Ebben a gyönyörűen illusztrált naptárban az évet Paulo Coelho műveiből válogatott idézetek kísérik végig. Paulo Coelho, akit emberek milliói a szavak alkimistájaként tartanak számon, napjaink egyik legbefolyásosabb szerzője. Könyvei nemcsak a bestsellerlistákat vezetik, de társadalmi és kulturális párbeszédet is gerjesztenek. A műveiben érintett témák, eszmék és filozófiák sok olvasó vágyát teljesítik be, olyanokét, akik a saját útjukat és a világ újfajta megértését keresik. Catalina Estrada már gyerekként ráeszmélt szülőhazája, Kolumbia vibráló és buja természetére. Jelenleg Barcelonában él, de nemzetközileg elismert illusztrátorként sem felejtette el a gyökereit. Munkáiban, erőteljes színhasználatában ma is jelen van ugyanez a csodával teli rajongás.

Íme a könyv, amely inspirálta a Judi Dench, Maggie Smith és Bill Nighy főszereplésével forgatott, népszerű filmet, a Marigold Hotelt! Egy csábító reklám hatására hét nyugdíjas a távoli Indiába utazik, hogy egy luxus-otthonban új életet kezdjen. Megérkezésük után azonban gyorsan rádöbbennek, hogy a szálló csak árnyéka régi önmagának, a személyzet több, mint excentrikus, és a brit uralom napjai bizony régen elmúltak. Mégis, India lenyűgözően ellentmondásos világában hamarosan arra is ráébrednek, hogy az élet és a szeretet mindig újrakezdhető, még a legváratlanabb helyzetekben is. #spirit Útkeresésről és az önmagunk megtalálásáról szóló könnyed, szórakoztató regények egy csipetnyi spiritualizmussal. Részlet a könyvből: Theresa egy nyitott szennyvízelvezetőn lépett át. Csak lesz valahogy... Semmi különös nem történt az Ölelő Anyával sem, pedig akkora reményeket fűzött hozzá! Több száz hívő várakozott sorban állva, de szerencsére őt, az európait - akinek oly drága az ideje - egyszerűen előretessékelték. Ammachi egy mosolygós, hozzá hasonlóan középkorú asszony volt, aki megölelte őt, és egy darabka főtt édességgel kínálta. Lehet, hogy Theresa minden érzékét megszállta a lüktető lábfájása? Mert aztán véget is ért az áldás, és semmilyen különbséget nem érzett. De semmilyet! Nem volt senki, akinek ezt bevallhatta volna, legkevésbé az anyjának. Miért is akarnád, hogy valaki más megöleljen? Az az asszony nem is ismer téged. A RUHAPIACNÁL FORDULJ JOBBRA. Theresa belesett a hosszú utcácskába. Keskeny volt, mint egy vágás az épületek között, és tele volt emberekkel. Ide a napfény sem ért el. Pöcegödörszag ütötte meg az orrát. Ez az igazi India, mondta magának, és ez az, ahol otthon érzem magam! Theresa eltévedt. Most a fűszerbazáron ment keresztül, ami nem is szerepelt az útleírásban. Nagy zsákokban színes - okker, cinóber, karmazsin - porhalmok mellett haladt el, az emberek lökdösődve botorkáltak előtte. - Csak egy kis baksist, memszahib! - nyomta valaki az orra elé a csonka karját. A GANDHI-MARKETNÁL FORDULJ BALRA. Ez a Gandhi-piac? Dobpergés hallatszott, valaki meg éppen trombitált. Egy csoportnyi hidzsra furakodott át a tömegen, és szó nélkül belebámultak a járókelők arcába. Ezek a láthatóan férfiarcú, de nők módjára kisminkelt indiai eunuchok idegesítették Theresát. Az egyikük kiöltötte rá a nyelvét. Aztán továbbnyomultak szárijukba tekerve, talán egy esküvőre tartva, vagy valamilyen átok vagy áldás begyűjtésére, esetleg csak hogy valakinek benézhessenek a ruhája alá. Theresa egyáltalán nem esett pánikba. Megtalálom, ha megtalálom! Már épp elégszer tévedt el ehhez hasonló nyüzsgő indiai tömegekben. Semmi értelme nem volt lázadni ellene. Hirtelen nagyon magányosnak érezte magát. A reggeli pirítósára vágyott, meg arra, hogy bekuckózhasson az ágyába. Akkor minden rendben lenne. Ugyanakkor pontosan tudta, hogy soha nem fekhet be azok közé az ágyneműk közé, hiszen azt a helyiséget már széthordták, a gyermekkorával együtt. Ez a vigasz ugyanúgy elveszett már számára, mint a nirvána, amiről ebben a pillanatban tudta, hogy soha nem fogja elérni. Tovább botladozott, most éppen különböző edényárusok standjai között. A sikátor végén az út elágazott. - Janpath Lane, kahaan hai? - kérdezte azt a három férfit, akik ott ücsörögtek paanlevelet rágcsálva, de csak ide-oda ingatták fejüket, és három különböző irányba mutattak. Mi is volt annak a gurunak a neve? Ekkor vette észre az európai, fekete hajú férfit, aki egyedül furakodott át a tömegen, és éktelenül izzadt. - Helló, drágám, te is angol vagy? - kérdezte. Theresa bólintott. A férfi közelebb lépett hozzá, erősen lihegett, mint akit üldöztek. Kétes aurája volt, meg borostája, meg sötét szemüvege. Olyan macskaszerűnek tűnt! Theresa olvadozni kezdett. - Basszus, de örülök, hogy találkoztunk! - ujjongott a férfi, és belekarolt. - Tudod, hogy jutunk ki innen?

