A kötet az elmúlásról, a gyászról, a búcsúról, az emlékezésről szól, hangneme mindvégig elégikus. A Tiltott nyelv négy ciklust tartalmaz: első az Emlékezésgyakorlat, amely elbeszélő, mesélő jellegű, hosszú versekből áll. Visszatérő motívuma a betegség, az elmúlás, a múltba merengés, a múlt újraírása, átformálása. A Mesterek ciklusban megemlékezik a már elhunyt költőelődeiről. A Gyász előérzete az elválás lehetetlenségéről tanúskodik, a téma hátterét, helyszínét a kórház rideg valósága adja. A méltóságától, szabad akaratától megfosztottá lett ember a kórházi közegben olyan térbe kerül, ahol a halállal kell szembenéznie. Végső búcsút már nem is annyira a beteg vesz az itt maradóktól, hanem azok őtőle. A kórház szent hellyé nemesül az által, ami benne megtörténik. Ezek a versek rövidek, sűrűn tömörek, letisztultak. „A gépek lélegeznek és alszanak helyetted…. Hiába öltöztem hófehérbe, szándékom / ellenére folynak a könnyeim”. (A gépek lélegeznek). Az utolsó ciklus, az India, folytatása A test imádása – India című 2010-ben megjelent kötetnek, ahol szonett formájú költeményekben idézi meg Kalkuttai Teréz Istenbe rejtett életét. A címválasztás enigmatikus, rejtélyes beszédmódra utal, tragikus hangvétele az elbeszélhetetlenről nyújt megrázó vallomást. Nincs más számunkra, csak a másik ember (testi-lelki) lénye e világban. Ami a miénk lehet, az a miatta érzett féltés és az érte adott hála lehetősége. De a róla való beszéd tiltott nyelven szól. A test és a lélek is menekülne előle, öröme, magánya, halála őrzi különállóságát, elbeszélhetetlenségét.

Takács Zsuzsa szimbólumokban gazdag képi világot alkotott, ahogyan az elmúlt kötetekben is. Az egész köteten sötétségben úszó, fényre vágyakozó „holdverte árnyak” és „fényverte utcák” fájdalma vonul végig.  Valamennyi szent tiszta odaadásával, a jót adó és a sötétet elrejtő emberekhez való odafordulásában, hatalmas árnyékot cipel magával. Ez az árnyék a teljes kötetben ott kísért. A fekete, az éjszaka és a sötétség azt a titokzatos mélységet sugallja, mely a halál és a gyász kifejezője a kötetben. Ennek az elbeszélhetetlennek, a lélek sötét éjszakájának az elbeszélhetőségéhez Keresztes Szent János misztikus költeményeit fordító múltja nyújthatott segítséget a költőnőnek. A misztikus szentnél a sötétség nem a reménytelenséget jelentette, hanem az újjászületést megelőző éjszaka szimbólumát. Nála belépni az éjszakába annyit jelentett, mint hittel visszatérni a meghatározatlanba. A Tiltott nyelv kötetet az éjszaka és sötétség komor képei uralják: „Engedd, / napunk, ha eltűnt, elsötétedett / egünk, mégis boldogok legyünk” (Mi, akik nyaraltunk); „Megjelenik az Angyal, és néz a tágas / és reflexív lilában, amely az éj örök és / ironikus biztonságának színe” (Vizitáció), „Mától korán esteledik. / Reggeli hattól sötétek az utcák. / Az éjszaka világit hidegen. / Árnyak sodródnak, vakok / haladnak egymás mellett.” (Mától korán esteledik); „Éjszakád alagút két városrész között” (Virágvasárnap).

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Lesti Judit, Kultúra & Kritika, 2013. augusztus 8.