Reichert Gábor: Pontok és ellenpontok (MŰÚT)
(kiadvány: Szerb Antal)

Kezdjük a legvégén: nagyszabású monográfiájának zárszavában Havasréti József precízen mutat rá Szerb Antal életművének azon jellegzetességeire, amelyek azt a 21. századi magyar (és európai) kultúra számára is fontossá tehetik. „[I]ronikus, öntükröző, kedveli az idézeteket, és van benne valamiféle manierista báj. Mai népszerűségéhez talán az is hozzájárul, hogy életműve a jelenkori olvasó számára valamiféle kulturális aranykort közvetít; regényei a két világháború közötti Európát — baljós árnyaival együtt is — a polgári kultúra letűnt-nosztalgikus szigeteként ábrázolják. […] Szerb legjobb írásai az egzisztenciális bizonytalanságnak olyan mítoszait, képeit, történeteit fogalmazzák meg, melyek a húszas-harmincas évek jellegzetes irodalmi témái voltak, de sikeresen konvertálhatók a második ezredforduló — a »mi világunk« — hasonló tapasztalatai felé.” (672) Szerb regényeinek, esszéinek, irodalomtörténeti munkáinak sajátos, nem avuló maisága a monográfus szerint elsősorban az általuk érzékletesen közvetített ismerős — vagy legalábbis annak tűnő — kulturális tapasztalatnak, de talán még inkább játékosan könnyed, egyes kortársi beszédmódokban is folytatásra talált hangvételüknek köszönhető. Fontos megjegyeznünk, hogy — bár munkájának vezérfonalát korántsem a töretlenül előre haladó irodalomtörténeti fejlődés képzetébe vetett hit adja — Havasréti nem elsősorban saját keletkezési idejükre adott válaszaik, hanem inkább a jelenkor irodalmi preferenciái felől olvassa Szerb műveit. Igaz, hogy ebből a pozícióból jobb rálátásunk nyílik az életmű értékeire és tévedéseire, ugyanakkor fennáll annak veszélye is, hogy így olyasvalamit kérjünk számon az adott szövegektől, amit azok szükségszerűen nem foglalhatnak magukban. Havasréti azonban méltányos könyve főszereplőjével: a rendkívül részletes műelemzések Szerb szépirodalmi műveltségének és elméleti felkészültségének rekonstrukciójából indulnak ki, vagyis azt próbálják kikövetkeztetni, milyen kulturális benyomások járultak hozzá a Szerb-œuvre legjelentősebb darabjainak létrejöttéhez. A monográfia tehát — hogy az egyik fontos szakirodalmi forrásának címét parafrazeáljuk — Szerb Antal „szellemi DNS”-ét kutatja. Ismerve a vizsgált szerző párját ritkító olvasottságát — amit a saját maga által is táplált mítosz szerint nem kis részben krónikus álmatlanságának köszönhetett — kijelenthetjük, szinte lehetetlen feladat egy efféle eredettörténet hiánytalan felvázolása. A sziszifuszinak tűnő munka megkísérlése — természetesen — mégsem haszon nélküli, hiszen az nemcsak a középpontba állított szerzői életmű, hanem a két világháború közötti időszak eszme-, társadalom-, irodalomtörténeti tendenciáinak jobb megismeréséhez is hozzásegíthet bennünket. Legfontosabb hozadékának azonban az a módszertani újítás tűnik, amely lehetővé teszi, hogy ideológiai-erkölcsi előfeltevések nélkül, kizárólag az elérhető forrásokra támaszkodva beszélhessünk a könyv által felvetett problémákról.

