Thomas Pynchon regényeiről legrövidebben úgy lehetne nyilatkozni, hogy szükségszerűen jók, mégpedig azért, mert bármit is ír, bármerre mozdul, a közeljövőben az lesz a trend.

A rikító rózsaszín borító láttán már felmerülhet az olvasóban, hogy nem az elefántcsonttoronyban székelő sznob irodalom egy produktumát vette kézbe, hanem valami könnyebben emészthetőt. Ha a cselekményt nézzük, detektívsztoriról van szó, ráadásul lineárisan elbeszélve. Larry Sportello „Doki”, a cseppet sem kétértelmű nevet viselő L. S. D. magánnyomozó-iroda fenegyereke emberrablási ügyben kezd szimatolni, aztán egyik esetből következik a másik, olyannyira, hogy amikor a regény végén minden rejtély megoldódni látszik, akkor sem lehetünk biztosak abban, hogy valamelyik mellékszálon nem mennek-e tovább a tárgyalt bűnügyek, vagy nem érzi-e úgy valaki, hogy „Doki” túlságosan sokat tud.

A hátteret az 1970-es Los Angeles adja, a népszerűsége csúcsán álló, de már kissé meghasonlott hippikultúrával. Már ez a világ sem egységes: a szörfösök és síkvidékiek, heroinosok és füvesek között egyre erősebbek az ellentétek, persze ez sem tudja meggátolni azt, hogy a szereplők térdig gázoljanak a tudatmódosító-szerekben – a szövegben leggyakrabban előforduló jelző a „pszichedelikus”, legyen szó akár élményről, akár öltözékről. A hippik kihasználására komoly iparág épül, élén a rezgésekről és harmóniáról papoló masszázsszalonként eufemizált bordélyházzal, és a füves cigit szárított banánhéjjal hígító dílerrel. A hippi-rendőr szembenállás végigvonul a regényen, a narrátor egyértelmű, de a kritikát nem nélkülöző szimpátiájával az előbbi csoport mellett. A konfliktus személyes szinten „Doki” és „Bigfoot” Bjornsen hadnagy kapcsolatában jelenik meg, amely jóval összetettebb annál, minthogy barátságosként vagy ellenségesként lehessen leírni, hiszen a személyes ellenszenv és a sérelmek mellett legalább ugyanolyan erősen jelenik meg az egymásra utaltság és egyfajta mester-tanítvány viszony, ahol mindkét fél magát érzi mesternek.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Görög Dániel, Apokrifonline.wordpress.com, 2014. február 24.