Paulo Coelho egyik legszemélyesebb, valós élményeken alapuló regényében az író és felesége, Christina negyvennapos útra indul a Mojave-sivatagba, hogy kapcsolatba lépjen őrangyalával. Az utazás hamar belső zarándoklattá mélyül, amely során Paulónak szembe kell néznie félelmeivel, bűntudatával és saját egójának árnyaival. Útjuk során találkoznak a titokzatos valkűrökkel, a sivatagot motorkerékpáron járó, harcos nőkkel, akik az ébredés és az igazság hírnökei. A történet egyszerre kaland és belső utazás, amely a lelkünk legmélyebb rétegéig hatol. Paulo Coelho arra hív, hogy bátran nézzünk szembe a múltunkkal, engedjük el a félelmeinket, és tapasztaljuk meg a hit, a bátorság és a szeretet átalakító erejét. Részlet - Kétségbe vagyok esve, és szükségem lenne a segítségére. Sok fontos dolgot elértem az életben, és félek, hogy tönkreteszem, mert egyfolytában úgy érzem, hogy elveszítette az értelmét. Tudom, hogy ez nem igaz, tudom, hogy továbbra is fontos, és ha tönkreteszem, azzal tönkreteszem magamat is. - Továbbra is higgadtan, érzelemmentesen beszélt. - Amikor rájöttem, hogy ha beszélgetni szeretnék az angyallal, elég a ráhangolódást gyakorolni, el is vesztettem a lelkesedésemet. Már nem éreztem kihívásnak, hiszen ezt a módszert jól ismerem. Akkor döbbentem rá, hogy a mágia útja lassan véget ér számomra: túlságosan ismerős már az Ismeretlen. Christ meglepte az őszinte vallomás, főleg így, nyilvános helyen, idegenek előtt. - Ha folytatni akarom az utamat, valami nagyobbra lenne szükségem. Egyre magasabb hegyekre szeretnék feljutni - tette hozzá. A valkűr egy darabig nem mondott semmit. Őt is meglepte a beszélgetés az idegennel. - Ha megtanítom neked, hogyan láthatod az angyalod, talán megszűnik benned a vágy az egyre magasabb hegyek után. Ez azonban nem mindig jó - szólalt meg végül. - Nem, megszűnni sohasem fog. Csak az érzés fog elmúlni, hogy a már meghódított csúcsok túl alacsonyak. Szeretném továbbra is értékelni mindazt, amit már megszereztem. Erre próbált rávezetni a mesterem is. Talán a házasságunkról is beszél - gondolta Chris. A valkűr kinyújtotta a kezét. - A nevem M. - mondta. - A nevem S. - válaszolta Paulo.

Úgy érzi, közeleg a végítélet? Úgy tűnik, minden lángol, és egyik katasztrófa követi a másikat? Akkor szolgáljon vigasztalásul, hogy nem ön az első, aki így érzi. Ha van valami, amiben az emberek a történelem során mind egyetértettek, az az, hogy a történelem már nem fog sokáig tartani. Ez a könyv az apokalipszisról szól, és arról, hogy az emberek mindig is úgy hitték, rendkívül közel van. Az évezredek során furcsa szektákkal, kudarcot vallott prófétákkal és tömegpánikkal, az utolsó napokat megjósló, szent harcosokkal,és a megmenekülést földönkívüliektől váró kertvárosiakkal fogunk találkozni. Visszautazunk a ,,létezés legrosszabb időszakába", amikor a világ egyszerre küzdött a világjárvánnyal és a klímaválsággal. És kitekintünk a jövőbe is, hogy feltegyük a nyugtalanító kérdést: hogyan végződhet mindez? De ez a könyv arról is szól, hogyan élünk egy olyan világban, ahol a katasztrófa mindig közel van - legyen annak okozója egy őrült, aki bármikor megnyomhatja a nukleáris pusztítás gombját, vagy éppen a környezetünk lassú összeomlása. Mert amikor a világvégéről beszélünk, valójában a mi világunk végéről beszélünk. A végítélet iránti megszállottságunk valójában a változás iránti vágyunkról és félelmünkről szól, és arról, hogy - végső soron - hogyan meríthetünk belőle reményt. ,,Fergeteges... Tobzódó humor." The Times ,,Szellemes, szórakoztató és kissé nyugtalanító... Valószínűleg jól teszik, ha elolvassák." Sarah Knight, a The Life-ChangingMagic of NotGiving a F*ck című könyv szerzője ,,Zseniális. Végtelenül, végtelenül zseniális." Jeremy Clarkson ,,Roppant vicces." Mark Watson ,,Olvasmányos és szórakoztató." Telegraph 1806-ban egy tyúk tojást tojt, aminek héján tisztán kivehető volt a ,,Kriztusközelg" felirat. Ezt - nem alaptalanul - a világvége közeledtének jeleként vették, és ez az érzés tovább erősödött, amikor a tyúk később még több tojást tojt, amelyeken ugyanaz a felirat volt látható. A tyúk, ahogyan az várható volt, a város beszédtémájává vált. A tyúk tulajdonosa, egy bizonyos Mary Bateman, szerette volna megosztani a világgal a közelgő második eljövetel fontos hírét. Ezt úgy oldotta meg, hogy kiállította a tojásokat, és az embereknek egy pennyt számított fel azért, hogy megnézhessék őket. A tojásnézés díján kívül apró emléktárgyakat is árult, amelyekről azt állította, hogy biztosítják birtokosuknak a mennyországba jutást, amikor eljön az ítélet napja. Ezen a ponton az Önhöz hasonló figyelmes olvasó talán már kezdi sejteni, mi is történt itt valójában. Hamarosan kiderült, hogy a leedsi próféta tyúk apokaliptikus tojásai nem is olyanok, mint amilyennek tűnnek. Egy orvos, miután megvizsgálta az egyik tojást, felfigyelt rá, hogy a felirat inkább a héjra van írva, és nem annak szerves része. Emellett a ,,Krisztus" szót is rosszul írták, amire aligha számítanánk egy isteni beavatkozástól. Továbbá, amikor a tyúkot elvették Marytől, rejtélyes módon abbahagyta a csodás