Ha itt lennél velem, és fognád a két kezem - énekelhetjük Bódi László Cipő dalát. Vele indul és nagy formátumú, ismert emberek ismeretlen történeteivel folytatódik ez a verses interjúkötet, amely a Ha szeretsz... című népszerű könyv következő része. Minden egyes beszélgetés titkokat hordoz. Nemcsak azokat a történeteket, amelyeket a Sorok között Lutter Imrével című műsorból ismernek sokan, hanem az el nem hangzott, ám annál meghatározóbb gondolatokat is, amelyek megmutatják, miért fontos a család, a szerelem, az el nem árult barátság, a kötelék szüleink, nagyszüleink és gyermekeink között. Megmutatja, mennyivel erősebb az együtt-érzés, mint a bennünket gyakran elidegenítő hétköznapi gyötrődések. A költők, akik ugyanezt megélték, mást mesélnek el a kapcsolódó versek soraival: Dante, Arany János, Petőfi Sándor, Ady Endre, Szabó Lőrinc, Karinthy Frigyes, Radnóti Miklós, József Attila, Donny Hathaway, Faludy György, Ágai Ágnes, Adamis Anna vagy Buda Ferenc megrendítő, gyönyörű, vagy szimpla, de mindig igaz sorai adják az apropót azoknak, akik életük versének történetét megosztják. Ők Blaskó Péter, Bródy János, Frenreisz Károly, Gerendás Péter, Gianni Annoni, Gubik Petra, Gundel Takács Gábor, Halász Judit, Horváth Charlie, Huzella Péter, Jávori Ferenc Fegya, Joshi Bharat, Kálloy Molnár Péter, Kéri László, Király Viktor, Koltai Róbert, Lang Györgyi, Lily Ebert, Molnár Ferenc Caramel, Müller Péter Sziámi, Nagy Bandó András, Pásztor Anna, Szily Nóra, Szöllősi Györgyi és Trokán Péter. Lutter Imre könyve ajándék magadnak és másoknak. Részlet Bóbita, Ákom-bákom, Ima a gyermekekért - ismerős versek és dalok. Halász Judit bármely színpadon elbűvöl minden korosztályt. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész és énekes 1942-ben született, Budapesten. Édesanyja női szabó volt, aki még ,,büntetésből" is verset olvasott neki. Kiváló díjugrató lehetett volna, de hatéves korában, már az iskolában felfigyelek a művészi vénájára. A színművészeti elvégzése után 1964-ben a Pécsi Nemzeti Színházban lépett a világot jelentő deszkákra, majd a Vígszínház tagja lett. Olyan legendákat mondhatott a pályatársának és barátjának, mint Ruttkai Éva, Sulyok Mária, Páger Antal vagy Gobbi Hilda. Számos dala, mint a Micimackó vagy a Boldog születésnapot, generációk kedvenceivé vált, megzenésített versek és történetek révén magyarok milliói érzik családtagjuknak. Sok filmben szerepelt, élete párja is a mozi világából érkezett: Rózsa János Kossuth-díjas filmrendezővel egy fiuk született, aki három unokával ajándékozta meg a szüleit. Lutter Imre: Szabó Éva a Magyar Rádióban nagyon sokat beszélt arról, hogy akkor igazi a verssel való találkozás, ha nemcsak az olvasó találja meg a verset, hanem a vers is megtalálja az olvasót. Mikor találkozott először a költészettel, amely később az életét is meghatározta? Halász Judit: Amikor lefeküdtem, anyukám énekelt nekem. Mesét ritkán mondott, inkább a nagymama volt a mesemondó a családban. Az anyukám nagyon szépen énekelt, főként altatódalokat meg ami éppen eszébe jutott. A legkedvesebb dala, amit a legtöbbször hallottam tőle, a ,,Kis lak áll a nagy Duna mentében" kezdetű, Petőfi-versből készült dalocska volt. És hát annak a története... Az anyukám helyesen énekelte, de én mégis valahogy úgy értettem minden este, hogy nem könnyben, hanem könyvben úszik két szemem pillája. S ezt úgy képzeltem el, hogy a Duna közepén úszik a nyitott könyv, és abban van két nagy szempilla. Valahogy ez a kép nagyon sokáig élt bennem. L. I.: Elképesztő asszociáció, ráadásul valahogy előre is vetíti, hogy mennyire fontos lesz később a könyv, a vers, az irodalom. H. J.: Amikor megnyílt a Kogart, az ünnepségre felkértek grafikusokat, hogy alkossanak valamit arról, ki mire emlékszik leginkább. Akkor elmondtam ezeknek a művészeknek ezt a történetet, és egy nagyon helyes képet rajzoltak róla. Ez volt az első vers, amit hallottam, igaz, akkor még nem tudtam, hogy ez egy vers és Petőfi Sándor írta. Megkérdeztem az anyukámat, és ő elmesélte, hogy hát Petőfi elment otthonról, és nagyon szomorú volt, hogy az anyukáját otthagyta egyedül. Aztán több történet született ebből, és az én fantáziám is meglódult Petőfivel kapcsolatban. L. I.: Ahogy Illyés Gyula írja: ,,Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit, / köréd varázskör teremtődik." Milyen volt a gyerekkora? H. J.: Egy nagyon-nagyon egyszerű és komfort nélküli házban laktunk. Mi is, a nagynénémék is. Ugyanabban a kis épületben volt a két lakás. A nagymamáék laktak a kert másik felében. Az az ő házuk volt, ott nőtt fel a nagyszüleim négy gyereke. Amikor jött a háború, hirtelen megnősültek, majd elvitték őket katonának. Mi ott maradtunk a házban: a nagypapa, a nagymama, a nagynéném, az anyukám és a nagynéném férje, akit bújtattunk, mert ő zsidó volt. A másik nagynéném nem lakott velünk. Mindez a zuglói kertvárosban történt, közel a Rákos-patakhoz. A másik nagynéném is férjhez ment, akiről a család nem nagyon tudta, hogy hova is húz, és félő volt, hogy esetleg nem áll távol a nyilas párttól. Nekem is meg kellett tanulnom a zsidó nagybátyám új nevét, akit egyébként Józsinak hívtak, de azt mondták nekem, hogy ő mostantól nem Józsi, hanem Karcsi. Mindig féltünk attól, hogy esetleg odajön a nagynéném vagy valaki más, aki nem rossz szándékkal, de mégis továbbadja, hogy Józsi ott van, ott húzta meg magát. Nekem aztán valahogy összefonódott a két név, és felnőtt korunkban sem