Lengyel Imre Zsolt: „Örülni” (MŰÚT)

Esterházy Péter új könyvének két utolsó oldala van; az egyikből arról értesülhetünk, hogy „Apánk, Nyáry Pál” mentéjéből (vagy zakójából) sok évvel halála után gyűrt papiros kerül elő, azon pedig — mint halálon túli üzenet, parainesis, intés, bátorítás, buzdítás —, az olvasható: „Örülni.” (121); a másikon egy álom leírását találjuk, melyben az Égi Atya/Édesapám a gutaütött Bölcs András képében jelenik meg, akinek szemében „végtelen szomorúság” ül: „Mintha a bajok mögött volna egy nagyobb baj. Te vagy ez a baj, Uram, motyogtam a felelőtlenség félálmában reggel. Te, a szomorú Isten.”, és aki azután eltűnik a ködben. (250) Utóbbi azért utolsó oldal, mert utána már csak a kolofónt találjuk, előbbi azért, mert az olvasható e fejezet címeként: [utolsó oldal] — de nyilvánvalóan zárlat mindkettő, melyek ráadásul, öröm és szomorúság, egymást ellenpontozzák. Kezdődni viszont az [első oldal]-lal kezdődik a könyv, amelyből megtudhatjuk: „Azt szeretném, az a becsvágyam, a hübriszem, hogy beszámoljak apám élete utolsó két évtizedének boldogságáról. […] Hogy az a férfi […], akit a történelem szilajsága és saját gyöngesége többször is kitaszított saját életéből […] mégis boldogságban halt meg” — e három pont nagyjából kijelöli a teret, amelyben a szöveg mozog. És elég világos az arra vonatkozó javaslat is, hogyan helyezzük el az új kötetet az életműben: az Egyszerű történet a Javított kiadással megkezdett sorozat tagjának mutatja magát, mely a korábbi művek átértelmezését-átmozgatását tette alapgesztusává — és ezúttal a kiindulópontot is a Javított kiadás jelenti, hiszen ami itt megtudható „apám”-ról, az az ottani apafigurával vág egybe (a Harmonia cælestisével vagy a Semmi művészetével pedig nem). Ez a kapcsolódás a korábbi szöveg egy olyan témáját hozza előtérbe, mely alapvető fontosságú volt már ott is, ám kissé talán elkallódott a számos felvetődő probléma között; de voltak azért, akik figyelmet fordítottak az ügynök-reveláció ezen tétjére is: hogy míg az életmű addigi darabjai szerint a „nem annyira morális, mint inkább esztétikai erőként érvényesülő emberi szabadság, […] a szenzuális, mozdulatokhoz, tárgyakhoz és főként a nyelv játékaihoz kötődő életszeretet az emberi történetek minden aljasságát, alávalóságát fel tudja emelni, transzcendálni képes a gyengeségeket jól ismerő, természete szerint megint csak humoros isteni-esztétikai megbocsátás összhangjába, és ha ez nem megy, jótékonyan és kegyelemmel félre tud nézni”, ez „a Javított kiadásban nem művelhető tovább” (Schein Gábor: Baleseti jegyzőkönyv, Élet és Irodalom, 2002/21.). Az új regényt a régiből mintha ez a kiazmus érdekelné leginkább: az addig jobbára rendíthetetlen „ontológiai derűjében” az apa bűnei és az apa által elszenvedett bűnök miatt végül meghasonló fiú, és az idős korára boldogságát mindezen bűnök ellenére megtaláló apa — mely szerkezet egyszerre mutatja lehetségesnek és lehetetlennek ezt a felülemelkedést.