tojások tojását. Kiderült, hogy Mary Bateman egyszerűen csak fogta a tojásokat, ráírta, hogy ,,Kriztusközelg", majd... visszatuszkolta őket a szerencsétlen tyúkba, és azután egyszerűen csak megvárta, amíg újra ,,tojik". Ez bizonyos értelemben egyfajta második eljövetelnek nevezhető, de nem egészen annak, amiről szó volt. Mondanom sem kell, hogy a világ nem ért véget 1806-ben, bár a szegény tyúknak valószínűleg úgy tűnhetett, mintha eljött volna a világvége. Mary Batemanről kiderült, hogy hivatásos bűnöző és megrögzött csaló, aki számos rablásban részt vett, és egy alkalommal az egyik tűzvész áldozatainak szánt jótékonysági adományokat is megcsapolta. Néhány évvel a tyúkos botrány után aztán valóban vége lett az ő világának - elítélték és kivégezték, mert halálos mérget adott egy betegeskedő nőnek, akinek hamis, varázserejű gyógyszereket ígért. A sors torz fintora, hogy miután a bűneiért felakasztották, Mary holttestét kiállították - és az embereknek három pennyt kellett fizetniük, hogy megnézhessék, míg a bőréből kivágott darabokat szerencsetalizmánként árulták. A világ mulandó, de a csalás örök.

Hjalti elveszett és tanácstalan. A barátnője elhagyta, rosszul alszik, ráadásul mindenhol képzeletbeli rovarokat lát. Fáradtan és kimerülten kopogtat be hangosan bulizó szomszédja ajtaján, hogy a zajra panaszkodjon -és mielőtt észbe kapna, mélyen elmerül a meditáció és kakaószertartás világában, és utazásra indul Izland vadregényes tájain. Ám a Kakaóklub önsegítő csoportban nem minden az, aminek látszik. Rátalál vajon Hjalti az önmagához vezető útra, és ki meri tárni a szívét élete új szereplői előtt? A Kakakóklubban Gu?rún Brjánsdóttir humorral, gyengéd iróniával, éleslátással és lenyűgöző pontossággal rajzolja meg egy egész generáció portréját. Hjalti, a történet főhőse önmagával vívott harcban élő, klímaszorongással küzdő, az igazság elől menekülő, kényszerbeteg, konfliktuskerülő és passzív figura - mégis olyan alak, akit kénytelenek vagyunk megszeretni, mert legbelül ott él benne a jóság. És az a vágy is, hogy rátaláljon a valódi, nem csupán csillogó és múló boldogságra. Részlet a könyvből: Hildigunn arra kér minket, hogy feküdjünk le a fűbe, hallgassuk a körülöttünk lévő hangokat, és érezzük a kakaó illatát, miközben ő kevergeti. - Próbáljátok meg, tudjátok-e egyszerre csak egy fűszer illatát érezni. Kardamom. Fahéj. Chili. Valamelyik illat erősebb a többinél? A csoportban senkinek nem mondtam el, hogy elvesztettem az ízlelésemet és a szaglásomat. Könnyebb nem beszélni róla, így nem kell mindenféle kérdésre válaszolni. Hirtelen ráeszmélek, hogy nem is kell elmondanom nekik. Azt sem kell elmondanom nekik, hogy covidos voltam. Amikor Ingimar és Ragnheidur visszajönnek, Hildigunn gőzölgő kakaóval teli bögréket oszt ki nekünk. Esteledik, hűl a levegő, és a bögrén melengetem a tenyeremet. Megbeszéljük a céljainkat, és különböző problémákat vitatunk meg. Hildigunn mesél egy lezáratlan családi konfliktusról egy nyaraló körül, amit ő és négy testvére örökölt. Gunnar egy rémes dorbézolásról számol be még abból az időből, amikor ivott, aminek a végén meztelenül ébredt tetőtől talpig véres hányásban úszva, Ragnheidur pedig elmond még ezt-azt az abortuszáról. Már régen eldöntöttem, mit fogok megosztani a többiekkel. Szeretnék még jobban megnyílni a csoport előtt. - Mindenfélétől szorongok. Általános szorongásos zavarban szenvedek: rögeszmék, kényszerbetegségek, félelem a rovaroktól és általános egészségszorongás. És persze depresszió. Valószínűleg mindig is küzdöttem valamennyire ezekkel a mentális zavarokkal, nagyon szorongó gyerek voltam, gyakran fogott el pánikroham. Saját megnyugtatásomra kitaláltam mindenféle rutinokat, amiket lefekvés előtt el kellett végeznem. Újra és újra elmondtam az esti imámat, mert féltem, hogy még nem mondtam el elégszer. Saját szabályokat fektettem le: ha háromszor elmondom az esti imát, nem kerülök a pokolba. Tizenéves koromban eljártam egy meditációs tanfolyamra, és az imákat lecseréltem egy buddhista mantrára. Ha bármikor szorongtam, elmormoltam magamban a mantrát. Rosszul viseltem, ha sokáig távol voltam otthonról, attól féltem, hogy elfelejtettem bezárni az ajtót vagy lekapcsolni a villanyt. Vagy a tűzhelyet. Nem tudtam semmire odafigyelni, mert folyton azt láttam magam előtt, hogy az otthonom lángokban áll. - Úgy egy bő éve olvastam az újságban egy interjút egy családdal, akiket ágyi poloskák kínoztak az otthonukban. Ettől rögeszmés lettem, hogy talán nálam is vannak poloskák. Elkezdtem tájékozódni a poloskákról, hogyan terjednek, hogyan lehet őket felismerni. Az idegesített a legjobban, hogy képtelenség megállapítani, van-e egy lakásban poloska. Egyetlen dolgot lehet tenni, mindent átvizsgálni. Újra és újra. Hamarosan már minden este poloskákat kerestem. Néha reggel is. Egyre gyakrabban porszívóztam, aztán az is napi rutinná vált, végül naponta már legalább háromszor sort kerítettem rá. Aztán egyre gyakrabban kezdtem mosni az ágyneműmet, végül már naponta húztam. Végül szinte nem is maradt időm másra, csak a napi rutinok elvégzésére, és... - MIT MŰVELNEK ITT?

