Diktalíra (Kulter.hu)
(kiadvány: ezt is el)

Ami a jobboldalnak Wass Albert, az lehet a baloldalnak Erdős Virág. De miért ragadtatnánk el magunkat már a kezdetekkor a(z irodalom)politika irányába? Miért is kezdenénk polgárpukkasztó kérdésfeltevéssel az esztétikai vizsgálat helyett?

A kötet – meglehet – ezt akarja. Ezért agitál, ezért provokál és efelé mozgósít, méghozzá hatásosan. A 2013-as könyvhét egyik sikerkönyvének bizonyult kötet tizenhárom verset tartalmaz, amelyek az úgynevezett politikai költészet vitatott, ámde kétségtelenül beszéd tárgyát képező műfajában íródtak. Nem kivétel ez alól A legszebb vers és könyvbeli szomszédja, a Téli tájkép korcsolyázókkal sem, annak ellenére, hogy előbbit a végkicsengése, utóbbit pedig központi témája miatt a szerelmi lírához is sorolhatnánk a közéleti meghatározás mellett. Ezzel pedig el is jutottunk Erdős Virág legújabb kötetének egy fontos építőkövéhez: a kettős beszédhez.

A „szerelmesnek” címkézhető két verset ugyanis hasonlóan jellemzi a kettős beszéd, mint a kötet többi, szorosabb értelemben közéletinek kikiáltható költeményét. A szerelmes megnyilvánulásoknak mindent, így az érzelmi életet is átható kontextusa egy olyan életvilág, amelyet a mélyszegénység, az élhetetlen kirekesztés és igazságtalan megkülönböztetés tesz elítélendővé a vers beszélője számára. Ez az elítélhetőség egyúttal az elborzadó lírai hang számára a megnevezhetőség egyetlen lehetőségét is jelenti: az ezt a szituációt megteremtők elítéltek és felelősségre vontak lesznek, a létrehozott környezetet pedig élhetetlenként és abszurdként tárják fel az ezt is el szövegei. A rút környezetben megszülető vallomás a legszebb kereséséről – legyen az a vers vagy maga a szerelmes Másik – csupán kétségbeesett, utolsó emléke az emberinek az embertelenségben.

A legszebb vershez képest a Téli tájkép korcsolyázókkalról kevésbé állítható, hogy a szerelmes szituáció az abszurd valósággal poétikai értelemben gyümölcsöző kölcsönhatásban állna. Itt inkább előtér (szerelmi narratíva) és háttér (budapesti miliő) kettősével találkozunk, amely fogalmak használatát a vers címe és a bruegheli hasonlat alkotta keret is indokolja. A németalföldi festő(k)re tett utalás a könyv egészét tekintve fontos előképet idéz meg, hiszen a kettős képi kommunikáció és az abszurd ellenpontozás mestereként számon tartott (idősebb Pieter) Brueghel, ha tetszik, az ezt is el vállalkozásának sikeres 16. századi megvalósítója volt. Az elő- és háttérbehelyezéssel is jelentőségteljesen élő, korának visszásságait bátran felmutató flamand festő munkásságának említése a konkrét versnek mégis inkább kárára, mintsem javára vált. Ennek pedig az az oka, hogy az imént említett kölcsönösség a központi téma és kontextusa között, amely a kettős beszéd alapját képezhetné a Téli tájkép korcsolyázókkalban, a kötet többi alkotásához, kiemelten például a Magyar konyhához viszonyítva erőtlenre sikerült. Statikus elő- és háttérrel találkozunk – a bruegheli dinamikus kölcsönhatás helyett –, amely képtelen a többi vers drámaiságához képest érzékeltetni az inkriminált magyar valóság ábrázolandó abszurditását. A budapesti életérzés már-már utópisztikus könnyedséggel lesz a hangulatfestés eszközévé, igaz, a vers kezdetén világossá válik, hogy ez a hangulat a múlt része. A többi vers fényében ez tehát nosztalgikus merengésként is érthető a jelen borzalmához képest. A Himnusz versbeli parafrázisában a valóság banalitása egyértelmű, de a lírai én számára ez nem ad okot a tiltakozásra: „vérözön se lángtenger csak / hó és latyak köröttünk” (54.). A megszokott dinamika hiánya gyengíti a kettős beszédet, sőt kérdésessé teheti akár a vers kötetbeli helyét is, feltéve, hogy a válogatás ismérveként a kettős beszédmód kiélezettségét jelöljük ki. Ha ettől a szemponttól eltekintünk, a magyarság történelmi és kulturális öntudatának finom, „lábunk közt” korcsolyázó mozgására figyelve elég indokot találunk a vers beválogatására. Akár vitatjuk, akár nem a Téli tájkép korcsolyázókkal kötetbeli szerepeltetését, az bizonyos, hogy a magyar nyelvű szövegben a két angol kifejezés vájta mesterséges lékből alighanem egy is elég lett volna.