tudott nagyon különválni egymástól a Karcsi és a Józsi ugyanazzá a névvé vált. Bunkert kellett készítenünk, mert nem volt pincénk. Oda kellett lemenni, amikor bombáztak, ott volt az egész család. L. I.: Amikor újra együtt lehetett a nagy család a háború után, milyen körülmények között éltek? H. J.: Mindenki szegény volt. Az apukám hazajött a háborúból, de aztán elment vidékre tanítani. Emlékszem, az anyukám néha elvitt engem moziba, és mikor jöttünk haza, azt mondja: ,,Hű, nincs otthon kenyér! Van viszont egy kis szalonna meg hagyma, veszünk egy friss kenyeret, vacsorázunk szalonnát hagymával." Máig is szeretem így. Szerencsére a szegénység nem nyomasztott, mert ha kellett sárgarépa, akkor kimentünk a kertbe, és szedtünk. Volt sárgabarackfa, nagyon jó barackot adott, volt szilvafa, és egres meg ribizli is termett otthon. Úgyhogy tulajdonképpen én úgy emlékszem erre az időszakra, hogy nekünk mindenünk megvolt, és olyan ételeket főzött anyám, amit ma már nem készítünk, mert krumplikását már nem csinál ma senki. De nagyon jó dolgokat ettünk. Ízlett, mert anya főzte. L. I.: Milyen emlékei vannak a család többi tagjával kapcsolatban? Hogyan viszonyultak Judithoz, a család legkisebb tagjához? H. J.: Arra emlékszem, hogy engem nagyon-nagyon szerettek. Én voltam az első gyerek az egész családban. Anyámnak is volt két testvére, bátyja és öccse, és ugyan ők nem ott laktak, de szintén Zuglóban éltek, nem túl messze tőlünk. De amikor engem megláttak, hatalmas volt az öröm. Mindegyik családtag imádott. Szeretetben felnőni, annál jobb érzés nincs is. Ez nekem nagyon sokat jelentett. A nagymama kivitt a piacra, segítettem neki a kertet gyomlálni meg ültetni. Volt nálunk egy kis baromfiudvar csirkékkel meg kacsákkal, ami nekem rettenetesen tetszett.

Japán, amely nyakékként húzódik végig az ázsiai kontinens partjainál, jóval messzebb fekszik Ázsiától, mint Nagy-Britannia Európától. A tenger évszázadokon át természetes akadályként védte a szigetországot a behatolóktól, és lehetővé tette, hogy a helyi kultúra egészen egyedi irányokban fejlődhessen. Az Edo-korban a Tokugava-sógunátus sikeresen lezárta az országot a Nyugat előtt, Japán később azonban változtatott ezen, és rövid idő alatt igyekezett befogadni a nyugati kultúrát. Mindkét magatartás ugyanazt a célt, a gyarmatosítás elkerülését, illetve a hagyományos életmód megőrzését szolgálta. Zen, haiku, harcművészetek, szusi, anime, manga, filmművészet, videójátékok... A japán kultúra rengeteg vívmánnyal gazdagítja a nyugati világot. Ennek ellenére Nyugatról szemlélve Japán továbbra is távoli szigetnek tűnhet, amelynek mindig ellentmondásos volt a kapcsolata a külvilággal. Lesley Downer a téma szakavatott ismerőjeként és remek tollú történetmesélőként mutatja be a japán történelem fordulópontjait és az azokat meghatározó rendkívüli személyiségeket - a napistennőtől származó császárokat, valamint a hadurakat, szamurájokat, kereskedőket, udvarhölgyeket, női harcosokat, gésákat és üzletembereket -, akik a maguk módján valamennyien hozzájárultak e páratlan társadalom formálódásához. Részlet 708-ban jelentős építkezésre került sor az Aszukától mintegy félnapi járóföldre fekvő termékeny síkságon. Parasztok ezreit kényszerítették arra két éven keresztül, hogy felássák és elegyengessék a talajt, köveket fektessenek le, fákat vágjanak ki, fűrészeljenek, ácsoljanak, fessenek és csiszoljanak, így szép lassan a semmiből egy város emelkedett ki. Heidzsó-kjót - avagy Narát - a Tang-dinasztia szemkápráztató fővárosa, Csangan mintájára négyzethálósan alakították ki úgy, hogy észak-déli és kelet-nyugati irányból is egy szélesebb sugárút szelje keresztül. Csangannal ellentétben ennek az új településnek nem voltak külön megerősített falai, elvégre az országban béke honolt. A fókuszban a palota állt, amelyet a fengsuj elveit követve a legnagyobb harmónia megteremtésének érdekében a város északi részén építettek fel - igazán nagyszerű épületegyüttes volt, amelyhez számos zöld tetős ház, vörös oszlopokkal megerősített homlokzat és nagy kiterjedésű, buja kert is tartozott. A palotán belül kapott helyet a két kormányzati ág, az Állami Nagytanács, amely a birodalom belügyeiért volt felelős, és az Istenek Hivatala, amely a kamikkal kapcsolatos szertartások ügyében volt hivatott eljárni. Az utcák csomópontjaiban a kamik tiszteletére szolgáló szentélyeket, továbbá a gonosz erők elleni védekezést segítő buddhista templomokat is emeltek. A templomokban ténykedő szerzetesek és apácák feladata volt a szútrák recitálása, amivel az ország boldogulását segítették elő. Az igazi izgalmat a Keleti és a Nyugati piac jelentette, ahol az Indiából, Kínából és Koreából érkező kereskedők az egészen Görögországból, Indiából, Perzsiából és Bizáncból származó selymet és más különleges portékákat értékesítették. A bazárokban annyiféle különleges szövetanyagot lehetett kapni, hogy a kormány egy idő után hivatalos rendeletben rögzítette, hogy a különböző társadalmi státuszúak milyen színű öltözéket viselhetnek. A 8. századi Japán rendkívül kozmopolita hely volt, amelynek nyüzsgő utcáin és sikátoraiban lépten-nyomon találkozhatott egymással a keleti és a nyugati világ. A Kínából, Indiából és Ázsia más régióiból érkező látogatók nemcsak a piacokat, de a narai udvart is elárasztották, ahol a kínai buddhista művészet rejtelmeit sajátíthatták el, amely viszont - szintén a selyemútnak köszönhetően - számos indiai hatást is magába szívott.

