Amikor Priscilla Presley hat év házasság után elhagyta Elvis Presley-t, a világ értetlenkedve figyelte az eseményeket. Miféle nő ne akarna a rock and roll királyának felesége lenni? Rajongók milliói keresték a választ a megmagyarázhatatlan kérdésre, aminek megfejtését egyedül Priscilla tudta: nem akart többé Elvis árnyékában élni. Az elmúlt évek sikerfilmjei (Elvis, 2022; Priscilla, 2023) után az egykori világsztár volt felesége most saját szemszögéből, saját szavaival meséli el a történetüket - a saját történetét. Ez a könyv egy különleges útkeresés lebilincselő meséje. Elbeszélője nem hétköznapi, mégis ismerős: nem az Elvis Presley feleségeként vagy a filmvászonról ismert díva, hanem egy sokat tapasztalt, bölcs nő, aki szimpatikus nyíltsággal osztja meg az olvasóval, hogyan haladt végig életének sokszor kanyargós ösvényein. Nem törekszik az objektivitásra, de őszintén, szépelgés nélkül beszél a nyilvánosság figyelme által kísért, szövevényes, tragédiákkal szegélyezett életútról. Megrendítően ír unokája, Benjamin, és egyetlen lánya, Lisa Marie haláláról - a könyv méltó emléket állít nekik. Soha nem hallott történeteket oszt meg, amelyekből nem csupán Elvis Presley, a szupersztár emberi oldalát ismerhetjük meg, de azt is, hogyan lelt rá saját hangjára Priscilla Presley, az a fiatal nő, aki elég bátor volt ahhoz, hogy kilépjen a világsztár árnyékából, és maga is maradandót alkosson. Részlet a könyvből: Mire kikeveredtem a Navarone apjával való kapcsolatból, hatvanéves lettem. Mint oly sok nő, én is sokat tanultam magamról az évek során. Tudtam, hogy erősebb vagyok, mint gondoltam. Tudtam, hogy jó üzletasszony vagyok. Tudtam, hogy fel tudok nőni a feladathoz, amikor az élet kihívások elé állít. És amikor ismét magamra maradtam, újra felfedeztem a függetlenség, a szabadság örömét. Már nem az az ifjú feleség voltam, aki kész feláldozni az életét a férje kedvéért. Még mindig szeretnék örömet szerezni azoknak, akiket szeretek, de hogy minden energiámat egy férfi kielégítésére összpontosítsam? Inkább magamnak szeretnék megfelelni. Már nem vágyom arra, hogy beleszeressek valakibe. Alkalmanként továbbra is randizok,és szoros barátságokat kötöttem és ápoltam férfiakkal, de megtartottam a nehezen megszerzett függetlenségemet. Kétségtelenül Elvis az oka, hogy nem akarok újra férjhez menni. Mindenki vágyik az igaz szerelemre, ahol egyre mélyebbre és mélyebbre zuhan, mígnem rájön, hogy ez egy végtelen, örökké tartó élmény. Én ezt megtaláltam, csak nem voltam elég idős ahhoz, hogy megértsem. És nem volt rá esély, hogy újra megtaláljam Elvisszel a közös utat, mert ő már nem élhette meg. Egyszer, amikor már a válás után Lisával Gracelandbe látogattunk, Elvisszel és a nagymamával ültünk a nagymama szobájában, és beszélgettünk. Valahogy az öregkorunk került szóba. Elvis azt mondta, hogy őszülni fog, és szakálla lesz. Majd hozzátette: - Valószínűleg öregek leszünk, mire újra összejövünk. Képzeld el, ahogy a golfkocsival száguldozunk. Te hatvanéves lennél, én meg hetven! - És mindannyian nevettünk. Elvisnek sosem adatott meg, hogy hatvan- vagy hetvenéves legyen. Nekem igen. Hatvanéves voltam, amikor az utolsó komoly kapcsolatom véget ért. Most a hetvenet hagytam magam mögött. Szóval mit mondanék most Elvis megjegyzésére? - Indítsd azt a golfautót, Sattnin'! Még vezetheted is!

