanézték a Varieté kész felvételeit. A filmgyárban mindenki őt dicsérte: az öltöztetőnőtől az operatőrön át egészen a rendezőig. Ahogy gratuláltak neki, egy pillanatra megérintette az elégedettség és a boldogság. El is határozta, hogy pazar vacsorát ad a barátainak, hogy együtt örüljenek a különleges cirkuszfilmnek. Mert ezzel az alakítással minden bizonnyal ő is kopogtat majd a világhír ajtaján. Még a filmstúdió jazz-zenekara is eljött, ők húzták a talpalávalót. Gazdag hidegtál került az asztalra: bajor sonka, májas töltött tojás, köménymagos káposztasaláta, füstölt marhanyelv, petrezselymes tőkehal, nemes penésszel érlelt lipcsei sajt, vékonyra szelt uborka, fahéjas almakompót. Egymást érték a pohárköszöntők, folyt a drága bor, aranylott a sör, habzott a pezsgő. És közben szólt a jazz. Járták hozzá a shimmyt, foxtrottot, charlestont, és páran megpróbálkoztak a blackbottom és a rumba figuráival is. A mulatság hevében egy elegáns úriember ünnepélyesen megkérte Lia kezét. Amália kacagott, táncolt egyet a rajongó gavallérral, majd udvariasan kikosarazta a jómódú férfit.