Balajthy Ágnes: A vakhit Braille-írása (Műút)
(kiadvány: Tiltott nyelv)

Takács Zsuzsa immár a magyar líra egyik meghatározó alakja: olyasvalaki, akinek az új kötetei mindig ünnepet jelentenek. Rendkívüli arány- és stílusérzékről tanúskodó, egyenletes színvonalú, kiérlelt gondolati teljesítményt nyújtó szövegeket köszönhetünk neki, melyek úgy merítenek a Pilinszky és Nemes Nagy neve által fémjelzett hagyományból, hogy közben a fiatal líra számára is ihletadó, inspiratív erővel bírnak. 2010-es kötete, A test imádása — India különösen gazdag anyagot tartalmazott: a versek kalkuttai Teréz posztumusz kiadott feljegyzéseiből olvasztanak magukba töredékeket, és a szenvedés elképzelhetetlen mélységeibe belelátó asszony perspektíváját megalkotva vallanak test és lélek viszonyáról, mindvégig szem előtt tartva a problémakör keresztény teológiában betöltött jelentőségét. A test imádása… megrendítő kísérlet a „távollevő Istenhez” való odafordulás, egy hívő-hitetlen spiritualitás nyelvének kialakítására. A szerzőről tudjuk, hogy hajlamos az ilyen költészeti kísérletek folytatására: a frissen megjelent új kötet, A tiltott nyelv kapcsán ezért magától értetődő módon vetődik fel a kérdés, hogy van-e ösvény, ami ide A test imádásából vezet el, azaz, miként lehet a könyvet az életmű korábbi darabjai felől olvasni.

Nos, a tény, hogy az utolsó ciklus az India elnevezést viseli, máris jelzi, hogy van átjárás a két kötet között, hiszen a boldoggá avatott, ám a naplójegyzetei szerint folyamatosan boldogtalanság által sújtott Teréz hangját megteremtő korpusz újabb szövegekkel bővült. A kötet mottójául szolgáló, s annak címét adó költemény pedig egy még korábbi verseskönyvből, az Üdvözlégy, utazás!-ból származik. A tiltott nyelv olyan, mint egy enigma. Tömör, kevés kapaszkodót nyújtó költemény, melyben a versmondatok közti logikai viszonyok sem világosak, azaz hogy valóban szembeállítás létesül-e benne a nyelv használata és valamiféle tiszta, növényi lét között, ahogy azt annak idején Bodor Béla vélte:[1] „Tiltott nyelv, amelyen gondolkodunk, / de ha már gondolkodunk is, / nem szabad megszólalnunk rajta. […] És akkor élhettünk volna úgy, / mint a fényérzékeny növények: / fölfelé törekedve. Élhettünk / volna úgy, mintha éltünk volna.” Ha megnyugtató válasszal nem is szolgál, a kötet tanulmányozása talán közelebb vihet az itt szereplő kijelentések megértéséhez: kikhez is tartozik ez a bizonyos nyelv, s miért tiltott a használata?

Az első egységben, az Emlékgyakorlatokban arcok, alakok, történetek sora képződik meg: a paratextusok gyakran jelzik is, hogy az egyes versek a hangkölcsönzés médiumaként funkcionálnak, beszélőjük egy megkonstruált álarcot visel (Izolda szerelmi halála, A vendég monológja). A közvetlen önkifejezést imitáló lírai beszédmód tehát valamelyest háttérbe szorul, habár — s ez már egy másik kérdés — az „emlékgyakorlatok” cím mintegy felhív arra, hogy egy önéletrajzi fikció darabjaiként olvassuk az arra alkalmas szövegeket, s ezáltal feltételezzük egy, az emlékei között válogató alany meglétét. Néhány költeményben egészen pontosan beazonosítható az a társadalmi osztály, s az a történelmi időszak, melyhez a múlt ködéből előlépő figura tartozik — a negyvenes-ötvenes évek keserveit kiálló, deklasszálódott lányok-asszonyok elevenednek meg bennük, akiknek hol a gyermekként elszenvedett halál, hol a minden előzetes várakozást felülíró, megbocsáthatatlanul idilli öregség jutott osztályrészül. Ifjúságuk világának, ennek a letűnt Atlantisznak néhány jellegzetes korfestő elem révén való megjelenítése elégikus színezettel vonja be a szövegeket, melyek beszédhelyzetük megalkotottságát, az emlékezés aktusának színrevitelét tekintve azonban meglehetősen változatosak. Akadnak köztük például olyan darabok, melyek az angolszász lírában nagy népszerűségnek örvendő drámai monológ fogalma felől is megközelíthetőek, legalábbis használatba veszik ennek a műfaji konvenciónak bizonyos elemeit. (Az elégikus hangoltság és az ábrázolt tárgyiasságok mellett ez a sajátosság is rokoníthatja A tiltott nyelv idevágó szövegeit Rakovszky Zsuzsa lírájával, különösen a Hangok kötettel, illetve ciklussal, habár Rakovszkynál sokkal erősebb a részletező kedv, a történetmondásra való hajlam). A Takács által megmintázott personák közül kettő egykor valóban létező, történelmi alak: Wally Neuzill Schiele, Camille Claude pedig Rodin szeretője volt, s mindkettőjük a Takács-líra önreflexív, saját teljesítőképességére vonatkozó fontos állításainak megszólaltatójává válik. Legyen szó azonban akár róluk, akár a „legidősebb rokonról”, avagy M.-ről, a vészkorszak meghurcoltatásai után második életet kezdő asszonyról, ezeknek a monológoknak az odafordulás nyelvi gesztusai, különösen a kijelentő szövegrészeket megszakító kérdések kölcsönöznek dinamikát, melyek hol egy konkrétan megnevezett címzetthez irányulnak, hol pedig a szöveg belső dialógusként való olvashatóságát erősítik fel. A kérdező modalitás azonban mindenképpen bevon minket abba a gondba, mely a figura sajátja. „Én el akartam dobni magamtól a világot, / de enyém-e a világ, hogy eldobhassam azt?”, osztja meg velünk a kötet egyik legmegrázóbb, nagyszerű költeményében M. a dilemmáját. Wally Schieléhez irányzott szenvedélyes szónoklatában második személyű megszólítások sorozata vonul végig, melyek mögött kitapintható a kétségbeesett vágy, hogy az aposztrophé erejénél fogva jelenvalóvá tehető legyen a szerelmes, aki már nincs ott, hogy meghallgassa a neki szánt dacos szavakat. Az utolsó kérdésnél viszont minden eddiginél érzékelhetőbbé válik, hogy a megszólításokkal operáló retorika egyfajta közösséget teremt a hűtlen szerelmes és az odaértett olvasó figurája között. „Te sosem / vettél észre. Emlékszel rá, hogy éltem?” — kérdezi Wally, egy nő a sok-sok feledésre ítélt múzsa közül.

A teljes cikk itt olvasható » 

Forrás: Balajthy Ágnes, Műút.hu, 2013. december 30.

Megjelent a Műút 2013042-es számában

2013-12-30 14:20:35
Bourdeaut, Olivier
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Egy kisfiú meséli el családja titokzatos tündöklését és bukását. A tehetős család mintha a világon kívül élne, barátok, mulatságok töltik ki napjaikat hol Párizsban, hol spanyolországi villájukban. A szülők...
Kovács András Ferenc
"Örömzene darabokban"
Kovács András Ferenc hatvanadik születésnapjára maga válogatott verseket eddigi életművéből, így a zenei témákban és motívumokban gazdag kötet tekinthető a formabravúrjairól híres költő lírai önarcképének,...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