Az Örökkévaló különböző hiteket adott nekünk, de csak egyetlen világot, hogy együtt éljünk benne. (Lord Jonathan Sacks, a Brit Nemzetközösség egykori főrabbija) Aki nem jár zsinagógába, nem tagja hitközösségnek, nem telepedett ki Izraelbe, nem beszél se héberül, se jiddisül, nincsenek izraelita hagyományai vagy szokásai, eszik disznóhúst, magyarnak érzi és vallja önmagát, az anyanyelve magyar, MÉGIS gyakran lezsidózzák = sima zsidó. Karcsú Könyvek - Pontos történetek A Karcsú Könyvek kisregényei elég tömörek ahhoz, hogy beleférnek az erre a célra tervezett szilfid kötetekbe. Belecsúsztathatók retikülbe, zsebbe, autóstáskába, és erőfeszítés nélkül tarthatja őket a legkisebb női kéz is, nemcsak otthon, hanem vonaton, autóbuszon, villamoson, strandon, repülőn, de akár sorban állás idején is. A vastagkönyvfóbiában szenvedő olvasók minden bizonnyal örülnek nekik. A rövidebb terjedelem fokozott pontossággal párosul, ezekből a szövegekből a szerző mindent kihúzott, amit emberileg és művészileg lehetségesnek ítélt, s kifejezik mindazt az értéket és örömöt, amivel a korszerű próza kedveskedhet a befogadóinak. A sorozatban megjelent: Ötvenhét lépés (2022) Palackposta (2022) Visz a vonat (2023) Teendők halálom után (2023) Ki vinné haza (2024) Cím nélkül (2024) Utána tánc (2025) Tollseprű (2025)

,,A regény szereplőinek viszonya a nyúlhoz megbékélést és gyógyulást hoz. Nagy hatással lesz az olvasókra." - Publishers Weekly ,,Cheng stílusa egyszerre elegáns és egyszerű, éles szemmel figyel az átlagemberek életének ritmusára, ám Az üreg ott válik igazán különleges mélységűvé és megragadóvá, amikor képzeletét a természeti világ leírásának szolgálatába állítja." - Oprah Daily ,,Megható és mesteri." - BookPeople ,,Ahogy a puha, meleg nyuszit a karjában tartotta, megérezte gyógyító erejét." Érzékeny, megindító történet egy családról, amelynek útját a gyásztól a reményen át a gyógyulásig a kislányuknak vásárolt nyuszi egyengeti. Melanie Cheng Az üreg című csupa szív története összehozza egy szörnyű tragédia után elveszetten bolyongó család tagjait. A szülők, Jin és Amy Lee egy nyulat vesznek a kislányuknak, Lucie-nak abban a reményben, hogy a kisállat némi örömöt csempész majd kertvárosi otthonukba. A Melbourne-ben élő család mindennapjaira először tényleg jótékonyan hat a gondoskodásra szoruló kis jövevény. Ám egy napon váratlanul megérkezik a nagymama, akit Amy és Jin évek óta jószerivel kiközösített a családból. Pauline felbukkanása megtöri a látszólagos nyugalmat, felkavarja az életüket, és a felnőttek kénytelenek szembenézni a tragédia körülményeivel. Vajon ha feladják ellenállásukat és megszeretik a nyulat, az a gyógyulásukat segíti, vagy újabb szomorúsággal tölti el őket? Cheng regénye az együttérzés regénye; van szeme és füle az apró részletekre, finoman és tapintattal ír hősei életéről - még a nyúléról is. Az üreg a gyász, a remény és a megbocsátás feledhetetlen története. Részlet - Elnézést - mondta Jin, és a maszkja után kotorászott a kesztyűtartóban. - Van úti engedélye? Jin először meg akarta mutatni a kórházi belépőkártyáját, de eszébe jutott a nyúl. Figyelte, ahogy a rendőr körülnéz az autóban, majd a pillantása megállapodik a dobozon. - Állatvásárlásból megyek hazafelé. A járőr felcsapta a sisak szemellenzőjét. Jin megpróbálta elképzelni, mit láthat a rendőr: negyvenes évei elején járó vékony, sűrű hajú, rémült tekintetű ázsiai férfit. - Úgy tudom, ez engedélyezett - folytatta Jin, hogy megtörje a kínos csendet. - Nem tiltják a közegészségügyi rendelkezések. A járőr meg se rezdült. - Milyen állat? - Nyúl - felelte Jin meglepődve a kérdésen. - A lányomnak viszem. Lucie-nak. De a nyúlnak még nincs neve. A járőr beárnyékolta a szemét, mert a fák mögött lemenő nap hosszú sugarai éppen rájuk tűztek. - Nekem is volt nyulam gyerekkoromban. - Tényleg? - bökte ki Jin. A járőr hangjában váratlan lágyság bujkált, amitől reménykedni kezdett. - Brutusnak hívták. Németjuhászt szerettem volna, de anya allergiás volt a kutyákra. A Brutus nevű nyúl említése hallatán Jin elnyomta az arcára kívánkozó mosolyt. - Aztán elvitte a mixomatózis. - A járőr lejjebb tolta a maszkját, és megvakarta barázdált orra hegyét. - Jöttünk haza a haverokkal a suliból egyik délután, és amikor fölemeltem a ketrec tetejét, ott feküdt mereven, mint egy múmia. Jin töprengett, vajon illene-e részvétet nyilvánítania, de a rendőr nyula olyan régen pusztult el, és az egész beszélgetés olyan furcsa volt, hogy elbizonytalanodott. - Anya azt mondta, hogy még tíz évvel később is talált a kanapé mögött nyúlbogyókat, olyan keményre száradtak, mint a légpuskasörét. Jin erőltetetten fölnevetett, ami inkább köhögésnek hatott. A járőr gyanakvó pillantást vetett rá. - Vezetői engedély? Jin előszedte a tárcáját a farzsebéből, és kivette a kártyát. A rendőr futólag rápillantott. - Egyenesen menjen haza. Ne álljon meg útközben. - Természetesen.

