Pór Péter: „Ő másképpen számol” és „másképpen” „szólal” „meg” (MŰÚT)
(kiadvány: Tiltott nyelv)

Takács Zsuzsa 1996-os Utószó című kötete utolsó versének a címe: Naptárak jelentése (Utószó, 54)* — és valóban, ennek a versnek, legalábbis a további kötetek ismeretében nem is lehet túlértékelni a jelentőségét, vagyis a jelentését. A harminchat soros, szakaszokra nem tagolt szövegben egy temetési „szertartás” jelenetét írja le és kommentálja. A képeit ennek a „szabályai” szerint, tehát (majdnem) egészen világosan állítja be és láttatja („Ott állnak háttal […] hallgatják a pap sírbeszédét”, „látni a felhajtott gallérok fölött / fejük rezgését”), és a reflexív részek az ilyenfajta demonstrácíók hagyománya szerint, tehát (majdnem) közvetlenül következnek („de nem ismernek rá belőle a halottra”) és végig (majdnem) tökéletesen simán ható szemantikával és szintaktikával, mintegy egyenes vonalúan vezetnek a megint csak képi jellegű csattanóhoz: „Kézről-kézre adtok, mint egy vakot, / és ölelésről ölelésre.” Miként azonban esetleg már e néhány idézetből is sejthető, a szöveg a hagyománynak háttal és vakon épül fel: képei fokozódó mértékben bárminő lezártságtól elfelé, a tárgyiasult diszharmóniához vagy jól artikulált negatívumhoz vezetnek: „hintázik / kéregként a földön, elsodorja lábuk / elől a szél”, „a felvételeken szerelőcsarnokok / sötétlettek és légypiszkos óvodák vagy emelődaruk”, „A muskátlis állomásokon / nem szállnak le többé […] nincs zöld levél kőrózsák szárain” (e legutóbbi két képben bizonyosan Berzsenyi legendás idő-versének parafrázisát kell felismernünk); miként kijelentéseinek sorozata szintén félrehallhatatlanul az abszurd felé vezet: „Lehámlik róluk az idő, / amit együtt töltöttek vele”, „A naptárak beteltek”, „a lapok kiszakadtak”, „lehullanak a ceruza és tintakeresztek”; mígnem egy ugyancsak bizarr fájdalommal idézett illetve eltorzított énidő-emblémához jut: „arcom megrepedt a hangyatalpak nyomása alatt”. A versszöveg hagyományosan demonstratív jellege ezzel nem csökken, hanem éppen megerősődik — de épp, mert egy hagyományos jelenet illetve tétel elfordítását demonstrálja: azt, hogy az élet-halál egyetlen igazi szakrális jelenetének a „jelentését”, és ehhez még rokon értelmű megjelöléseket is olvasunk: e jelenet „értelmét és vígaszát” bárminő egyenes vonalúan naptárszerű, s így végül mégis csak megnyugtató képzetein kívül, egy retrospektív nem-idő képzetében és képzeteiben kell elbeszélni, vagyis láttatni és állítani.