Minden irodalomtörténeti monográfia szerzőjének szembe kell néznie azzal az alapvető kérdéssel, hogy mi legyen az, amit tárgyáról eleve tudottnak feltételez. Más szóval arról kell döntést hoznia, milyen minőségű és mennyiségű ismeretekkel rendelkező olvasónak szánja művét, ami — mondanunk sem kell — nagyban befolyásolni fogja a készülő szöveg szemléletmódját. A magam részéről üdvözlendőnek tartom azt az utóbbi években egyre inkább érzékelhető tendenciát, amely közelíteni próbálja egymáshoz az irodalomtudományos gondolkodást és a szakismeretekkel nem rendelkező, de a magyar irodalommal (vagy akár annak csak bizonyos alkotóival) kapcsolatos kérdésekre fogékony olvasók feltételezett igényeit. A magas színvonalú, de ez utóbbi réteg számára is fogyasztható szakkönyvek mintapéldájának tekinthető Ferencz Győző Radnóti-monográfiája, de egyértelműen ide tartozik Szilágyi Zsófia tavaly megjelent Móricz-könyve is. Persze fontos számot vetnünk azzal, hogy valószínűleg nincs egységesen használható recept egy írói életmű minden részletre kiterjedő felgöngyölítésére. Az említett szakkönyvekben érvényesített, hangsúlyosan biográfiai megközelítésmód Szerb Antal esetében például nem valószínű, hogy túlzottan termékeny lenne. Ahogy Havasréti írja róla: „[b]arátságait, utazásait, két házasságát nem számítva nem történt vele egész élete során semmi különös — egészen a zsidóüldözések, a vészkorszak eljöveteléig, mikortól viszont milliók sorsában és egy irodalmi nemzedék […] sorsában osztozott.” (9) A monográfia ennek megfelelően elveti az életműnek az életútból való egyenes levezethetőségének ideáját, és tizenkét — jellemzően egy-egy jelentős kötet köré csoportosuló — tematikai blokkban dolgozza fel anyagát. (Igaz, ezek elrendezése kronologikus mintát követ.) Lineárisan előrehaladó helyett tehát mintha valamiféle „kartografikus” megközelítéssel lenne dolgunk: a kötettől nem a fejlődéstörténet, hanem a lezárult életmű holisztikus áttekintését és a közelmúlt elméleti irányzataiból (is) merítő értelmezését kapjuk.

Havasréti alapvetően forrásszövegek összességeként tekint témájára, elemzései kisebb — pontosabban: másfajta — hangsúlyt helyeznek a vizsgált művek magánéleti hátterére. Az első fejezet rövid életút-áttekintését követően a lépten-nyomon előkerülő személyes vonatkozásokat (hogy csak néhány eltérő jellegű példát említsek: a Barabások nevű ifjúkori csoportosulás létrejöttét, Szerb egyetemi tanulmányait, a korabeli folyóiratokhoz fűződő kapcsolatainak kialakulását stb.) nem fejti ki részletesen, azokat kvázi közismert tényekként kezeli. A megfelelő szövegrészeknél elhelyezett hivatkozások alapján úgy tűnik, a szerző a „száraz” adatok feltárását Poszler György 1973-as monográfiája által elvégzettnek tekintette. Ezért nem érezhette szükségét, hogy négy évtizeddel később is ezek fejtegetésével bíbelődjön — akinek efféle információkra van szüksége, forgassa bizalommal Poszler ma is időszerű munkáját. A redundancia kerülésének igénye egyrészt becsülendő alaposságra vall, másrészt viszont sokat visszavesz a könyv gyakorlati hasznosíthatóságából. A monográfus többször felhozza Szerbbel szemben a rendszerben való gondolkodás gyakori kényszerességét. Mint utal rá, az 1934-es A magyar irodalom története, az 1941-es A világirodalom története, de legfőképpen az 1935-ös a Hétköznapok és csodák legnagyobb hiányosságai az egyetlen vezérszempontot mindenáron érvényesíteni próbáló szerzői intencióból következnek. Ennek jegyében Havasréti meg sem kísérli valamiféle átfogó szintézis sulykolását: az egyes fejezetek más és más, nem szükségképpen összefüggő elemzési szempontokat helyeznek a középpontba. Rendszerkényszerrel tehát semmiképpen sem vádolhatjuk a kötetet, az áttekinthetőség helyenkénti hiányával azonban annál inkább. Az egymástól elszeparáltan vizsgált alkotásokat, motívumokat ugyanis részletes előismeretek, vagy a teljes könyv előzetes végigolvasása nélkül olykor nehéz kontextusba helyezni. Így ha mondjuk egy szemináriumi dolgozatot író egyetemi hallgató kimondottan A Pendragon legenda „neofrivol” vonásairól szeretne anyagot gyűjteni, azt a regényről szóló fejezetben nem találná meg hiánytalanul, mivel a Szerbbel kapcsolatban gyakran emlegetett fogalom részletesebb kifejtése mintegy másfélszáz oldallal korábban már megtörtént — amire viszont nem található visszautalás a későbbi fejezetben.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »


Forrás: Reichert Gábor, Műút.hu, 2014. május 25.

Megjelent a Műút 2014044-es számában

2014-05-25 17:44:52
Lispector, Clarice (1920–1977)
Fordította: Bense Mónika
Egy fiatal lány a dzsungelből Rio de Janeiróba kerül gépírókisasszonynak: vajon az ő ártatlansága lesz erősebb vagy a nagyváros nyüzsgése? Ezt a történetet meséli el Clarice Lispector, vagyis az a férfi,...
Davis, Lydia
Fordította: Mesterházi Mónika
Abszurd történetek a hétköznapokról
Lydia Davis különleges novellái megújították a műfajt, és a kortárs amerikai irodalom megkerülhetetlen figurájává tették szerzőjüket. A flash fiction koronázatlan királynője olyan egyetemes emberi tapasztalatokat...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