Mainz a kilencedik században, a Frank Birodalom szívében. Ágnes, egy angol pap anya nélkül felnövő, vadóc és brilliáns eszű gyermeke mélységes, ösztönös szeretettel imádja Istent. Balsorsa azonban válaszút elé állítja, és döntenie kell: sorsát vagy álmait választja? Hogy szabad lehessen, úgy dönt, férfinak öltözik, helyet biztosít magának a híres Fuldai kolostorban, és ezzel örökre megváltoztatja élete folyását. Így kezdődik John, az Angol élete: páratlan fuldai írnok és tudós, egy athéni közösség karizmatikus lázadója, élete közepén pedig ünnepelt tanító Rómában. Itt a teljes egyházi hierarchiát elbűvöli a régi és az új európai nyelvek, a teológia és kánonjog ismeretével, és ezzel a politikai intrikák középpontjában találja magát egy olyan városban, ahol a sutyorgó pletyka olykor halálos fegyver. Amikor az egyetlen férfi, aki ismeri valódi kilétét, Rómába érkezik, Ágnes ismét mindent kockára tesz, hogy érezhesse, milyen érzés szeretve lenni. Részlet a könyvből: Valentin - Tudsz róla - kérdi Servius bíboros, miközben egy ötödik századi tekercs fölé görnyednek, amelyben egy távoli kolostorról esik szó, és arról, hogy az Róma püspökét illeti -, hogy sokan emlegetnek e termekben Valentinként? A lány fejben gyorsan átpörgeti a Pápák könyvét, a Liber Pontificalist, hogy megtalálja a vonatkozó részeket. Valentin mindössze két hónapig volt pápa, harminc évvel ezelőtt. Egy nemesember, aki Róma püspöke lett, még mielőtt egyáltalán pap lett volna. Ágnes nem érti az összehasonlítást. A sértést sem. Serviusnak pedig ezt mondja: - Terólad meg úgy beszélnek, mint unikornisról. Micsoda sületlenségek ezek a nevek, nem igaz? Ahogy ezt kimondja, úgy érzi, mintha máris bevádolta volna magát holmi ismeretlen bűnökért. Servius mellékneve viszont a maga módján pontos: mint a mondabeli állat esetében, az ő egyetlen gyöngesége is a fiatal szüzeknek szentelt figyelme. Mára már akár pápa is lehetne, ha nem létezne a nemes hölgyeknek az a serege, akiket ő tett tönkre úgy, hogy a zárda maradt számukra az egyetlen választás. - Valóban - feleli Servius. - Ezek az emberek nem ismernek téged. És persze Szentatyánkat sem ismerik. - A férfi egy szívdobbanásnyi pillanatra elmosolyodik, és Ágnes azonnal észreveszi, mit is láthattak azok a fiatal szüzek ebben a férfiban, mielőtt minden elveszett számukra. - Minden olyan férfit, aki úgy vélekedik, hogy John testvér és IV. Leó egymás szeretői, álmában kellene megfojtani butaságáért és istenkáromlásért. A Pápák könyve most a maga módján csődöt mondott Ágnes szemében, hiszen minden, egymásnak ellentmondó információt kerülni igyekszik. Nem utal benne semmi arra, hogy Valentin II. Jenő lepedői közül emelkedett volna a pápai trónra. - Mindenki, aki tudja, hogy működik ez a város, és ismer téged is, John testvér, megérti, hogy miért is te vagy a Szentatya kedvence. A lány most közelebb hajol az előtte levő dokumentumhoz. Borzalmas macskakaparás: latinul írták, de kelta mondatszerkesztéssel, a tinta kifakulóban, a pergamen foltos és tűhegynyi lyukakkal tarkított. Tudja, hogy azt a végkövetkeztetést várják el tőlük, hogy az alapítás vitán felül áll. A fegyveres sereg pedig már úton van, és az a feladata, hogy az ingatlant biztosítsa a Laterán számára. - Ó, persze, természetesen okos vagy - folytatja Servius. - De az okos ember annyira szokványos ebben a városban, mint az örömlányok. Ágnes nem tud ellenállni, ezt mondja: - Különböző körökben mozoghatunk, mert én még eggyel sem találkoztam. Servius ismét mosolyog. - Á, igen, pontosan ez az. Te semmilyen körben nem mozogsz. Egy, az utóbbi időben visszahúzódó külföldi vagy, akinek semmilyen kötődését nem kell megvédenie, nincsenek egyházi vagy tudós vitái, amelyeket folytatni vagy megoldani kellene. Ami a kurvákat illeti, senki sem mondhatja, hogy valaha is látott volna eggyel, amióta Rómában vagy, és nem tartasz szeretőt sem. Vagy férfipartnert, akár pápait, de mást sem. És hidd el nekem, testvér, hivatalos kutatások is voltak az ügyben. - Mintha azt állítanád, hogy az erkölcsösség ritka azok között, akik erre esküdtek fel. - Ó, tényleg élvezet veled beszélgetni, testvér! Igen, igen, csak nyugodtan tegyünk úgy, mintha a kincstár pénzeinek nem menne el a fele arra, hogy zabigyerekeket és bordélyokat támogassunk, na meg az apácák szeplőtelenül fogant utódait. - Későre jár, eminenciás úr, és szeretném befejezni ezt a munkát az éjszakai dicséret előtt. - Mit számít ez? Sehova sem kell menned, ha elvégezted az imákat. Pontosan ez tesz téged Leó ölebévé, John testvér. Se család, se kötöttségek, semmiféle skandalum vagy zsarolás veszélye. Teljesen az övé lehetsz. - Én Istené vagyok - vágja rá Ágnes, és Servius most mosolyogva meglapogatja a vállát, mintha egyetértenének. A lány gondolatai egész éjjel a bíboros szavai körül forognak: ,,Hidd el nekem, testvér, hivatalos kutatások is voltak az ügyben."