Heléna, a szépség, Kasszandra, a jós, Pénelopé, a hűséges feleség... ismerősen csengő nevek, mégis ismeretlen nőalakok. Kik lehettek ők, mi volt a valódi történetük? Mit találunk, ha bepillantunk a megszokott jelzők mögé? Emily Hauser többszörösen díjazott brit ókortörténész, klasszika-filológus különleges utazásra hívja az olvasót: végigvezet az ókori mítoszok jól ismert történetein úgy, hogy megmutatja: a történelem nem csupán a férfiak történelme. Egyedülálló, szórakoztató tanulmánykötetében hangot ad az elhallgattatott, mitikus nőalakoknak, újraértelmezi nem csupán az ókori világot, de ennek fényében a nyugati történelem férfiorientált világképét is. A Mythica tudományos igényű, ugyanakkor közérthető, olvasmányos mű. Miközben bemutatja a homéroszi eposzok nőalakjainak történetét, leás az eposzok mögötti történelem mélyére, régészeti leletekből, DNS-kutatásokból hoz példákat, hogy megmutassa, kik is voltak ezek az asszonyok - királynők, anyák, harcosok és rabnők -, hogyan éltek, és legfőképpen: mit mond el rólunk, az utókorról az, ahogyan emlékezünk rájuk. Részlet a könyvből Pénelopé, Odüsszeusz felesége férje kalandozásai alatt a háttérben, a sziklás Ithakában várakozik, és próbálja távol tartani számos kérőjét. Az Odüsszeia legelején találkozunk vele, amikor lejön hálószobájából, és a palota nagytermében egy bárdot talál, aki a Trójából hazatérőben levő görögök viszontagságairól énekel. Pénelopé, aki már tíz éve próbálja azokat a sorscsapásokat megemészteni, amikkel Odüsszeusznak szembe kell néznie, ezt érthetően tapintatlan témaválasztásnak tartja. A palotájában pöffeszkedő kérői - akik csak arra várnak, hogy feladja végre Odüsszeusz hazatéréséhez fűzött reményeit - szeme láttára félbeszakítja az egyre halkabban daloló bárdot, és azt parancsolja neki, hogy valami másról énekeljen. A dolgot azonban nem lehet ilyen könnyen elintézni. Pénelopé tizenéves fia, Télemakhosz, aki szeretné a tekintélyét megalapozni a többi férfi előtt, ekkor feláll, és rendre utasítja az anyját: ,,Hát a szobádba eredj, s munkáddal foglalatoskodj, rokka legyen gondod s a szövőszék, szolgaleánynak ossz munkára parancsot. A szó meg a férfiaké lesz, és legelőbb az enyém, aki úr vagyok ebben a házban." Pénelopé pedig szó nélkül elvonul. Lényegében tehát az egyik leghíresebb ókori szöveg, amely az egyik leghíresebb ókori legendát meséli el, egyfajta kinyilatkoztatással kezdődik: az asszonyoknak a hallgatás a dolguk. Saját álláspontjukat, saját történetüket sem mesélhetik el a saját szavaikkal. A görög szó, amit Télemakhosz a beszédre használ, a u???? (mythos, ebből származik az angol myth, magyarul mítosz szó is), itt magyarul megszólalás, (hozzá)szólás (joga) értelemben jelenik meg. Lényegében tehát Télemakhosznem csak azt mondja, hogy a szólás joga a férfiaké, hanem hogy az így megszülető mítoszok is a férfiakat illetik. Ebben a manifesztumban tehát a történetek, a mítoszok és az ehhez használt szavak is kizárólag a férfiak privilégiuma.