Mindennek relevanciája azonban kétesnek látszhat, hiszen annak, ami a kötetben később következik, ez az apa nem szereplője, a színt már a [második oldal]-tól egy tizenhetedik századinak mondott történet veszi át, Habsburgokkal, kurucokkal és törökökkel, hintókészítőkkel és szakácsokkal, összeesküvésekkel és merényletekkel. A regénynyitó témamegjelölés és a látszólagos téma közötti feszültség feloldásának legkézenfekvőbb módja természetesen az allegorikus értelmezés lenne, az azonban igen gyorsan kiderül, hogy nem sokra jutnánk, ha egyszerűen csak a korábbi művekből ismert események transzpozíciójaként akarnánk a regényt olvasni — nincs ugyanis egyetlen szereplő, aki az apa megfelelője lehetne; viszont a szöveg, és legnyilvánvalóbban az azt végigkísérő lábjegyzetsorozat ezt a történetet keretéről leválni, autonóm, mimetikus alkotássá válni sem engedi. Az apám boldogsága, amelyről az [első oldal] beszél, inkább a fenti kiazmus és a nyomában keletkező problémák metaforájának látszik, a regény pedig egy dilemma allegóriájának — ez a szerkezet mutatkozik meg világosan az ellenpontszerűen elhelyezett befejezésekben. A számozott (és néhol számozatlan vagy paradox számozású) oldalakra való tördelés olyan formát hoz létre, amely számára a koherencia és a linearitás, illetve az elkülönülő részek autonómiája és hierarchizálhatatlansága egyaránt fontos pólusok, a szöveg pedig végig e kettős erőtérben mozog. Ez lesz a szöveg (zeneinek vagy térszerűnek is mondható) szerveződésének alapja: motívumok és szólamok szövevényeként épül, amelyek egymással feleselő ideologikus pozíciókat reprezentálnak; és amelyek ugyanakkor (többnyire) mégis megtartják szerepüket egy történet részeként is — mintha Ottlik poétikája felé történne lépés, aki éppen e most kérdésessé váló szabadság/boldogságfelfogással összefüggésben látszott korábban megkerülhetetlen előképnek.

Ez az ideológia az Esterházy-életműben, mint azt korábban sokan leírták róla, mindig is metafizikus megalapozottságúnak tűnt; és mintha ennek a fel-felbukkanó szálnak a definitív összefoglalása lenne az, amit az Egyszerű történet 23. oldalán a Gizi nevű macska (aki „a mostanra egyre hallgatagabb Úr helyett” szokott beszélni) elmond:

[…] nem az van állítva, hogy az „örülni” fogná össze a világot, de ez az imperatívusz, amely a reménytelenség dermedt görcsét oldaná, vagy nem is oldaná, inkább még láthatóbbá tenné, ami ilyképp a reményt is mutatná, a reménytelenség reményét, ez, ha mindenképp szellemeskedni akarna, valami derűt, de legalábbis nyugodalmat mutatna, ami immár nem a személyes esélyektől függne, hanem magából a világból következnék.
Belőlem, motyogta az Úr.


Az élet alaprétege tehát az öröm lenne, melyhez — a rárakódásokat ha meg nem is szüntetve, de kiiktatva — lehetséges lejutni; ezt a lejutást lehetővé tévő módszernek látszott korábban a foci és a írás — és mintha ezeknek az emberi mulandósággal szembeni teherbírását tette volna próbára a két előző regény. Ebben a szövegben viszont diffúzabbnak látszik az örülni jelentése, mintha ezúttal nem lenne a társadalomból való kilépés színtereire szorítva, hanem valamiféle szép életet is jelentene: „Az Úr oltalmazó szeretetében bízó, az Urat nem félő, de viszontszerető életujjongás, amely talán — talán — a rafinált előételek szívelésében érhető a legkézenfekvőbben tetten” (51); egy — amúgy talán leginkább liberális konzervatívnak nevezhető — ideált, amelyben a világnak rendje van és ez a rend elfogadható, a lelkesedéssel végzett munka nyomán pedig lehet az életnek „saját fénye, tisztessége; nagysága, fensége nem nagyon, de igazsága igen”, és az „önbecsülés derűje” abban gyökerezhet, hogy valaki „él, és hogy ember” (147).

A teljes kritika itt olvasható »

Forrás: Lengyel Imre Zsolt, Műút.hu, 2013. szeptember 9.

Megjelent a Műút 201304-es számában

2013-09-09 17:13:29
Fordította: Győri László
Végre magyarul is olvasható Marcel Beyer nagy sikerű regénye, amelyben a Nobel-díjas Konrad Lorenz alakja elevenedik meg.
Hermann Funk először gyerekként, az 1930-as években találkozik...
Az 1972. szeptember kilencvenkét prózaverse - mozaikszerű fejezetekből álló regénye - egy szerelmi kapcsolat eleven emlékének, és általában a szerelem titkának, fájdalmának és misztikumának...
Radnóti Sándor esztéta, filozófus könyve egy memoár helyetti memoár: személyes emlékekben bővelkedő portrék füzére, amelyek egy hosszabb interjúval kiegészítve mégiscsak kirajzolják...
Rajk Lászlóval, aki idén töltötte be 70. életévét, 2009-ben készített életútinterjút Mink András - ennek egy 2019-es beszélgetéssel kibővített, szerkesztett változatát adjuk közre...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