George Orwell 1984 című, fájdalmas látomásában a korlátozott atomháború vége óta mindössze három nagy diktatórikus állam létezik. A hajdani Európát és Oroszországot felölelő Eurázsia, a Távol-Keletet és Ázsia nagy részét magába foglaló Keletázsia, valamint az amerikai kontinens országaiból és brit szigetekből, na meg az angolul beszélő világ maradékából létrejött szuperállam, Óceánia. Az államoknak nem polgárai, inkább jogfosztott alattvalói vannak, s nemhogy cselekedeteik nem szabadok, de gondolataikat is mind jobban kontrollálni próbálják. Ez az interaktív kalandkönyv Orwell regényének újragondolása: Winston Smith szerepében neked kell határoznod, és döntéseid következményeként alakul a történet. Feladatod hármas: o elmenekülni a rendszer őrei elől, o megismerni a rezsim egyes titkait o és megdönteni a diktatúrát - ha egyáltalán lehetséges. De vigyázz: próbálj minél inkább beilleszkedni, hogy a lehető legkésőbb kerülj a Gondolatrendőrség kezei közé! Hogy ne keveredj el, honnan jöttél és merre jársz éppen, vedd magadhoz a két könyvjelzőt, amelyeket a könyv oldalhajtásából téphetsz le. Kalandra fel, lépj be az 1984 világába, és döntsd meg a diktatúrát! Részlet a könyvből: Emberfeletti önuralmat tanúsítasz, és békében kivárod, amíg a nap véget ér. Komolyan figyelned kell arra, hogy ne tapogasd folyton a zsebedet. Akármi van is a cédulán, a biztonság a legfontosabb. Ha valami bűnös dolog, akkor pedig még ennél is fontosabb. Végre a telekép a munka végét jelző indulórészletet dúdolja, a hivatalnokok mind szedelőzködni kezdenek. A játék lényege: ne te indulj haza először, de ne is maradj utolsónak. Igyekezz, de ne tűnjön úgy, mintha igyekeznél. Idegtépő percek, felkerülnek a kopott ballonkabátok az overallok fölé, indultok haza. Az utcán sem szabad nagyon sietni, legjobb felvenni a tömeg ritmusát, és közben - mint mindenhol - tartani az arckifejezést. További problémák nélkül hazaérsz, koszlott lépcsőházad most otthonosabb, mint valaha. A lakásba érve felhangosítod a teleképet, és percekig bámulod, ahogy egy egyenruhás főtiszt a lőszergyártás új dimenzióiról és a csatatéri másodnyersanyag-visszanyerés módszereiről és céljairól beszél. Érdeklődő arcot vágsz, reméled, elég meggyőzően. Hamarosan egy válogatást kezdenek sugározni a legszebb menetdalokból, tartalmuk érezhető disszonanciában van az őket éneklő gyerekkórussal. Alatta klipet vetítenek felrobbanó eurázsiai tankokról és legéppuskázott, ejtőernyőn függő ellenséges pilóták bábként lógó tetemeiről. Hangulatos. Amikor úgy érzed, eleget tettél már hazafias és elvtársi kötelezettségeidnek, kilépsz a fürdőbe, majd visszaúton a kis beugródban ülsz le, ahol a naplódat írod és tartod. Ebben a teleképmentes zugában a világnak, privát szférád másfél négyzetméterén előveszed zsebedből a cédulát, remegő kézzel kisimítod és magad elé teszed: SZERETEM Villámcsapással ér fel, amit olvasol. Banalitása mellett is egy szép új világot jelent. Amit a kezedben tartasz, az maga a gondolatbűn. Nem csak arról van szó, hogy a romantikus kapcsolatokat üldözik, de magát a szeretetet is kisajátította a rendszer. A gyerekek félik-tisztelik a szüleiket, akik attól rettegnek, hogy mikor válnak árulójukká. Csak egyetlen embert lehet szeretni, akit viszont kötelező is. És csak egyetlen emberről tudhatod, hogy szeret. Felpillantasz, kinézel az ablakon, Nagy Testvér képmása most is odaadóan pillant le rád a szomszéd ház faláról. A cédulát a naplóba rejted, amit ha megtalálnak nálad, az elrejtett szerelmi vallomás lesz a legkevesebb, amiért elgőzösítenek. A lány nyilvánvalóan hatalmas kockázatot vállalt ezzel az üzenettel, ha az igazat írta. Feltéve, ha.... ha a lány nem a GR egyik speciális ügynöke, aki a lojalitásodat teszteli. Még mindig él benned a kétely egy kis morzsája, és azt is tudod, hogy akkor is a vesztedet okozhatja ez a szó, és amit jelent, hogyha a legőszintébb szándékkal íródott. Döntened kell, hogyan tovább.