,,A regény szereplőinek viszonya a nyúlhoz megbékélést és gyógyulást hoz. Nagy hatással lesz az olvasókra." - Publishers Weekly ,,Cheng stílusa egyszerre elegáns és egyszerű, éles szemmel figyel az átlagemberek életének ritmusára, ám Az üreg ott válik igazán különleges mélységűvé és megragadóvá, amikor képzeletét a természeti világ leírásának szolgálatába állítja." - Oprah Daily ,,Megható és mesteri." - BookPeople ,,Ahogy a puha, meleg nyuszit a karjában tartotta, megérezte gyógyító erejét." Érzékeny, megindító történet egy családról, amelynek útját a gyásztól a reményen át a gyógyulásig a kislányuknak vásárolt nyuszi egyengeti. Melanie Cheng Az üreg című csupa szív története összehozza egy szörnyű tragédia után elveszetten bolyongó család tagjait. A szülők, Jin és Amy Lee egy nyulat vesznek a kislányuknak, Lucie-nak abban a reményben, hogy a kisállat némi örömöt csempész majd kertvárosi otthonukba. A Melbourne-ben élő család mindennapjaira először tényleg jótékonyan hat a gondoskodásra szoruló kis jövevény. Ám egy napon váratlanul megérkezik a nagymama, akit Amy és Jin évek óta jószerivel kiközösített a családból. Pauline felbukkanása megtöri a látszólagos nyugalmat, felkavarja az életüket, és a felnőttek kénytelenek szembenézni a tragédia körülményeivel. Vajon ha feladják ellenállásukat és megszeretik a nyulat, az a gyógyulásukat segíti, vagy újabb szomorúsággal tölti el őket? Cheng regénye az együttérzés regénye; van szeme és füle az apró részletekre, finoman és tapintattal ír hősei életéről - még a nyúléról is. Az üreg a gyász, a remény és a megbocsátás feledhetetlen története. Részlet - Elnézést - mondta Jin, és a maszkja után kotorászott a kesztyűtartóban. - Van úti engedélye? Jin először meg akarta mutatni a kórházi belépőkártyáját, de eszébe jutott a nyúl. Figyelte, ahogy a rendőr körülnéz az autóban, majd a pillantása megállapodik a dobozon. - Állatvásárlásból megyek hazafelé. A járőr felcsapta a sisak szemellenzőjét. Jin megpróbálta elképzelni, mit láthat a rendőr: negyvenes évei elején járó vékony, sűrű hajú, rémült tekintetű ázsiai férfit. - Úgy tudom, ez engedélyezett - folytatta Jin, hogy megtörje a kínos csendet. - Nem tiltják a közegészségügyi rendelkezések. A járőr meg se rezdült. - Milyen állat? - Nyúl - felelte Jin meglepődve a kérdésen. - A lányomnak viszem. Lucie-nak. De a nyúlnak még nincs neve. A járőr beárnyékolta a szemét, mert a fák mögött lemenő nap hosszú sugarai éppen rájuk tűztek. - Nekem is volt nyulam gyerekkoromban. - Tényleg? - bökte ki Jin. A járőr hangjában váratlan lágyság bujkált, amitől reménykedni kezdett. - Brutusnak hívták. Németjuhászt szerettem volna, de anya allergiás volt a kutyákra. A Brutus nevű nyúl említése hallatán Jin elnyomta az arcára kívánkozó mosolyt. - Aztán elvitte a mixomatózis. - A járőr lejjebb tolta a maszkját, és megvakarta barázdált orra hegyét. - Jöttünk haza a haverokkal a suliból egyik délután, és amikor fölemeltem a ketrec tetejét, ott feküdt mereven, mint egy múmia. Jin töprengett, vajon illene-e részvétet nyilvánítania, de a rendőr nyula olyan régen pusztult el, és az egész beszélgetés olyan furcsa volt, hogy elbizonytalanodott. - Anya azt mondta, hogy még tíz évvel később is talált a kanapé mögött nyúlbogyókat, olyan keményre száradtak, mint a légpuskasörét. Jin erőltetetten fölnevetett, ami inkább köhögésnek hatott. A járőr gyanakvó pillantást vetett rá. - Vezetői engedély? Jin előszedte a tárcáját a farzsebéből, és kivette a kártyát. A rendőr futólag rápillantott. - Egyenesen menjen haza. Ne álljon meg útközben. - Természetesen.