,,Picoult sodró lendületű regényei rosszul működő családokról, árulásról és jóvátételről mesélnek... Picoult kivételes módon ábrázolja a felnőtté válás mozzanatait: nem borzad el, nem ítélkezik, abszolút lenyűgöző. - The Washington Post Jodi Picoult első regényében öt részletesen kidolgozott elbeszélői hangot sző egybe, ezeken keresztül mesél a szerelemről, a veszteségről és önmagunk felfedezéséről. Egy anya, a lánya, és három nagyon különböző férfi hangján szól hozzánk. Jane mindig is mások árnyékában élt. Bántalmazó családja elől menekülve hozzámegy az óceánkutató Oliver Joneshoz, ám hamar második helyre szorul férje egyre inkább felívelő karrierje mögött. Ám amikor lányát, Rebeccát sérelem éri, Jane határozott fellépése mindenkit megdöbbent. Jane és Rebecca maguk mögött hagyják San Diegót, és vele Olivert, hogy Amerikát átszelve eljussanak a menedéket nyújtó massachusettsi almáskertbe, ahol Jane öccse, Joley dolgozik. Leveleivel, amelyek különböző postahivatalokban várják a húgát, ő segíti át Jane-t az Államokon. Minden egyes levél útba igazítja a következő postához, és esélyt ad számára, hogy elgondolkodjon elfelejtett múltján. Olivernek, aki hatalmas óceánokon át kutatja a hím hosszúszárnyú bálnák nyomait, most egy kontinensen keresztül kell követnie kiszámíthatatlan feleségét. Ez csak úgy megy, ha megtanulja a felesége szemével nézni a világot - és önmagát. A bálna éneke erőteljes és érzékeny regény a családi életről, amely azt járja körül, hogyan adja át a dalokat egyik férfimesélő a másiknak, és azt is, hogy hogyan örökítik át tudat alatt az anyák a figyelő hallgatás női hagyományát a lányaiknak. Részlet A fotó jobb felső sarkában egy picike repülő látszik, mintha egyenesen a homlokom felé tartana. Nagyon apró, szürkéskék színű, és hosszúkás, tojásdad alakját középen a szárnya szeli ketté. Az alakja igazából keresztre emlékeztet. Ez volt az első dolog, ami feltűnt anyámnak, amikor megkaptuk a képet Massachusettsben. - Látod, Rebecca! Ez egy jel - mondta. Három és fél éves koromban túléltem egy repülőkatasztrófát. Anyám azóta számtalanszor elmondta, meg van írva, hogy különleges sorsom legyen. Nem mondanám, hogy egyetértek vele. Még csak nem is emlékszem a dologra. Ő meg apám összevesztek - a vége az lett, hogy anyám a konyhamalac fölött zokogott, apám meg mindenhonnan leakasztotta az értékesebb festményeket, és biztonságba helyezte őket az Impalája csomagtartójában. Erre anyám és én elmentünk a szülei Boston mellett lévő, tágas, napsárga otthonába. Apám folyamatosan hívogatott bennünket. Azzal fenyegetőzött, ránk küldi az FBI-t, ha anyám nem enged haza. Így végül hazaküldött, de azt mondta, ő nem tud velem jönni. Egész pontosan így fogalmazott: - Ne haragudj, édesem, de nem bírom elviselni azt az embert. Majd felöltöztetett egy kis kötött, citromsárga szettbe, kezemre pedig fehér kesztyűt húzott. A reptéren átadott egy légiutas-kísérőnek, kaptam két búcsúpuszit és figyelmeztetett: - Aztán el ne hagyd a kesztyűt! Egy vagyon volt. A katasztrófából nem sok mindenre emlékszem. A repülő darabokra hullott körülöttem; éppen a nyolcadik sor előtt tört ketté. Csak arra emlékszem, hogy szorongattam a kesztyűmet, és senki nem mozdult, én meg nem tudtam, szabad-e levegőt vennem. A katasztrófáról alig maradtak emlékeim, de amikor már elég idős lettem ahhoz, hogy megértsem, mi történt, anyám elmesélte, hogy az öt túlélő egyike voltam. Azt mondta, a Time címlapjára került a fényképem, ahogy sírva nyújtogatom a karom a megperzselődött kis sárga ruhámban. Egy munkás készítette a képet Brownie kamerával, az egyik farmról, a sajtó felkapta, és Amerika-szerte milliók zártak a szívükbe. Anyám beszélt az égig csapó lángnyelvekről, a megperzselt felhőkről - és arról is, hogy milyen jelentéktelen volt a vitája apámmal. A képet egy kamionsofőr csinálta rólunk aznap, amikor elhagytuk Kaliforniát. A sarkában ott az a repülő. Anyám haja lófarokba fogva. A karját lazán a vállamra veti, de az ujjai természetellenes erővel szorítják a tarkóm, mintha nem hagyná, hogy elfussak. Mosolyog. Apám egyik inge van rajta. Én nem mosolygok. Még csak nem is a fényképezőgép felé nézek. A kamionost Flexnek hívták. Vörös szakállt viselt, bajuszt azonban nem. Azt mondta, Nebraska óta nem látott nálunk szebbet. Flex a saját gépével fotózott, nekünk a nagy sietségben eszünkbe sem jutott, hogy hozzuk a miénket. ,,Csinálok egy képet, adjanak egy címet, és odaküldöm" - mondta. Anyám úgy volt vele, miért is ne, a bátyja úgyis csak bérli az ingatlant. Ha kiderül, hogy Flex elmebeteg, és felgyújtja a házat, akkor sem esik baja senkinek. Flex el is küldte a képet Joley bácsin keresztül. Egy használt, újracímzett barna borítékban érkezett, amin huszonöt centes bélyegek sora kígyózott. Volt benne egy anyámnak szánt post-it is, de nem engedte, hogy elolvassam. Azért mesélem el az utunk történetét, mert én vagyok az egyetlen, akinek a fejében tényleg összeállt ez az egész. Mindannyian részesei voltunk - anyu, apu, Joley bácsi, Sam, még Hadley is -, de mindegyikünk másképp látja. Én magam visszafelé. Mint egy filmet, amit visszapörgetnek. Nem tudom, miért van így. De azt igen, hogy anyám másként látja. Mikor megérkezett a fénykép Flextől, mindannyian - én, anyu, Joley és Sam - ott álltunk a konyhaasztal körül, úgy néztük. Joley azt mondta, milyen jó kis kép rólam, és megkérdezte, hol készült. Sam a fejét rázta, és hátralépett. - Ezen nincs semmi - mondta. - Se fák, se szurdok, semmi. - Mi vagyunk rajta - mondta anyám.