Karikák, gyűrűk, gyöngyök, medálok, brossok, mandzsetták és fejdíszek: az ékszertörténész és podcast-házigazda Carol Woolton hétféle ékszer izgalmas történetét meséli el. Szót ejt többek között a vikingek ezüst nyakpereceiről, a kínai császári jáde-ékszerekről, a XVI. századi vésett gyűrűkről, a kígyómotívumokról, a római kámeafaragásról, a hindu esküvői ékszerekről, az etruszk aranyról, az ókori görög pénzérmékről, a piercingekről, a kínai esküvői malacokról, a tiarákról és a bokaláncokról. Kötelező olvasmány az ékszerek szerelmeseinek, akik kulturális és ékszertörténeti érdekességekkel gazdagíthatják ismereteiket. ,,Carol Woolton valóságos enciklopédia az ékszerek témakörében, de soha nem hagyja, hogy tudása nehézkessé tegye az olvasást. Ez a könyv a mindennapokból jól ismert kiegészítők érdekfeszítő történetét mutatja be." - Alexandra Shulman ,,A gondos kutatásra épülő és különös felismerésekkel teli könyv lenyűgöző olvasmány, amelyet az ékszerek szerelmesei imádni fognak." - The Sun ,,Érdekes és magával ragadó olvasmány minden ékszerbarátnak. Imádtam." - Theo Fennell ,,Sziporkázó útikalauz minden ékszerrajongónak és másoknak is [...]" - Sophie Dahl Részlet a könyvből BILINCSEK Az 1970-es évek szabadsága, felszabadultsága és szabad szerelme között volt egy olyan bilincs, ami a nők csuklóján csattant, és rabul ejtette őket: a Cartier-féle szerelemkarperec. A jegygyűrűt jóban-rosszban lehetett hordani - de rossz időkben könnyen le lehetett venni. A szerelemkarperec kimutatta érzelmeket azonban nem lehetett ilyen könnyen szétverni. Az Aldo Cipullo tervezte karperec különleges zárszerkezettel rendelkezik, ami lehetetlenné teszi, hogy eltávolítsák - ehhez egy apró arany csavarhúzó kell. A csavarhúzó tulajdonképpen a tulaj szerelme szívének őrzője. A párok szimbolikusan egymás csuklójára zárták a karperecet, hogy azt soha ne lehessen levenni, és a végtelen szerelem szimbólumává vált, amelyet olyan romantikus lelkek viseltek, mint Elizabeth Taylor, Sophia Loren, Ali McGraw, Steve McQueen, Cary Grant és Dyan Cannon. Évtizedekkel később ezek a modern ,,bilincsek" még mindig a világ leggyakrabban megguglizott ékszerei. Egyes New York-i kórházakban mindig van kéznél egy csavarhúzó, mert sokan jönnek be ,,megbilincselve", és az orvosoknak vészhelyzetben gyorsan el kell tudni őket távolítani. A történet arról viszont nem szól, a szerelemkarperecet viselők tudták-e, hogy a csuklójukra olyasmit csattintottak, amelyet a középkori erényöv ihletett. Cipullo állítólag a tisztaság és a hűség eszközének tekintette az övet, és olyan modern ékszert akart tervezni, ami a pár hűségét és megbízhatóságát jelképezi, akár ki van az kényszerítve, akár nem. Akkoriban egy másik ékszerész is bilincsbe verte a divatkövető tömeget. Dinh Van párizsi formatervező arany menotte-okat (bilincseket) készített, amelyekre a díszes béklyó leírás is ráillett. Van 1927-ben született Párizs Boulogne-Billancourt nevű külvárosában, francia anyától és vietnami apától, aki a Cartier cégnél volt lakkfestő. Miután az École Nationale Supérieure des Arts Décoratifsban (Állami Díszitőművészeti Főiskola) rajzot és fémmegmunkálást tanult, a Cartier-nél gyakornokoskodott, és néhány éven belül a felsőkategóriás ékszerek művészeti igazgatójának, Jeanne Toussaint-nak az irányítása alatt minőségi ékszereket készített, például egy tigris tematikájú lornyont a windsori hercegnő megrendelésére. De mindvégig vonzotta a kortárs divat. Az Yves Saint Laurent, Pierre Cardin és Paco Rabanne által a fiatal nőknek tervezett progresszív ruhák inspirálták, amelyek úttörő szerepet töltöttek be a készruhadivatban Párizsban, a divat hagyományos hazájában. A styliste-ek (formatervezők) - ahogy akkoriban nevezték őket -, többek között Sonia Rykiel és Emmanuelle Khanh készítette geometrikus ruhaegyüttesek, valamint Emanuel Ungaro korai, modernista munkái fellazították az haute couture (női divat) hatalmát. Megindult a változás. A divat a butikok stílusából vagy az utcalányoktól vette át a fiatalos külsőt, és Van elhatározta, hogy olyan ékszereket készít, amelyek illenek az új hangulathoz. Megfigyelte a nőket az utcán, és megpróbálta visszatükrözni, amit viselnek, ékszereit pedig ,,az élet tükrének" nevezte. Ékszerei a jelenkori életről szóltak, kortárs, letisztult vonalakkal és radikális, csillogó egyszerűséggel. Forradalmi stílusú katonai azonosító címkéket, borotvapengéket és uniszex mandzsettakarkötőket készített évtizedekkel azelőtt, hogy a divatban egyáltalán szóba kerültek volna a nemtől független ékszerek. A mandzsettakarkötőket egy ajtókulcs ihlette, szögletes motívummal, amelyet úgy tervezett, hogy az összeilleszthető és egymásba kapcsolható legyen. A központi elem a zár, a karkötő pedig azért kapta a bilincs nevet, mert ha egyszer bezárták, nehéz volt újra kinyitni. Arra törekedett, hogy az ékszerek kerüljenek ki a széfből, és az új nemzedéknél is rezonáljanak, ezért lázadó, fiatalos szellemiségű mandzsettakarkötőt hozott létre, mert felismert valamit, ami olyan régi, mint az idő: két ember egyesülését.