,,Picoult sodró lendületű regényei rosszul működő családokról, árulásról és jóvátételről mesélnek... Picoult kivételes módon ábrázolja a felnőtté válás mozzanatait: nem borzad el, nem ítélkezik, abszolút lenyűgöző. - The Washington Post Jodi Picoult első regényében öt részletesen kidolgozott elbeszélői hangot sző egybe, ezeken keresztül mesél a szerelemről, a veszteségről és önmagunk felfedezéséről. Egy anya, a lánya, és három nagyon különböző férfi hangján szól hozzánk. Jane mindig is mások árnyékában élt. Bántalmazó családja elől menekülve hozzámegy az óceánkutató Oliver Joneshoz, ám hamar második helyre szorul férje egyre inkább felívelő karrierje mögött. Ám amikor lányát, Rebeccát sérelem éri, Jane határozott fellépése mindenkit megdöbbent. Jane és Rebecca maguk mögött hagyják San Diegót, és vele Olivert, hogy Amerikát átszelve eljussanak a menedéket nyújtó massachusettsi almáskertbe, ahol Jane öccse, Joley dolgozik. Leveleivel, amelyek különböző postahivatalokban várják a húgát, ő segíti át Jane-t az Államokon. Minden egyes levél útba igazítja a következő postához, és esélyt ad számára, hogy elgondolkodjon elfelejtett múltján. Olivernek, aki hatalmas óceánokon át kutatja a hím hosszúszárnyú bálnák nyomait, most egy kontinensen keresztül kell követnie kiszámíthatatlan feleségét. Ez csak úgy megy, ha megtanulja a felesége szemével nézni a világot - és önmagát. A bálna éneke erőteljes és érzékeny regény a családi életről, amely azt járja körül, hogyan adja át a dalokat egyik férfimesélő a másiknak, és azt is, hogy hogyan örökítik át tudat alatt az anyák a figyelő hallgatás női hagyományát a lányaiknak. Részlet A fotó jobb felső sarkában egy picike repülő látszik, mintha egyenesen a homlokom felé tartana. Nagyon apró, szürkéskék színű, és hosszúkás, tojásdad alakját középen a szárnya szeli ketté. Az alakja igazából keresztre emlékeztet. Ez volt az első dolog, ami feltűnt anyámnak, amikor megkaptuk a képet Massachusettsben. - Látod, Rebecca! Ez egy jel - mondta. Három és fél éves koromban túléltem egy repülőkatasztrófát. Anyám azóta számtalanszor elmondta, meg van írva, hogy különleges sorsom legyen. Nem mondanám, hogy egyetértek vele. Még csak nem is emlékszem a dologra. Ő meg apám összevesztek - a vége az lett, hogy anyám a konyhamalac fölött zokogott, apám meg mindenhonnan leakasztotta az értékesebb festményeket, és biztonságba helyezte őket az Impalája csomagtartójában. Erre anyám és én elmentünk a szülei Boston mellett lévő, tágas, napsárga otthonába. Apám folyamatosan hívogatott bennünket. Azzal fenyegetőzött, ránk küldi az FBI-t, ha anyám nem enged haza. Így végül hazaküldött, de azt mondta, ő nem tud velem jönni. Egész pontosan így fogalmazott: - Ne haragudj, édesem, de nem bírom elviselni azt az embert. Majd felöltöztetett egy kis kötött, citromsárga szettbe, kezemre pedig fehér kesztyűt húzott. A reptéren átadott egy légiutas-kísérőnek, kaptam két búcsúpuszit és figyelmeztetett: - Aztán el ne hagyd a kesztyűt! Egy vagyon volt. A katasztrófából nem sok mindenre emlékszem. A repülő darabokra hullott körülöttem; éppen a nyolcadik sor előtt tört ketté. Csak arra emlékszem, hogy szorongattam a kesztyűmet, és senki nem mozdult, én meg nem tudtam, szabad-e levegőt vennem. A katasztrófáról alig maradtak emlékeim, de amikor már elég idős lettem ahhoz, hogy megértsem, mi történt, anyám elmesélte, hogy az öt túlélő egyike voltam. Azt mondta, a Time címlapjára került a fényképem, ahogy sírva nyújtogatom a karom a megperzselődött kis sárga ruhámban. Egy munkás készítette a képet Brownie kamerával, az egyik farmról, a sajtó felkapta, és Amerika-szerte milliók zártak a szívükbe. Anyám beszélt az égig csapó lángnyelvekről, a megperzselt felhőkről - és arról is, hogy milyen jelentéktelen volt a vitája apámmal. A képet egy kamionsofőr csinálta rólunk aznap, amikor elhagytuk Kaliforniát. A sarkában ott az a repülő. Anyám haja lófarokba fogva. A karját lazán a vállamra veti, de az ujjai természetellenes erővel szorítják a tarkóm, mintha nem hagyná, hogy elfussak. Mosolyog. Apám egyik inge van rajta. Én nem mosolygok. Még csak nem is a fényképezőgép felé nézek. A kamionost Flexnek hívták. Vörös szakállt viselt, bajuszt azonban nem. Azt mondta, Nebraska óta nem látott nálunk szebbet. Flex a saját gépével fotózott, nekünk a nagy sietségben eszünkbe sem jutott, hogy hozzuk a miénket. ,,Csinálok egy képet, adjanak egy címet, és odaküldöm" - mondta. Anyám úgy volt vele, miért is ne, a bátyja úgyis csak bérli az ingatlant. Ha kiderül, hogy Flex elmebeteg, és felgyújtja a házat, akkor sem esik baja senkinek. Flex el is küldte a képet Joley bácsin keresztül. Egy használt, újracímzett barna borítékban érkezett, amin huszonöt centes bélyegek sora kígyózott. Volt benne egy anyámnak szánt post-it is, de nem engedte, hogy elolvassam. Azért mesélem el az utunk történetét, mert én vagyok az egyetlen, akinek a fejében tényleg összeállt ez az egész. Mindannyian részesei voltunk - anyu, apu, Joley bácsi, Sam, még Hadley is -, de mindegyikünk másképp látja. Én magam visszafelé. Mint egy filmet, amit visszapörgetnek. Nem tudom, miért van így. De azt igen, hogy anyám másként látja. Mikor megérkezett a fénykép Flextől, mindannyian - én, anyu, Joley és Sam - ott álltunk a konyhaasztal körül, úgy néztük. Joley azt mondta, milyen jó kis kép rólam, és megkérdezte, hol készült. Sam a fejét rázta, és hátralépett. - Ezen nincs semmi - mondta. - Se fák, se szurdok, semmi. - Mi vagyunk rajta - mondta anyám.