Amszterdam, 1942-1943. A németek a színház, a Hollandsche Schouwburg épületében gyűjtik össze a deportálás előtt álló zsidókat, a gyerekeket pedig átviszik az utca túloldalán levő zsidó bölcsődébe. Miközben az intézmény falain kívül a zsidók élete egyre fenyegetettebbé válik, a tizenhét éves Betty Oudkerk a többi gondozóval együtt egyre inkább felelősnek érzi magát a gyerekek sorsáért. A legnagyobb titokban és nem törődve a veszéllyel több, mint hatszáz gyereket mentenek meg a deportálástól Henriëtte Pimentel, a bölcsőde igazgatójának vezetésével. A regény egy fiatal nő szívszorító igaz történetét dolgozza fel, aki mindent kockára tett, hogy több száz gyermeket mentsen meg a halál torkából. Részlet a könyvből: Prológus Lenn, az előtérben gyülekeznek a gyerekek. Egymás kezét fogva állnak kettes sorban, hamarosan átkelnek a túloldalra. Hátizsák a vállukon, játékmackó a hónuk alatt. Mirjam vezeti a csapatot. - Neked nem kellene segíteni rendet rakni? - kérdezi halk hangján. - Odamegyek. - Gyertek, gyerekek, indulunk. A sor megmozdul. Próbálom nem nézni az arcokat. Így is túl sok kép van már a fejemben gyerekekről, akiket elvisznek. Túl sok kérdés, ami így is a mélybe ránt. Nem szabad azon gondolkodnom, milyen körülmények között élnek most, ha élnek egyáltalán. Nem! Kész, vége, nem történt meg. Benézek az óvodások csoportszobájának nyitott ajtaján. Virrie az elszállított kiságyakról leszedett lepedőket hajtogatja össze. - Szereztél valakit az új csomaghoz? - lépek be a szobába. Arra a kisbabára gondolok, aki az utolsó pillanatban került hozzánk. - Az a baj, hogy most el vannak foglalva azokkal, akik még mindig a Plantage Parklaanon vannak. - Ő pedig arról a tizenkét gyerekről beszél, akiket tegnap nagy sietséggel tudtunk kicsempészni innen. A többségük idősebb volt, és már hónapok óta itt bujkált. - Akkor én viszem el. Virrie arcára kiül a döbbenet. - Hová? Megvonom a vállam. Hetek óta azon gondolkodom, hogy hova mehetnék, ha eljön az ideje. Vannak barátaim és ismerőseim, akik felajánlották, hogy elbújtatnak, de fogalmam sincs, hogy az ajánlatuk a német megszállásnak ebben a szakaszában is érvényes-e. Egyre nehezebb eldönteni, hogy valaki jó vagy rossz ember-e. Senki sem mer beszélni, mert mindenki fél, hogy pusztán amiatt letartóztatják őket, amit mondanak. Vagy ami még rosszabb: amit tesznek. - Virrie, ezt a kisfiút nem szabad odaadni nekik. Látnod kellene. - Tudom, de valószínűleg nincs mit tenni. - Látja rajtam, hogy nem győzött meg. - Vagy mindannyiunkat veszélybe akarsz sodorni? Megrázom a fejem. - Nem, dehogy! - Ha neked nem megy, átviszem én a túloldalra. - Arra semmi szükség. Ma még elrejtem előlük, aztán holnap talán már találnak neki valakit, nem? - Talán - feleli nem túl nagy meggyőződéssel.