A kettős beszéd kötetformáló gesztusa különösen világosan mutatkozik meg a Magyar konyha című darabban. Az ellentétek kifejezéséhez elengedhetetlen mellérendelő szerkezet egyik tagját a szakácskönyv instrukcióinak ready made-jében, a másik tagot pedig a szakácsnyelvet hol kísértetiesen utánzó, hol pedig attól szóválasztási különbségei miatt elszakadó, s helyette a magyar valóságra utaló kifejezéssorban érhetjük tetten. A páratlan versszakok a címbeli „konyha” diszkurzusában íródnak, a páros számú strófák pedig következetesen a „Magyar” közélet visszásságait leplezik le tehát. A rendhagyó recept a korrupt közélet rákfenéi mellett a napjainkig visszhangot verő történelmi traumákra is reflektál. Az egykori kommunista diktatúra által megtűrt kettős művészi beszéd 2013-ban felerősített és egyértelműsített, leleplező kiáltása ez a költemény. Talán túlságosan is egyértelmű az, ahogy ezt a kettősséget a versszakok tördelése mellett a cím szedése is az olvasó elé írja. Elegánsabb lett volna kevésbé egyértelműen jelezni, hogy a vers nem (csak) az, aminek látszik. Erdős Virágnak azonban láthatóan nem célja az elegancia ebben a kötetben, ami egyszerre kölcsönöz mozgósítóerőt és hatékonyságot, de helyenként bosszantó direktséget is az ezt is el szövegeinek. A kevesebb, néha több, mondja a köz(hely).

Ezt a direktséget a Ma versében elkerüli a közösségért kiálló és azt képviselve önmagát kiterjesztő lírai én. Az önmagát a nyomor és a kiszolgáltatottság jelképes tárgyaként kimondó beszélő mintegy tölcsérszerű utat bejárva mondja el a keserű dedikációból következő kilakoltatás történeti magját. Aki csend volt a vers elején (26.), a vers utolsó strófáiban az egyik napról a másikra kilakoltatott gyermek lesz. A kilakoltatás tágabb körülményeitől céltudatosan a kilakoltatás konkrét aktusáig szűkülő ábrázolást az teszi izgalmassá, hogy nem fogalmaz meg értékítéletet a metaforikusan mindenné tárgyiasuló én nevében. Meghagyja a befogadónak az ítéletalkotás lehetőségét, például azáltal, hogy nemcsak az áldozattal, de a vérző szívű végrehajtóval, sőt a végzéssel is azonosul (29.). Egyedül a vers elején álló csend az, ami arra késztetheti az olvasót, hogy érzékelje: van, akiről nem esik szó a történetmondásban. A hallgatás pedig az egyetlen, de annál élesebb ítélet, amely a törvényhozókra méretik ebben a jelentéses csendben. A történetmondás eljárásában a van egy országgal rokon Ma poétikailag magasabb nívót képvisel narratológiai párjánál, ezért talán alkalmasabb lett volna nyitóversnek.

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Hoványi Márton, Kulter.hu, 2013. október 30.

2013-10-30 13:20:06
Lispector, Clarice (1920–1977)
Fordította: Bense Mónika
Egy fiatal lány a dzsungelből Rio de Janeiróba kerül gépírókisasszonynak: vajon az ő ártatlansága lesz erősebb vagy a nagyváros nyüzsgése? Ezt a történetet meséli el Clarice Lispector, vagyis az a férfi,...
Davis, Lydia
Fordította: Mesterházi Mónika
Abszurd történetek a hétköznapokról
Lydia Davis különleges novellái megújították a műfajt, és a kortárs amerikai irodalom megkerülhetetlen figurájává tették szerzőjüket. A flash fiction koronázatlan királynője olyan egyetemes emberi tapasztalatokat...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