Sim asszonynak pénzre van szüksége. Elvesztette a férjét és az állását, és három szájat kell etetnie. Ha nem talál hamarosan munkát, ő és gyermekei elveszítik az otthonukat. Válaszol egy homályos álláshirdetésre a Smile Nyomozóirodánál, arra számítva, hogy takarítónőt keresnek. De amikor csak a hentesként szerzett tapasztalatairól faggatják, rádöbben hogy egészen másfajta munkával akarják megbízni - bérgyilkos lesz. Sim asszony hamarosan rájön, hogy új munkája nem is különbözik annyira a régitől, és az ügynökség legjobb alkalmazottjává válik, de a csúcsra jutása nem maradt észrevétlen. Tehetségére féltékeny versenytársai - sőt, még saját kollégái is - veszélyt jelentenek számára. Ha meg akarja őrizni az állását, családját és hírnevét, le kell csapnia egy rivális ügynökség titokzatos vezetőjére. Ám pengéje hegye egy ismerős arcra irányul. Ebből a káoszból nem tudja kivágni magát... Kang Dzsijong sötét és váratlanul megindító, kaleidoszkópszerű történetet tár elénk a szeretet kacskaringós útjairól, a lélek mélyére temetett titkokról és a reményteljes megújulásról. A regény különcökkel, holttestekkel és finom ételekkel teli világa egy friss, nemzetközi irodalmi hang feltűnését jelzi. Részlet a könyvből: Pak Theszang mélyen ülő szemével pislogva nézte végig az önéletrajzomat. Egy perc, két perc. A kelleténél jóval tovább fürkészte a mindössze kétsoros bemutatkozást. A szívem hevesen vert, attól tartottam, le fog hordani, amiért ilyen gyalázatos önéletrajzot nyújtottam át neki. - Húsboltot vezetett? - tette le végre az önéletrajzot az asztalra. Válasz helyett valamiért félénk mosolyt erőltettem magamra. Láttam egyszerű arcvonásaimat a mögötte lévő tükörben. A szeplők, amelyek szezámmagként pöttyözték az arcom, egy ostoba, szegény nő benyomását keltették.- Akkor biztosan jól bánik a késsel is, igaz? Bólintottam. Bár nem voltam olyan ügyes, mint a madzsangiIm család, a hús szeletelésében, a csontok aprításában és a hal feldarabolásában biztos volt a tudásom. - Dzsunki, emlékszel a műanyag késre, amivel a tortát szeleteltük? Kérlek, hozd ide! A fiatalember neve tehát Dzsunki volt. Elindult a sarokban lévő mosogatóhoz, és nemsokára egy fehér műanyag kenyérvágó késsel tért vissza, amit átnyújtott Pak Theszangnak. - Ha nem túl nagy kérés, megtenné, hogy megmutatja, hogy tartja? Képzelje el, hogy a kést a marha bordái között vezeti át, mintha egy igazi kés lenne. Persze, ha lenne nálunk egy valódi kés... - Áh... igazából van nálam kés! Nem tudtam pontosan, a késnek és a munkának mi köze lehet egymáshoz, de mégis előhúztam egyet a hátam mögött lévő bevásárlótáskából. Azt képzeltem, hogy éppen a szeletelő munkámat végzem, finoman megdöntöttem a kést, és a levegőt szeleteltem, mintha a mélyvörösre érlelt marhahús bordájába vágnék. - Emelje meg egy kicsit a kés végét. Nem, inkább emelje fel a karját. Igen, igen. Pontosan így. Elégedettnek tűnt. Egy pillanatra lehunytam a szemem. A sűrű sötétségben egy hatalmas vadállat fekete szőrét kezdtem eltávolítani. Feltárult a hús halvány rózsaszín színe, és a friss vér éles, de mégis illékony szaga elérte az orromat, majd el is tűnt. A penge átvágta a húst, majd a szétvágott résen keresztül behatolt egy újabb rétegbe. A mozdulataim ritmusába és ütemébe egy kis öröm is vegyült. Mintha hirtelen lenne egy lelkes közönség, amely csodálja a munkám, ez a gondolat pedig furcsa élvezettel töltött el. - Elég volt. Nyugodtan üljön le. Pak Theszang hangjára kinyitottam a szemem. Ismét az idegen irodában voltam. A kést, amelynek nyele nedves volt az izzadtságomtól, visszatettem a bevásárlótáskába. Most, hogy véget ért a feladat, egy kis szégyen fogott el az iménti szenvedélyes mozdulatok miatt. - Köszönöm, hogy az első találkozásunkkor eleget tett egy ilyen nehéz kérésnek. Pak Theszang arca enyhén elvörösödött. Elmagyarázta, hogy valójában azzal a hirdetéssel, amelyet láttam, adatkutató asszisztenst kerestek. Bár több jelentkező is akadt, mind csupa ügyefogyott háziasszony volt, akik nemhogy mások magánéletének kifürkészésére nem voltak alkalmasak, de maguk is csak azért vetették bele magukat az egészbe, hogy valahogy előteremtsék a pénzt saját házasságtörő légyottjaikra. - Engedje meg, hogy egyenesen a lényegre térjek. Legyen a bérgyilkosunk. Hisz mindannyiunknak akad legalább egyvalaki az életében, akit legszívesebben megölne, nem igaz? Ha ön, Sim asszony, meghozza ezt a döntést, mások helyett teljesítheti azoknak az ártatlan embereknek a kétségbeesett kívánságát. Meglepetésként ért, hogy PakTheszang szerint az én szerény külsőm, a tehetségem a kés forgatásához és a hátrányos családi környezetem mind-mind ideális feltétel ahhoz, hogy gyilkos váljon belőlem. Amikor kiejtette a ,,gyilkos" szót, hosszú idő után először hagyott cserben a hólyagom, és éreztem, hogy átnedvesedik az alsóneműm. A lábam remegett, képtelen voltam felállni. Bérgyilkos. A világban valóban léteznek bérgyilkosok? Nehezen tudtam hinni a fülemnek.