Akik a motívumok folyamatosságát régebbről is szeretik felkutatni, találhatnak néhány idézetet, amelyekben Takács Zsuzsa már ezt a képzetet illetve tételt kereste: „A nemsokára halott, bár maga se tudja”, „A szüntelen jelent igéri, hogy nem kell megérkezni ezentúl soha”, vagy „A töredék és nyomorult időt nem / homályosítja el az örök élet” (Utószó, 79; 111; 137 — de mindhárom e kötetben a korábbi, válogatott versek között szerepel). Annál többet mond a Naptárak jelentése című kötetzáró vers valóban szakrális eltökéltséggel végigvezetett demonstrációja. Benne Takács Zsuzsa nem egy motívum újabb változatát költi meg, hanem maga az idő egyik ismert emblémájának a „jelentését” írja át, hogy egy egészen más (a legutolsó kötet bizarrul erős formulája szerint „másképpen számol[t]” — 17) idő-dimenzióba állított alkotói megszólalás emblematikus példázatát jelenítse meg és fejtse ki. „Sohasem hittem a határokban”, írja szintén ennek az utolsó kötetnek az egyik versében (58); de vessük rögtön közbe: persze nem egy bölcsesség boldogan lírai kinyilatkoztatásaként, hanem egy Petri emlékére írt és Szókratészt megszólaltató öngyilkos szerepszöveg többszörös reflexiójában („reflexív lilában”, írja egy másik versben, vagyis az Angyali Üdvözlet képleírásában, hogy sohase feledjük, milyen sok, alkalmasint „ironikus” rétegzettséggel alakította ki a másképpen szólás lírai idő-alkalmát — 31). Idézem az Utószó után következő kötetek: A letakart óra (2001), Üdvözlégy, utazás! (2004) és Tiltott nyelv (2013) néhány kulcsfordulatát. Egyet-egyet a két előző  kötetből: „Egy későbbi idő jött el, valaki / másé, akit nem ismerek még” (A letakart óra, 47, ezt a kötetet mindig a Digitális Irodalmi Akadémia lapszáma szerint idézem) — de hát e kötetnek már a címe is eltökélten letakarja azt a dimenziót, amelyet ismerni és élni szokás; „megfordulunk és elindulunk a jövőbe, vagyis a multunkba: vissza” (Utazás, 48). Ezek után néhányat e legutóbbi kötetből, amelyben e motívum különösen gyakran visszatér: „naptáraink szerint […] időtlen ideje áll ott” (16), „Tudja, hogy halhatatlan. / A hely és az idő nem múlik soha.” (41), „Meglepő lesz átlépni a múltba” (60), „szándékosan hagytad volna / nyitva, hogy tudjam távozásod idejét” (63) és külön idézem a Történet című versből egy elmúlt esemény elbeszélésének a (lineáris idő szerint értelmetlen) poénját: „Legyen, / hogy nem jelent fel másnap.” (18)