A klasszikus mű vadonatúj borítóval, kartonált kiadásban! A harmincas éveiben járó Linda megbecsült feleség, odaadó anya és ambiciózus újságíró. Szerencsés és sikeres nő, akinek mindene megvan: szerető férj, gyerekek, család, gazdagság. Mégis szorong, depressziós és a mindennapjaiban rendkívül boldogtalan. A rutint és a kiszámíthatóságot, amelyek eddig biztonságot nyújtottak számára, hiányként éli meg. Aztán jön egy régi-új kapcsolat, amelyben Linda egyszerre szembesül a szenvedély felszabadító érzésével és a választás kényszerével. Élete sorsfordulóhoz ér. Paulo Coelho érzékeny figyelemmel, de könyörtelen őszinteséggel mesél a szenvedély hiányáról, az élmények erejéről, az elkövetett bűnökről, és azok szükségszerű következményeiről. Részlet Minden reggel, amikor úgynevezett ,,új napra" ébredek, kedvem lenne újra lehunyni a szemem és nem fölkelni az ágyból. De muszáj. Van egy csodálatos férjem, aki rajong értem, egy tekintélyes befektetési alap tulajdonosa, és - bár nem akar - minden évben szerepel a 300 leggazdagabb svájci listáján, a Bilan magazinban. Van két gyerekem, az ,,életem értelmei" (így mondják a barátnőim). Jó korán kell elkészítenem nekik a reggelit, és elvinni őket az iskolába - gyalog öt percre van tőlünk -, ahol napköziotthonos órarend szerint tanulnak, így nekem is jut időm dolgozni és elvégezni a teendőimet. Tanítás után egy fülöp-szigeteki bébiszitter vigyáz rájuk, amíg haza nem érünk a férjemmel. Szeretem a munkámat. Megbecsült újságíró vagyok egy tekintélyes lapnál, amelyet itt, Genfben, ahol élünk, minden sarkon lehet kapni. Évente egyszer elutazom nyaralni a családommal, rendszerint valami idilli helyre, csodálatos tengerparttal, vagy valami egzotikus városba, ahol olyan szegények az emberek, hogy még inkább érezzük a saját gazdagságunkat, és hálát adhatunk az égnek, amiért ennyi áldást szór ránk és ilyen kiváltságos helyzetben vagyunk. Még be sem mutatkoztam. A nevem Linda, örvendek. Harmincegy éves vagyok, 175 centiméter magas, 68 kiló, és a lehető legjobb ruhákat hordom, amelyeket pénzért meg lehet venni (hála a férjem végtelen bőkezűségének). A férfiakban vágyat, a nőkben irigységet ébresztek. És mégis: reggelente, amikor kinyitom a szemem, és megpillantom ezt az eszményi világot, amelyről mindenki álmodik, de csak keveseknek adatik meg, máris tudom, hogy borzalmas napom lesz. Ez év elejéig fel sem merült bennem, hogy ne lenne minden a legnagyobb rendben. Csak éltem az életem, noha időnként elfogott a bűntudat, hogy többet kapok, mint amennyit megérdemlek. Egy szép napon, amikor éppen reggelit készítettem a családomnak (emlékszem, már tavaszodott, és nyíltak a virágok a kertünkben), azt kérdeztem magamtól: ,,Hát ennyi?" Nem kellett volna föltennem ezt a kérdést. Az az író tehet róla, akivel előző nap készítettem interjút, és aki egyszer csak azt mondta: - Engem a boldogság a legkevésbé sem érdekel. Én nem boldogan akarok élni, hanem szerelmesen, ami veszélyes, hiszen soha nem tudhatjuk, mi vár ránk. Akkor azt gondoltam: szegény. Soha nem elégedett. Szomorúan és keserűen fog meghalni. Másnap rádöbbentem, hogy én nem kockáztatok semmit.

A Goodreads Choice Awards 2024 díjnyertes regénye A történetből filmet készít a TriStar Pictures! Long-listed, Time Magazine Best Books of the Year, 2024 Long-listed, Amazon.com Best Books of the Year, 2024 ,,Espachnak kitűnő érzéke van az élethosszig tartó elkötelezettséggel együtt járó érzelmek teljes skálájához, a humortól az önfeledt önvádon át a pátoszig." Elisabeth Egan - The New York Times Book Review ,,Szívmelengető történet arról, hogy a véletlen találkozások milyen csodálatosan meg tudják változtatni az életünket." People ,,Espach humorral és hatalmas szívvel megírt regénye megmutatja, hogyan találhatjuk meg az élet értelmét akkor, amikor mindent borúsan látunk." Becky Meloan - The Washington Post ,,Espach tűpontos társadalmi megfigyeléseivel olyan regényt írt, amely sziporkázóan vicces és élvezetes olvasmány." Guardian ,,Szívvel-lélekkel teli történet, amely bebizonyítja, hogy mindig van második esély. Espach regényében mindenki megtalálja azt a karaktert, akivel azonosulni tud... Elragadó, szórakoztató és szívhez szóló." Glamour ,,Szenzációs regény! Fantasztikus élményben lesz részük az olvasóknak!" Publishers Weekly Csoda szép nap virrad a Rhode Island állambeli Newportra, amikor Phoebe Stone zöld ruhában, aranyszínű tűsarkúban, poggyász nélkül megérkezik a patinás, grandiózus Cornwall Innbe. A szálloda előcsarnokában az esküvőre érkező vendégnek nézik, pedig valójában ő az egyetlen, aki nem erre az eseményre hivatalos. Phoebe látogatásának ugyanis más célja van. Évekkel ezelőtt arról ábrándozott, hogy a szálloda éttermében fog osztrigát eszegetni, napnyugtakor pedig a férjével együtt vitorlásra száll. Csakhogy Phoebe a férfi nélkül érkezett. Az élete megfeneklett, és feltett szándéka, hogy még egyszer, utoljára önfeledten, két kézzel szórja a pénzt. Ezalatt a menyasszony a legapróbb részletekig eltervezett mindent, és felkészült az összes lehetséges váratlan eseményre, amelyet az esküvő tartogathat, kivéve... nos, kivéve Phoebe-t és az ő tervét. Alison Espach Indulhat a nászmenet című regénye - amelyben a harsány nevetésre