ÚJ BORÍTÓVAL, ÉLNYOMTATÁSSAL A KÖNYV 4 MILLIÓ PÉLDÁNYBAN KELT EL, ÉS 38 ORSZÁGBAN JELENT MEG. ÉVEKIG VEZETTE A NEW YORK TIMES SIKERLISTÁJÁT. A férfi harmincéves volt, amikor találkoztak, a lány hat. A férfi harmincéves volt, amikor összeházasodtak, a lány huszonkettő. Henry genetikai hibával született: időnként kizuhan a saját korából, és eltűnik. Ilyenkor elmúlt és eljövendő élete érzelmi csomópontjain találja magát, meztelenül, védtelenül. Nem tudhatja, mikor történik meg vele újra, s hol találja magát legközelebb. Egyetlen biztos pontja Clare, akihez mindig visszatér. Szeretik egymást, és megpróbálnak normális családi életet élni, de nem tudják, gyerekük örökli-e a betegséget, és mikor jön a halál. Csak azt tudják, hogyan jön: mindketten látták a férfit lőtt sebbel meghalni. Igaz, akit bármerre sodorhat az idő, nem hal meg teljesen. ,,Elbűvölő és lebilincselő mese a sors játékáról és a szerelembe vetett hitről. Mindarról, ami két embert összeköt." - The Publisher Részlet Clare, újra el akarom mondani neked, hogy szeretlek. A szerelmünk volt a fonal a labirintusban, a háló a kötéltáncos alatt, az egyetlen valódi ebben az én különös életemben, amiben bízhattam. Ma este úgy érzem, hogy a szerelmemnek ebben a világban nagyobb a sűrűsége, mint jó magamnak: mintha itt maradhatna utánam is, és körülvehetne, megtarthatna, ölelhetne. Tudom, hogy egész életedben vártál rám, és sosem tudhattad, egy-egy várakozás mennyi ideig tart... Kérlek, Clare, miután meghaltam, ne várj többé, légy szabad. Rejts mélyen önmagadba, aztán lépj ki a világba, és élj. Szeresd a világot és benne önmagad... A regényből azonos címmel 2009-ben készült nagy sikerű film, Robert Schwentke rendezésében. A főszerepet Eric Bana (Henry DeTamble) és Rachel McAdams (Clare Abshire) alakítja.

Mi lesz veled, Késmárki Bertalan? Ezzel a nyomasztó kérdéssel búcsúzott, és egy kómában fekvő főhőssel hagyta magára az olvasót Az ígéret szép szó című kalandregény. A választ a sorozat második kötete rejti. Miközben a csibész Késmárki Bertalan sorsát követjük, megelevenedik az 1860-as évek Pestje a maga ikonikus alakjaival és részben ma is felkereshető helyszíneivel. Elbújunk egy fotográfus műtermében, egy bosszúszomjas ember sarkában loholunk, fültanúi leszünk egy kihallgatásnak, ahol az ártatlanok is beismerő vallomást tesznek. Bekukkanthatunk Thaisz Elek rendőrkapitány kártyáiba, ő az, aki sűrű hálót sző arisztokratákból és zsebesekből, és akinek a keze mindenhova elér. Feltűnik Paul von der Schnei úri szabó, aki talán nem is az, akinek látszik, és persze kiderül, hogy mi történt Teréz Katalinnal, a főhős szép szerelmével. Pest töretlenül bűnre csábít, de ebben a részben egészen egy győri rendházig vezetnek a szálak. Iglódi Csaba kiváló alapanyagból gyúrja meg hőseit, és úgy kalauzolja az olvasót a kiegyezés előkészületei közt, hogy ő is a kalandregény szereplőjének érezheti magát. Részlet a könyvből: Thaisz nem adta fel. Sem azt, hogy nyomára bukkan a lánchídi kasszának, amit meggyőződése szerint Késmárki Bertalan rabolt el regénybe illő körülmények között, sem azt, hogy mégiscsak beazonosítja valahogy a vallatókerethez láncolt fruskát. Feszesen ült a székében, és figyelte a lányt, aki egyáltalán nem értette, hogy mi történik vele. Felismerte a férfit, emlékezett a szakállas arcára, mélyen ülő szemeire. Ahogyan arra a nézésre is, amivel csaknem felfalta őket abban a műteremben két héttel korábban. Megadóan állt, fejét lehajtotta, szeme égett a kialvatlanságtól. Hosszú haja majdnem a térdéig lógott, kezeit összekulcsolta maga előtt. Lába megállíthatatlanul remegett. Érezte, hogy a férfi bámulja őt, de nem vett róla tudomást. Annyian vizslatták már hasonlóan, hogy eggyel több már meg se kottyant neki. A városkapitány továbbra sem vette le róla a tekintetét. Az arcát nem látta ugyan valami jól, de az semmit sem mondott volna neki. Mayernél túlságosan el volt foglalva a többi testrészével. Inkább ráképzelte a harisnyakötőt, aztán a selyemövet, végül a kesztyűt, de mindez hasztalan volt. Ami viszont segített, az éppen az orra előtt feküdt. A fényírdában készült fotográfiákat rejtette a csomag az asztalán. Valamivel ebédidő után jelent meg velük a futár, ő pedig csak letette a tintatartó elé. Sürgősebb teendői voltak, minthogy kibontsa a küldeményt. Önkéntelenül is elmosolyodott, amikor rájött, hogy milyen közel van a megoldáshoz. Türelmetlenül letépte a csomagolást a kártyákról, és kiterítette valamennyit az asztalra. Tíz Athos, tíz Porthos és tíz Aramis nézett vissza rá. Mindhárman igéző tekintettel. Hol hason fekve a kanapén, kacéran egymásra tett lábbal a szófán vagy szemben állva a tükörrel. Valamennyi kép kerek passepartout-t kapott. Felülre került a Három test-őr felirat, alulra pedig a művésznév. A felvételek különlegességét azonban a három lány hajzuhataga adta. Itt takarta, ott kiemelte az idomaikat, amott pedig olyan magasra tornyozták fel a tincseket, amennyire csak lehetett. A test-őrök az egyik képen úgy bújtak össze, mintha csak a hajukkal kötötték volna gúzsba őket. - Aramis, te vagy Aramis - nézett a kártyára és a lányra Thaisz elégedetten. A fogoly eddig sem értette, hogy mi történik, de most még inkább elveszettnek tűnt. - Ara... mi? - Aramis, de nincs jelentősége - mondta a rendőr, mert rájött, hogy a lány sohasem látta a képet, ahogyan arról sem tudott, milyen szöveg került köré. Ha pedig egyszer majd megmutatja neki valaki, akkor sem tudja elolvasni, mert nem ismeri a betűket.