Amszterdam, 1942-1943. A németek a színház, a Hollandsche Schouwburg épületében gyűjtik össze a deportálás előtt álló zsidókat, a gyerekeket pedig átviszik az utca túloldalán levő zsidó bölcsődébe. Miközben az intézmény falain kívül a zsidók élete egyre fenyegetettebbé válik, a tizenhét éves Betty Oudkerk a többi gondozóval együtt egyre inkább felelősnek érzi magát a gyerekek sorsáért. A legnagyobb titokban és nem törődve a veszéllyel több, mint hatszáz gyereket mentenek meg a deportálástól Henriëtte Pimentel, a bölcsőde igazgatójának vezetésével. A regény egy fiatal nő szívszorító igaz történetét dolgozza fel, aki mindent kockára tett, hogy több száz gyermeket mentsen meg a halál torkából. Részlet a könyvből: Prológus Lenn, az előtérben gyülekeznek a gyerekek. Egymás kezét fogva állnak kettes sorban, hamarosan átkelnek a túloldalra. Hátizsák a vállukon, játékmackó a hónuk alatt. Mirjam vezeti a csapatot. - Neked nem kellene segíteni rendet rakni? - kérdezi halk hangján. - Odamegyek. - Gyertek, gyerekek, indulunk. A sor megmozdul. Próbálom nem nézni az arcokat. Így is túl sok kép van már a fejemben gyerekekről, akiket elvisznek. Túl sok kérdés, ami így is a mélybe ránt. Nem szabad azon gondolkodnom, milyen körülmények között élnek most, ha élnek egyáltalán. Nem! Kész, vége, nem történt meg. Benézek az óvodások csoportszobájának nyitott ajtaján. Virrie az elszállított kiságyakról leszedett lepedőket hajtogatja össze. - Szereztél valakit az új csomaghoz? - lépek be a szobába. Arra a kisbabára gondolok, aki az utolsó pillanatban került hozzánk. - Az a baj, hogy most el vannak foglalva azokkal, akik még mindig a Plantage Parklaanon vannak. - Ő pedig arról a tizenkét gyerekről beszél, akiket tegnap nagy sietséggel tudtunk kicsempészni innen. A többségük idősebb volt, és már hónapok óta itt bujkált. - Akkor én viszem el. Virrie arcára kiül a döbbenet. - Hová? Megvonom a vállam. Hetek óta azon gondolkodom, hogy hova mehetnék, ha eljön az ideje. Vannak barátaim és ismerőseim, akik felajánlották, hogy elbújtatnak, de fogalmam sincs, hogy az ajánlatuk a német megszállásnak ebben a szakaszában is érvényes-e. Egyre nehezebb eldönteni, hogy valaki jó vagy rossz ember-e. Senki sem mer beszélni, mert mindenki fél, hogy pusztán amiatt letartóztatják őket, amit mondanak. Vagy ami még rosszabb: amit tesznek. - Virrie, ezt a kisfiút nem szabad odaadni nekik. Látnod kellene. - Tudom, de valószínűleg nincs mit tenni. - Látja rajtam, hogy nem győzött meg. - Vagy mindannyiunkat veszélybe akarsz sodorni? Megrázom a fejem. - Nem, dehogy! - Ha neked nem megy, átviszem én a túloldalra. - Arra semmi szükség. Ma még elrejtem előlük, aztán holnap talán már találnak neki valakit, nem? - Talán - feleli nem túl nagy meggyőződéssel.

ÚJ BORÍTÓVAL, ÉLNYOMTATÁSSAL A KÖNYV 4 MILLIÓ PÉLDÁNYBAN KELT EL, ÉS 38 ORSZÁGBAN JELENT MEG. ÉVEKIG VEZETTE A NEW YORK TIMES SIKERLISTÁJÁT. A férfi harmincéves volt, amikor találkoztak, a lány hat. A férfi harmincéves volt, amikor összeházasodtak, a lány huszonkettő. Henry genetikai hibával született: időnként kizuhan a saját korából, és eltűnik. Ilyenkor elmúlt és eljövendő élete érzelmi csomópontjain találja magát, meztelenül, védtelenül. Nem tudhatja, mikor történik meg vele újra, s hol találja magát legközelebb. Egyetlen biztos pontja Clare, akihez mindig visszatér. Szeretik egymást, és megpróbálnak normális családi életet élni, de nem tudják, gyerekük örökli-e a betegséget, és mikor jön a halál. Csak azt tudják, hogyan jön: mindketten látták a férfit lőtt sebbel meghalni. Igaz, akit bármerre sodorhat az idő, nem hal meg teljesen. ,,Elbűvölő és lebilincselő mese a sors játékáról és a szerelembe vetett hitről. Mindarról, ami két embert összeköt." - The Publisher Részlet Clare, újra el akarom mondani neked, hogy szeretlek. A szerelmünk volt a fonal a labirintusban, a háló a kötéltáncos alatt, az egyetlen valódi ebben az én különös életemben, amiben bízhattam. Ma este úgy érzem, hogy a szerelmemnek ebben a világban nagyobb a sűrűsége, mint jó magamnak: mintha itt maradhatna utánam is, és körülvehetne, megtarthatna, ölelhetne. Tudom, hogy egész életedben vártál rám, és sosem tudhattad, egy-egy várakozás mennyi ideig tart... Kérlek, Clare, miután meghaltam, ne várj többé, légy szabad. Rejts mélyen önmagadba, aztán lépj ki a világba, és élj. Szeresd a világot és benne önmagad... A regényből azonos címmel 2009-ben készült nagy sikerű film, Robert Schwentke rendezésében. A főszerepet Eric Bana (Henry DeTamble) és Rachel McAdams (Clare Abshire) alakítja.

