Igazi magyar lecsúszástörténet egy valóságos magyar városban – a bennünket körülvevő realitás a magja Szilasi László második regényének. SZŰCS TERI KRITIKÁJA.

De ahogy az előző mű, a nagy sikerű Szentek hárfája (kritikánkat ld. itt - a szerk.) is elemelkedett a valótól, és magával emelte az Árpádharagosra keresztelt Békéscsabát, a város templomait, múltját, mikrotörténeteit, úgy emelkedik el a puszta realizmustól A harmadik híd is. A helyszín most Szeged, amelyet figyelemmel, sőt szeretettel mutat be és tesz bejárhatóvá a könyv. Csak éppen a regény egyik legfontosabb helyszíne, maga a címben szereplő harmadik Tisza-híd kitalált. De a fiktív híd pontosan így teljesíti a funkcióját – összeköti a valóst és a fantáziabelit, a köznapi pusztulást a dolgok vágyva vágyott jóra fordulásával, a megmenekvés mitikus reményével.

Elemelkedik a realitástól a regény legfőbb szereplőinek, a szegedi hajléktalanoknak az élete is. Ez nem azt jelenti, hogy erről a zárt világról, melytől alig győzzük elfordítani nap mint nap a tekintetünket, ne tanulnánk rengeteget Szilasi Lászlótól. Bevezet e közösségnek (mert valódi közösségként mutatja be hajléktalan-szereplőit) a rituáléiba, túlélési mechanizmusaiba, dinamikájába, képzeletvilágába. A regény egyik nagy, magára vállalt feladata ugyanakkor a szó legteljesebb értelmében vett rehabilitáció, az elemelés: megadni vagy visszaadni a csorbítatlan emberi méltóságot a főszereplőknek. Tudjuk, olyan időszakban vállalkozik erre a könyv, amikor a hivatalos politikai üzenet épp a szolidaritás visszavonása, a hajléktalanoknak nem emberként, hanem biopolitikai kategóriaként való elővezetése, illetve a teljes jogúnak tartott állampolgárok életteréből való kivezetése. Szilasi hajléktalantörténete radikális húzással adja vissza a méltóságot – pont ott lép közbe, ahol az otthontalan létforma a legkiszolgáltatottabbá tesz. Az otthontalanok ma Magyarországon rászorulnak a hatósági engedélyekre, a segítőkre, az őket elfogadókra, az ellátórendszerre… Szilasi pedig épp azt mondja, hogy az életforma egyben választás is. Aki nem akar a magyar posztszocialista-vadkapitalista-protodemokratikus világban élni, hanem alternatív szabadságverziókat keres, ezt is választhatja. Ha elsajátítjuk Szilasi regényének ezt a gesztusát, nem fogjuk kevésbé felelősnek tartani magunkat azokért, akik a társadalom peremére csúsztak, csak éppen a lesajnálás mozzanata múlik el abból, hogy azt mondjuk: „csúsztak”, „lecsúsztak”.

Szilasi a fikció kínálta szabadságban, ám mégis pontosan ábrázolja, ahogy a mobilitást megdermesztő szocialista időszak után a felkészületlen társadalom a feltérképezhetetlen versengések kaotikus szövevényében találta magát. A kiszolgáltatottság megmaradt, csak másképpen. Ez az, amiben A harmadik híd főszereplői nem akarnak és nem is tudnak részt venni. Ám Szilasi nem a szociografikus irodalom vagy a Tar Sándor-életmű hagyományait folytatja. Miként az előző könyvében, úgy most is többféle regénytípust sző össze, és ezzel teszi tágassá, levegőssé a kötet világát.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szűcs Teri, Revizor Online, 2014. június 2.