Ebben a régóta várt, megindítóan őszinte önéletírásban megelevenedik a világhírű, kétszeres Oscar-díjas színész, Sir Anthony Hopkins gyerekkora, színészi pályája, az eszméléstől a bölcsességig ívelő életútja. Sir Anthony Hopkins egy kis walesi iparvárosban, Port Talbotban született. Gyerekkorát beárnyékolta a háború és megkeserítette az a társadalmi közeg, melyben a férfias keménység, az alkohol és a nyers brutalitás vitte a prímet, kíméletlenül elnyomva a lelki érzékenység, a szépség iránti vonzalom minden formáját. Gyenge tanulmányi előmenetele miatt diáktársai, tanárai és szülei egyaránt leírták mint tehetségtelen fajankót, aki semmire sem fogja vinni az életben. A sorsdöntő fordulat akkor következett be a semmibe vett walesi fiú életében, amikor egy szombat este megnézte Shakespeare Hamletjének 1948-as filmváltozatát. Ez az élmény volt a szikra, amely lángra lobbantotta lelkében a vágyat, hogy színész legyen; ekkor határozta el, hogy rálép az útra, amelyen eljutott a világhírig. Hopkins megnyerő őszinteséggel, lebilincselő stílusban idézi fel könyvében pályájának legfontosabb állomásait és enged bepillantást az olvasónak abba a műhelymunkába, amelynek során megszülettek zseniális alakításai. Jagoszerepének megformálásáért vették fel a rangos Royal Academy of Dramatic Art drámaiskolába, ahol Laurence Olivier volt a mestere. Richard Burtonnel még fiatal fiúként találkozott rajztanárának a lakásán, hogy néhány év múlva már befutott pályatársként üdvözölhesse rajongásig szeretett példaképét, a kulisszák mögött, az Equus egyik előadásán. Egyik ikonikus szerepének, Hannibal Lecternek a megformálásában, saját bevallása szerint, döntő szerepe volt kiváló színészmesterség-tanára útmutatásának és Lugosi Béla Drakulájának, amelyből ihletet merített. A Lear király címszerepének felejthetetlen alakításához apja és nagyapja rendíthetetlen higgadtsága, szenvedélymentessége szolgált számára mintaképül. Hopkins kíméletlen őszinteséggel tárja fel az olvasó előtt magénéleti válságait is. Súlyos alkoholfüggősége tönkretette nemcsak az első házasságát, de egyetlen gyerekével való kapcsolatát is, és kis híján az életével fizetett érte. Amikor erre rádöbbent, elhatározta, hogy nem nyúl többé a pohárhoz, és ezt a fogadalmát immár lassan fél évszázada tartja. Minden erejével megpróbálja elnyomni magában a vágyat, hogy magányosan élje le az életét, és mindent megtesz az ellen, hogy a kiszolgáltatottságtól való félelmében - családja férfitagjaihoz hasonlóan - kerülje az emberi kapcsolatokat. Az évek előrehaladtával egyre jobban foglalkoztatja a múlandóság, apja szavait idézve ,,a nagy titok", hogy mi jön a halál után. A Jól csináltuk, kölyök! egy különleges, összetett, ikonikus ember nyers és szenvedélyes, személyes fotókat is tartalmazó emlékirata, aki több mint hatvan éven át figyelemre méltó alakításokkal inspiráljaközönségét. Részlet a könyvből: 1941-ben, egy borús vasárnap délelőtt, Aberavon homokos tengerpartján apám egyik barátja, Cliff a kezembe nyomott egy mentolos cukorkát. Azokban a háborús években minden édesség ritka csemegének számított. Akkoriban mindent jegyre adtak. Olyan ügyetlenül hámoztam ki a papírból, hogy leesett, bele a homokba, mire elpityeredtem. Apám és Cliff csak nevettek. Aztán kaptam egy másik cukorkát. Apám fölém hajolt, és megsimogatta a fejem, hogy megnyugtasson. Letöröltem a könnyeimet. Cliff le is fényképezett. Ez az egyik első emlékem. Hároméves voltam. Most, nyolcvanhét évesen gyakran előveszem ezt a képet, és azt mondogatom annak a kétségbeesett kisfiúnak: ,,Semmi baj, kölyök!Jól csináltuk." Ahogy a gyerekek többsége, én is gyakran szorongtam, és nem találtam a helyem a világban. Ez természetes velejárója a gyermekkornak, amikor még túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy értelmet tulajdonítsunk a létnek. Hosszú évekig nem tudtam szabadulni a gyötrő kérdéstől, hogy mivégre vagyok, meg tudom-e állni a helyem. Bámulatos, hihetetlen, vagy inkább elképesztő? - igen, ez a jó szó rá - hogy