Mi lesz veled, Késmárki Bertalan? Ezzel a nyomasztó kérdéssel búcsúzott, és egy kómában fekvő főhőssel hagyta magára az olvasót Az ígéret szép szó című kalandregény. A választ a sorozat második kötete rejti. Miközben a csibész Késmárki Bertalan sorsát követjük, megelevenedik az 1860-as évek Pestje a maga ikonikus alakjaival és részben ma is felkereshető helyszíneivel. Elbújunk egy fotográfus műtermében, egy bosszúszomjas ember sarkában loholunk, fültanúi leszünk egy kihallgatásnak, ahol az ártatlanok is beismerő vallomást tesznek. Bekukkanthatunk Thaisz Elek rendőrkapitány kártyáiba, ő az, aki sűrű hálót sző arisztokratákból és zsebesekből, és akinek a keze mindenhova elér. Feltűnik Paul von der Schnei úri szabó, aki talán nem is az, akinek látszik, és persze kiderül, hogy mi történt Teréz Katalinnal, a főhős szép szerelmével. Pest töretlenül bűnre csábít, de ebben a részben egészen egy győri rendházig vezetnek a szálak. Iglódi Csaba kiváló alapanyagból gyúrja meg hőseit, és úgy kalauzolja az olvasót a kiegyezés előkészületei közt, hogy ő is a kalandregény szereplőjének érezheti magát. Részlet a könyvből: Thaisz nem adta fel. Sem azt, hogy nyomára bukkan a lánchídi kasszának, amit meggyőződése szerint Késmárki Bertalan rabolt el regénybe illő körülmények között, sem azt, hogy mégiscsak beazonosítja valahogy a vallatókerethez láncolt fruskát. Feszesen ült a székében, és figyelte a lányt, aki egyáltalán nem értette, hogy mi történik vele. Felismerte a férfit, emlékezett a szakállas arcára, mélyen ülő szemeire. Ahogyan arra a nézésre is, amivel csaknem felfalta őket abban a műteremben két héttel korábban. Megadóan állt, fejét lehajtotta, szeme égett a kialvatlanságtól. Hosszú haja majdnem a térdéig lógott, kezeit összekulcsolta maga előtt. Lába megállíthatatlanul remegett. Érezte, hogy a férfi bámulja őt, de nem vett róla tudomást. Annyian vizslatták már hasonlóan, hogy eggyel több már meg se kottyant neki. A városkapitány továbbra sem vette le róla a tekintetét. Az arcát nem látta ugyan valami jól, de az semmit sem mondott volna neki. Mayernél túlságosan el volt foglalva a többi testrészével. Inkább ráképzelte a harisnyakötőt, aztán a selyemövet, végül a kesztyűt, de mindez hasztalan volt. Ami viszont segített, az éppen az orra előtt feküdt. A fényírdában készült fotográfiákat rejtette a csomag az asztalán. Valamivel ebédidő után jelent meg velük a futár, ő pedig csak letette a tintatartó elé. Sürgősebb teendői voltak, minthogy kibontsa a küldeményt. Önkéntelenül is elmosolyodott, amikor rájött, hogy milyen közel van a megoldáshoz. Türelmetlenül letépte a csomagolást a kártyákról, és kiterítette valamennyit az asztalra. Tíz Athos, tíz Porthos és tíz Aramis nézett vissza rá. Mindhárman igéző tekintettel. Hol hason fekve a kanapén, kacéran egymásra tett lábbal a szófán vagy szemben állva a tükörrel. Valamennyi kép kerek passepartout-t kapott. Felülre került a Három test-őr felirat, alulra pedig a művésznév. A felvételek különlegességét azonban a három lány hajzuhataga adta. Itt takarta, ott kiemelte az idomaikat, amott pedig olyan magasra tornyozták fel a tincseket, amennyire csak lehetett. A test-őrök az egyik képen úgy bújtak össze, mintha csak a hajukkal kötötték volna gúzsba őket. - Aramis, te vagy Aramis - nézett a kártyára és a lányra Thaisz elégedetten. A fogoly eddig sem értette, hogy mi történik, de most még inkább elveszettnek tűnt. - Ara... mi? - Aramis, de nincs jelentősége - mondta a rendőr, mert rájött, hogy a lány sohasem látta a képet, ahogyan arról sem tudott, milyen szöveg került köré. Ha pedig egyszer majd megmutatja neki valaki, akkor sem tudja elolvasni, mert nem ismeri a betűket.