E legutóbbi kötetnek a Tiltott nyelv címet adta, persze jól tudva, hogy ez meglepően is hathat a képek és mondatok olvastán, amelyek mind feltűnően korrekt nyelvtannal íródnak. Fogadjuk el a saját korábbi kinyilatkoztatását: „A világosan érthető szöveg, / hogy hallatára kiver a hideg” (Utószó, 33). Szövegeinek hagyományos jellege semmi esetre sem csupán látszólagos, sőt tulajdonképpen minden szintagmával, mondattal, gyakran a képekkel és a versalakzatokkal is újra és újra felidéztetik és megerősődik; de akként, hogy minden felidézésben egyre mélyebben és határozattabban eltéríti a hagyományt, a szöveg, vagyis a költői alkotás, vagyis a költői lét önnönmaga hagyományos jelentésének, értelmének, képzetének következetesen, akár az abszurdig is végigvezetett parafrázisa — ekként kell, hogy másképpen  szóljon és másképpen legyen, de ekként (akár iróniával vagy melankóliával, esetleg áhitattal) mindig szuverén érvénnyel, akaratlagosan állítja önmagát, „a Teremtés önmaga szemlélésében gyönyörűséget talált” (Utazás, 50), írja Szent Ferenc ürügyén, de talán egész késői lírája egyik alapmondataként. Az utolsó kötetben magában Takács Zsuzsa legalább három közvetlenül önértelmező versben magyarázza (igen, magyarázza, visszatérek még e szóra) meg a címet és kivált a melléknevet. A címadó, gemmaszerű vers szerint (amelyet egyébként a megelőző köteből emelt át) ez az a „nyelv”, amelyiknél megértjük, hogy egy nyelv minél „hibátlan[abb]”, annál inkább nemhogy jelenti, hanem eleve megszünteti az életet (5); a Tiltott gyümölcs című vers barokkos concetto-szerű tizenkét sora szerint (26) ez az a nyelv, amelynek a jelentései annyiban érvényesek, amennyiben akaratlagosak, az alma lehet egy üvegtál díszítménye, lehet a bibliai történés nevezetes tárgya és lehet egy hirtelen kerti szerelmeskedés valamiféle allegóriája (jelzem: a versben kétszer szerepel felszólító módban az ige: „képzeld”, mint ahogy a „legyen” szó más versekben is visszatér, pl. 72, régebben: Utószó, 46, más verzíóban, de ugyanúgy egy verskezdet úgy hangzik: „Ne tudja” — 59); a Skarlát betű című vers (12) megint csak többszörösen rétegzettséggel reflektált (Hawthorne, de ő skarlátjárvánnyá defigurálva, elemi iskola, kitelepítés, francia hangképzés) és végül tökéletesen autonóm emlékezet-elbeszélése szerint ez az a nyelv, amelynek a „H” hangját csak a „halál” megérkeztékor tudja kimondani az a francia lány, akinek az alakját a szöveg felidézi. A korábbi, A letakart óra című kötetben, amelyik nem is tartalmaz mást, mint fiktív kompozicíók sorozatát az idő elvesztésének egyetlen témájára, a Királyi nap című vers (Letakart, 8) magának a „tiltott” ihletnek az időn kívüli pillanatát költi meg a manierista enigma-versekre emlékeztetően megfogott három sorban: „Látogatása közben meg-megáll / szeszélye szerint, és birodalmán / végigtekint a király.” A vers annál figyelemreméltóbb, mert mérhetetlen melankóliája ellenére is érzékelteti, állítja a megszólalás szuverén hatalmát. Dehát hogyan lehetne másképp egy világnak, amelyet egy fantazmagórikusan költői időben kell elképzelnünk a (fiktív vagy valóságos, egyre megy — miféle különbségtétel ez?) történéseit és szenvedélyeit megszólaltatni, mint egy akaratlagosan (szeszélyesen) „tiltott” ihlet akaratlagosan „tiltott” nyelvén?! Azt hiszem, ez Takács Zsuzsa utolsó korszakának a nagy témája és akár kihívása: a költői szólás szuverén állítása az önmaga teremtette világ-időben. Nem is ismerek költőt, aki ilyen előszeretettel írná le az „állni” ige különböző vonatkozású jelentéseit, lásd például a képet néhány sorral ezelőtt a királyról, aki „meg-megáll” teremteni; „elétek állok”, ekként szól „Isten angyala” az előző kötetben (Utazás, 40); e legutóbbi kötetben pedig annak az alakja, aki a teremtést „másképp számol[ja]” mindenekelőtt úgy jelenik meg, hogy „áll a vakító ég alatt”, s ez még végtelen tartammal meg is erősíttetik később: „időtlen ideje áll ott” (16); továbbá a haldoklás ciklusának bevezetőjeként Takács Zsuzsa idézi Babits egyik szakaszát az „Ég királyáról”, aki „beállít” minket egy csarnokba (61), majd a ciklus egyik versében „a szélroham […] fellökte az állólámpát” (69), a rákövetkező versben pedig a „Kék Golyó” „leüti, aki áll” (70); azt pedig nem szükség dokumentálni, hogy a „szólni” ige, illetve annak a közeli-távoli szinonimái verseinek a legnagyobb részében előfordulnak a legkülönösebb változatában: „az Írás” (11). A versszövegek és versalakzatok akaratlagos meghatározottsága olyan erős, hogy még a bizarr objektivációkat vagy szürreálisnak ható tovacsúszásokat is uralja, mintegy megengedi. „Önként hullik a mélybe” így a nyilvánvalóan felülről fogalmazott összefoglalás arról, ami szörnyülködést keltve eltűnik (Utószó, 149); „ujjam alatt márványfejek rejtőznek […] elveszek mindörökre és velem együtt a tojásban fuldoklók is”, így Camille Claudel, a zseniális és megőrült művész szobor-portréja (24), egy haldoklónak és látogatóinak alakjai a „hideg gyíkok” közös állat-tárgyiasulásába kerülnek, ha úgy tetszik, siklanak ki és egybe (28); „Isten bolondja lettem”, így szól az önvesztés állítása a legutolsó ciklus egyik szerepversében (87).

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Pór Péter, MŰÚT Online, 2014. február 27.

2014-02-27 16:24:19
Lispector, Clarice (1920–1977)
Fordította: Bense Mónika
Egy fiatal lány a dzsungelből Rio de Janeiróba kerül gépírókisasszonynak: vajon az ő ártatlansága lesz erősebb vagy a nagyváros nyüzsgése? Ezt a történetet meséli el Clarice Lispector, vagyis az a férfi,...
Davis, Lydia
Fordította: Mesterházi Mónika
Abszurd történetek a hétköznapokról
Lydia Davis különleges novellái megújították a műfajt, és a kortárs amerikai irodalom megkerülhetetlen figurájává tették szerzőjüket. A flash fiction koronázatlan királynője olyan egyetemes emberi tapasztalatokat...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