még mindig itt vagyok. Hogy miért? Nincs magyarázat. De bánni nem bánom. Világéletemben úgy éreztem - ezt minden bizonnyal hoztam magammal -, hogy le vagyok maradva. De kemény fából faragtak. Apám volt ilyen: semmi linkelés, semmi így vagy úgy. Ha tanított valamire, ez volt: ,,Csináld, amit kell! Tedd a dolgod emelt fővel, zokszó nélkül!" Nem rossz útravaló. Egy másik: ,,Az életben mindenért meg kell küzdeni. A lényeg, hogy soha ne add fel." Nem volt könnyű megfogadni, de sokat segített. Ilyen volt az apám, az öregem. Richard Arthur Hopkins. Ő már elment. Nem tudom, létezik-e valahol, egy másik dimenzióban, valamiféle sokunk által vélt és vágyott túlvilágon. Bennem, a lelkem mélyén mindenesetre ott van. Szilánkokban, akár egy összetört porcelán darabjai. Zárkózottan élek. Ez mindig is így volt. De nincs ezzel semmi baj. Nem is volt. Túléltem. Ha őszinte akarok lenni, nem is akárhogy. Nem vagyok áldozat. Nagy hasznát vettem azoknak a szilánkoknak - a magányosságnak, az elidegenedettségnek, a szorongásnak -, bármik is voltak. És most már hálás vagyok értük. Arra ösztökéltek, hogy ne adjam fel, hogy menjek tovább. És nekik köszönhetem, hogy itt vagyok.

Az 1960-as évek elején, egy kis normandiai falut, Veules-les-Roses-t izgalmas hír hozza lázba: válasz érkezik a gyerekek Mikulásnak írt leveleire. A háttérben Magdeleine, a postáskisasszony áll, aki szeretné megajándékozni a gyerekeket, ezért a posta szabályzatát megszegve, felbontja az általuk írt leveleket. A megrendítő titkok és igazságtalanságok, amelyekről ezekben olvas, arra indítják, hogy megpróbálja jobb hellyé változtatni a világot. Csakhogy sokaknak ez nem tetszik... Catherine Siguret A postáskisasszony című regényét igaz történet ihlette, amelynek nyomán Franciaországban, 1962-ben megalakult a hivatalos Mikulás-titkárság. A szolgáltatás mind a mai napig nagy népszerűségnek örvend, és hozzájárul ahhoz, hogy az ünnepi időszak még varázslatosabb legyen. Részlet Amikor megkapta az első levelet Dieppe-ből, arra gondolt, hogy talán egy gyerek odaköltözött egy rokonához, hogy ott járjon iskolába. Egy roueni bentlakásos iskolára tippelt. Az első párizsi levél azonban összezavarta. Biztos egy itt vendégeskedő gyerek írhatta, aki tudta, milyen hatékony az itteni posta, és szerencsét próbált. Hamarosan azonban özönleni kezdtek a küldemények, és nem tagadhatta tovább: a gyerekek megtudták, hogy ha Veules-be írnak, választ kapnak, és egymásnak adták a hírt, amely futótűzként terjedt. Tucatjával érkeztek a levelek a megyéből, de Franciaország távolabbi sarkaiból is. A gyűjtőzsák, amely ebben az időszakban rendszerint viszonylag üres volt, december első hetétől csordultig megtelt. Kész katasztrófa volt. A válogatóközpont megfigyelői hamarosan felhívták Bouquet figyelmét is a dologra: nézzen rá a zsákra, amint megérkezik a célba. Vagyis vesse alá alapos kutatásnak... Magdeleine gond nélkül meggyőzte Robert-t, a postai alkalmazottat, aki reggelenként hozta a leveleket, hogy jöjjön korábban, már fél hatra. A férfi nem kérdezte az okát, megszokta, hogy alkalmazkodik a postamesterek elvárásaihoz. A visszafelé induló zsák már bonyolultabb kérdés volt. Françoise felvetette, hogy ha már úgyis ő borítékolja be a küldeményeket, Robert közvetlenül hozzá menjen el a létszám feletti elküldendőkért. Állította, hogy segítőkész ember, és semmit sem fog kérdezni. Valóban, a postás rezzenéstelen arccal jött és ment, jól bejáratódott a rendszer. Magdeleine kénytelen volt százával vásárolni a bélyegeket, már nem abban a kézműves szakaszban jártak, amikor Françoise hordta ki a postaládákba a válaszokat a biciklijén. A postáskisasszony, aki az ellenállás óta adakozott a Népsegély közvetítésével a szükséget szenvedő gyerekeknek, úgy döntött, idén az éves adományát bélyegre költi. Talán az álmodozás nem érték? A problémákat már nem is látta. Egészen addig, míg meg nem jelent egy cikk egy országos lapban, a Paris Jourban azzal a címmel, hogy ,,Normandiában a Télapó levelei légipostán érkeznek".