fakasztó, már-már abszurd humor és a romantika egyformán megjelenik - finoman térképezi fel azokat a kacskaringós utakat, amelyek olyan helyekre visznek, ahol még képzeletben sem jártunk, és a váratlan találkozásokat, amelyek miatt újra kell terveznünk az útvonalat. Részlet Sült kagylót esznek a híres Flo's Clam Shackben. Gary és Phoebe kér egy-egy nagy pohár vizet, és koccintanak a jól sikerült napra. A szomszéd asztalnál egy idősebb házaspár ül. Egyforma polárfelsőben vannak, és Phoebenek tetszik, hogy ugyanazt az italt is rendelik, csak az egyikük citromhéjjal, a másikuk pedig extra olívabogyóval. És ezt úgy mondják, mint akik büszkék az apró különbségekre, amelyek még megmaradtak kettejük között. - Pisilnem kell - jelenti be Juice. - Nem kell tudatni velünk, hogy pontosan mit fogsz csinálni a mosdóban - mondja Gary. Juice elneveti magát, majd magukra hagyja őket. Sokat ígér a pillanat, ugyanakkor kárhozatra van ítélve. Gary lába egy kicsit hozzáér Phoebeéhez, talán véletlenül, talán nem. Az sem kizárt, hogy olyan fáradt, hogy észre sem veszi. - Komolyan mondom, hogy ez jó móka volt - szólal meg. - Mintha ez meglepne téged - jegyzi meg Phoebe. - Meg is lep. Gary úgy néz Phoebere, mintha olyasmit szeretne mondani neki, amit nem mondhat. Ki vele! - gondolja magában Phoebe, de most ő sem mondhat ilyet. Este kellett volna mondania, amikor még úgy tudta, hogy az esküvő le lesz fújva. Most viszont nem tudja, hogy gyáva vagy bátor dolog lenne-e, ha kimondaná. Nem tudja, hogy az-e a jó, ha megragadja az alkalmat, vagy az, ha elszalasztja? - Juice igazán nagyszerű gyerek - mondja végül. - Szerencsés ember vagyok - feleli Gary. - Nem biztos, hogy ez csak szerencse kérdése. Még az is lehet, hogy van hozzá némi közöd. - Hát, igen, eltöltöttem vele pár órát gyerekkorában. - Te jó ég! - szól közbe a visszatérő Juice. Még vizes a keze. - Kitettek a mosdóajtóra egy táblát, hogy maximum negyven fő lehet bent. De hát miért mennének be oda negyvenen? Mit lehet egyáltalán mondani ennyi embernek? - Például azt, hogy helló? - veti föl Gary. Juice elneveti magát. - Aha! Kezdetnek nem is rossz! Helló, negyven ember! - Miért vagyunk mind a mosdóban? - kérdi Phoebe, mintha ő lenne a negyven ember. - Kinek az ötlete volt, srácok? - teszi hozzá Gary. Most már kórusban kacagnak, és Phoebet egy kicsit zavarba ejti ez a kacaj, vagy talán megijeszti, mert összeköti őket, és ez a kelleténél is jobb érzés. Közel kerülnek egymáshoz, mintha a kacajuk egy jó meleg pulcsi lenne, amelybe mindhárman belebújtak. Phoebe hátradől, és iszik egy korty vizet. Soha nem érezte otthon magát, ha étteremben volt, még a férjével sem. Folyton azon görcsölt, hogy mit mondjon, és maradt-e még egyáltalán mondanivalójuk, és nem ragadt-e a fogai közé valami ételmaradék. - Parancsoljanak! - mondja a pincérnő, és leteszi eléjük a számlát. De Phoebe még nem akar menni. Maradni akar még ennél az asztalnál, ahol finoman súrolja a lábát Gary lába, és Juice felolvassa az étlap hátoldalát, amely lényegében egy novella. Arról szól, hogy hányszor döntötte romba a hurrikán Flo híres kagylókuckóját. - 1938-ban, 1954-ben, 1960-ban, 1985-ben, 1991-ben... - sorolja Juice. - Szóval sokszor - szól közbe Phoebe. - Nagyon sokszor. Phoebe úgy képzeli, hogy nagy meló lehet az újjáépítés egy-egy katasztrófa után, pláne itt, a Flo's Clam Shackben, ahol apró dísztárgyak, mütyürkék borítják a fal minden négyzetcentijét. Nem is érti, hogy lehet ennyiszer újjávarázsolni ezt a jellegzetes, életteli atmoszférát. Honnan tudja a személyzet, hogy melyik rozsdás kanál hova volt ,,találomra" felszögelve a falra? Hogy tudják negyedszer is a szívükön viselni minden egyes sörnyitó, dugóhúzó sorsát? Hogy tudják elhitetni magukkal, hogy ez az egyedi, ódon hangulat abszolút természetes, és soha többé nem pusztulhat el? - Akkor induljunk, jó? - szólal meg Gary. Fölállnak. Phoebenek eszébe jut, hogy lám, ez a baj azzal, ha beleszeretünk egy idegenbe: nem tudjuk megtartani, mert már a parkolóban a maga útját járja. Megkönnyebbül, amikor Gary hátranéz, és azt kérdezi: - Hova menjünk?

Elég pár ajánló szó a barátoktól, egy jó cikk, és már le is foglaltuk a színházjegyet. Eljön az előadás estéje, kicsit kiöltözünk, nézőtér, teltház. Felmegy a függöny, előtűnik a gondosan megkomponált színpadkép. De mi zajlik eközben a hátsó függöny mögött? Gondolkodtunk már azon, hogy a nagy nevek árnyékában hogyan éli meg ezeket az estéket egy statiszta, egy stúdiós vagy egy táncos? Hogy ők mire vágynak, milyen gondjaik, álmaik, gyarlóságaik vannak? Vajon hány olyan pillanatot, drámát élnek meg a színfalak mögött, amik önmagukban is önálló előadást érdemelnének? Ez a könyv a színházi kisemberek nagykönyve. A róluk szóló, lazán kapcsolódó történetek humorral, emberi konfliktusokon és drámákon keresztül rajzolják meg egy évad és egy társulat kontúrjait. Szokások, szabályok és tradíciók, amik a kis fogaskerekek forgását színházi előadássá rendezik. Titkok és érzelmek, de nem a rivaldafényben, hanem a hátsószínpadon. Aczél Gergő úgy mesél erről a varázslatos világról, hogy olvasás közben senki sem érzi magát betolakodónak. Kérjük, kapcsolja ki mobiltelefonját, helyezkedjen el kényelmesen, és legyen tagja ön is a társulatnak.