Hogy elkerültek cápafogai
és bálnacsapásai a történelemnek,
hogy nem daráltak be a mészárszékek,
hogy mások haltak meg a szebb jövőért,
hogy megéltem egy rendszer változását,
s nem folyt vérem, csak lázas ruhapróbák,
hogy toldott-foldott, viselt gönceimben
nem sóvárgok új megváltó után,

hogy a közösség nem falt fel – igaz,
nem is éreztem akol-melegét,
hogy a nagy élet, mint egy nagy szelet hús,
nem akadt torkomon: tányérból ettem,
késsel-villával, apró darabokban
becsületet, árulást és közönyt,
hogy a kifestett, parókás szirének
a Kánaánról nem nekem daloltak,

hogy az eszmék vacsoramaradékán
korom a visszaváltható üvegpalackban
bízik, s Polóniusszal üzeni a Szellem:
Ofélia, menj karatézni, és te, Hamlet,
egy túlélő-táborban hűtsd magad,
engem felejts el, esti mese voltam
gyerekeknek; egy futballstadionban
emeld magasba arany serleged –

örüljek-e?