Marc Márquez neve nem ismeretlen a gyorsasági motorversenyzés világában jártas közönség számára: a fiatal, többszörös világbajnok versenyző kreatív versenyzési stílusával, megalkuvást nem ismerő hozzáállásával megreformálta a MotoGP világát. A lebilincselő életrajzot, amely bemutatja a motorsport legfényesebb csillagának történetét, elsöprő sikerének titkát, életének legfontosabb eseményeit, most a magyar olvasóközönség is megismerheti. Ehhez kiváló alkalmat teremt, hogy a harminchárom év után újra megrendezett Magyar nagydíjat fölényesen Marc Márquez nyerte meg 2025 nyarán, a Balaton Park versenypályán. Részlet a könyvből: Szerinte az agresszivitás az egyetlen út, ha az ember a világ legjobbjaival áll szemben: ,,Az utolsó körökben, amikor Jorge Lorenzo, Dani Pedrosa vagy Valentino Rossi ellen harcolsz, nincs hely - egyszerűen nincs. Ők nem hagynak rést. Ilyenkor magadnak kell helyet csinálnod - be kell vetned mindent." A Francia Nagydíj újabb ,,elsőt" hozott Márquez számára: soha korábban nem motorozott MotoGP-géppel esőben. A Le Mans-i verseny napján, a reggeli bemelegítés során azonban eleredt az eső. Bár a 2012-es valenciai teszten már előfordult gyenge eső, akkor még nem lett igazán nedves a pálya. Most új helyzet volt, de Márquez villámgyorsan alkalmazkodott - és a harmadik legjobb időt motorozta. A versenyt száraz időben pole-pozícióból kezdhette, de a rajtnál kipörgött a kereke, és az első körökben több veszélyes csúszást is megúszott. Aztán megtalálta a ritmust, és a futam közepén a hetedik helyről kapaszkodott fel, végül harmadikként intették le - 2013-as évadában tehát továbbra is százszázalékos dobogós mérleggel rendelkezett. Ez a hibátlan sorozat azonban Mugellóban megszakadt. Márquez itt szenvedte el az év első kiesését - talán kissé túlságosan is magabiztossá vált addigra. A hétvége során összesen négyszer bukott, ezek közül a legdurvább a versenyen történt. Az egész szezonban rekordokat döntögetett - és ezt a sorozatot Mugellóban is folytatta, amikor minden idők leggyorsabb Grand Prix-balesetének főszereplője lett. A Márquez Alpinestars versenyruhájából származó adatok - ezek a modern bőrruhák már figyelik a versenyző testhelyzetét és sebességét is, hogy bukás esetén automatikusan kinyissák a légzsákokat - azt mutatták, hogy a spanyol 337,8 km/h-s sebességgel haladt, amikor leugrott a motorról a célegyenes végén. A híres emelkedőn, közvetlenül a célvonal után, ahol a motor rövid időre elemelkedik az aszfalttól, a gép első kereke ismét talajt ért - és ekkor blokkolt. Márquez motorja kisodródott balra, épp a pályát szegélyező fal felé. Amikor felismerte, hogy halálos ütközés felé tart, levetette magát a motorról. Az ütközés ereje olyan hatalmas volt, hogy túllépte a versenyruha szenzorai által mérhető maximális gyorsulást - 25 g-t (ami a földi gravitáció 25-szörösének felel meg). Az érzékelők már nem tudták pontosan rögzíteni, mekkora erőhatás érte a testét. Az, hogy Márquez ezt ép bőrrel megúszta, kisebb csodával ért fel - ahogy azt Valentino Rossi is többször hangsúlyozta: ,,Nagyon szerencsés volt. Nagyon. Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon szerencsés, mert ez sokkal rosszabbul is végződhetett volna." A baleset látványossága nagy visszhangot váltott ki a médiában, és sokakban újra megfogalmazódott a gondolat, hogy a MotoGP-versenyzők teljesen őrültek. Márquez azonban határozottan visszautasította ezt a vádat, és nemcsak önmagát, hanem a többi pilótát is megvédte. ,,Nem lehet őrült az ember, miközben 320-szal megy" - vágott vissza. - ,,Sőt, épp ellenkezőleg: ilyenkor kell a legjózanabbnak lenni. Mi tisztán látunk - pontosan tudjuk, mikor lehet próbálkozni, és mikor nem."