Ophelia Sókon (Litera)
(kiadvány: Szilánkok)

Rakovszky erősen stilizált, azon belül hol archaizált, hol parodizált, hol meg csak egyszerűen túlfűtött prózabeszédében nagyon nehéz, már-már lehetetlen feladatnak bizonyul, hogy magabiztosan elválasszuk egymástól a belülről ábrázolt lélek szentimentalizmusát és az együttérző ábrázolásmód saját szentimentalizmusát. - Bazsányi Sándor kritikáját ajánljuk újraolvasásra Rakovszky Zsuzsa Szilánkok című regényéről.

 

A huszadik század első évtizedeiben játszódó regény derekán a félárvasága miatt is túlérzékeny, billenékeny kedélyű Balkay Emma ellátogat egy festészeti tárlatra, ahol az egyik kiállított alkotáson „a szögletes izmú, téglavörös fürdőzők mögött sík lapokból tákolt hegytömbök sötétlettek vérszínű napnyugták háttere előtt”. A szereplő nézőpontjából fogalmazó elbeszélő szerint a – leginkább talán a posztimpresszionista Cézanne irályát idéző – modernista kép „olyan volt, mintha a valóság más-más alakú és görbületű szilánkokra tört volna, mint egy elejtett karácsonyi üvegdísz, és a látható világ most minden egyes szilánkban másképp tükröződne”. (381-382.) A Sopronról mintázott Sókon és Budapesten játszódó kitalált történet ideje után néhány évtizeddel beszél Hans Sedlmayr, a konzervatív ízlésű művészettörténész a „közép elvesztéséről”, aminek következtében a festészet már nem nyújthatja nekünk azt, amit megszoktunk tőle, ámde felkínál helyette valami merőben mást: a képkeret ablakán át megmutatkozó, mímelt többdimenziós valóság helyett a vászon síkjának kétdimenziós, „más-más alakú és görbületű szilánkokból” összeálló (vagyis nem azokra széteső) valóságát.

Ha van a képsík szilánkosított formaértékeire összpontosító festészeti modernségnek epikai megfelelője, akkor az minden bizonnyal egy olyan regényforma volna, amelyben az egységes ívű és szempontú történet, valamint az egységet biztosító elbeszélői öntudat, sőt eszme (ama bizonyos „közép”) következetesen felszámolódik a szerző által tudatosan és gondosan széttört szövegszilánkokban, az egymást kiegészítő vagy ellenpontozó elbeszélői szólamokban és tudatmozgásokban. Nos, Rakovszky Zsuzsa új, immáron negyedik regényében éppen ezt tapasztalhatjuk: a sóki Schlagetter-bank 1900-as csődjétől az 1919-es vörösterrort követő fehérterror utáni évekig nyúló történetet az olvasó csakis több szereplő nagyon különböző szemszögeiből láthatja, a már említett Emmától és az ő Erzsébet nevű mostohanővérétől a szabadelvű Moór Ervinig vagy éppen a költőből forradalmi népbiztossá átváltozó Rauch Gézáig. Mindezt ráadásul több szövegformában vagy műfajban kapjuk: a szereplők kedély- és gondolathullámzásaira következetesen ráhangolódó elbeszélő érzékeny tollú beszámolóitól a gazdagon idézett naplókon és leveleken át a bőséggel szemlézett,különböző politikai irányultságú újságcikkekig. Noha kissé zavaróan hathat a regény első, némiképpen programszerű fejezete, amelyben az elbeszélő szólal meg közvetlenül, mégpedig a mi jelenünkben játszódó előtörténet rejtélyeskedő hőseként, aki a sóki utcákon és a temetőn bolyongva, régi újságokat búvárolva jut az elhatározásra, hogy egyrészt utánajár a Balkay család történetének, másrészt meg felfedi a sóki könyvtárban olvasható 1919-es újságcikkek B. L. és R. G. monogramú szerzőinek kilétét. (A kötet végén viszont már – hál’ istennek – nem találkozunk a jelenkori elbeszélő személyével, legfeljebb az ő ironikus szerkesztői döntésével: a fehérterrort követő, tartósnak bizonyuló Horthy-korszak államberendezkedését támogató, konzervatív szemléletű Sóki Napló 1926. január 1-i számának ragacsosan túlcsorduló stílben fogant, bizakodó évköszöntőjével, egy bizonyos „Leona” tollából.) És valóban ezt kapjuk a Szilánkokban: egyfelől a Balkay család tagjai, kiváltképp nőtagjai, másfelől az ízlésújító költőkként induló, majd forradalmi népbiztosokká váló barátok, Rauch Géza és Barsi László párhuzamos történeteit, amelyek a Tanácsköztársaság idején érnek össze igazán – mégpedig a könyv egészére, Rakovszky mérsékelten rafinált ábrázolásmódjára jellemző módon. A vörösterror csúcspontján játszódó jelenetben egyszercsak Emma szemével, azaz kívülről látjuk „egérképű” népbiztosként az eddig csakis saját naplórészletei és újságcikkei révén, vagyis jórészt belülről ábrázolt Rauch Gézát, akit a vele együtt megjelenő bőrkabátos és géppisztolyos Barsi László már a gyerekkorukban is csak „Maus kollégá”-nak szólított.

És noha – Rauch Gézához hasonlóan – regényünk több szereplője is foglalkozik szépírással, mégsem kapunk betekintést az általuk alkotott művek irodalmiságába (szemben Rakovszky néhány éve megjelent, a tizenkilencedik század végi Vay Sarolta/Sándor rendhagyóan tragikus sorsú életét feldolgozó, VS című könyvének parodisztikus helyi értékű versbetéteivel). Csupáncsak Kardoss, a népszerű budapesti író valamelyik regényéből csípünk el egyetlen semmitmondó (de éppen ezáltal mégiscsak sokatmondó) szövegfoszlányt. Rauch Géza látás- és írásmódja például egyfelől támaszkodik a „Jókai regényeiből és nagy költőink műveiből” származó „sejtéseire az életről”, (55.) másfelől meg magán viseli a nyomát annak, hogy korábban ugyancsak „megilletődve bámulta” a nyugtalan természetű barátja által olvasott pesti kiadású verseskönyvet, amelynek címében immár nagybetűvel szerepel az „Élet” szó. (63.) A Jókai- és Ady-féle irodalmiság („élet” és „Élet”) egyképp megfér az életes irodalomra szomjas gimnáziumi tanuló lelki háztartásában – miként a Rakovszky-regény nyelvi-szemléleti világában is, és még talán az olvasó kedélyvilágában is. Noha persze akadnak olyan szereplők is, akik kritikus véleményükkel segíthetik az olvasó szükséges távolságtartását, egészséges elidegenedését az ábrázolt érzésektől és gondolatoktól, mondjuk a bigott erkölcsiségéhez illő módon konzervatív ízlésű Erzsébet épületes színházi örömétől, amelynek kétes értékű forrásáról józan apja ekképpen nyilatkozik: „... Apáthy, aki azt a bizonyos színdarabot írta, amelyik Erzsébetet megríkatta, és amelyet azok az emberek [bizonyos szabadelvű pesti fiatalok] kinevettek, rendes ember, de csak afféle derék irodalmi iparos, aki kétségkívül igen dicséretes nézeteket vall ugyan, ám ezeknek a nézeteknek igen szerény tehetség birtokában igyekszik hangot adni...” (118.)

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Bazsányi Sándor, Litera.hu, 2014. június 13.

2014-06-13 17:53:52
BECKETT, SAMUEL
Samuel Beckett Watt című regénye különös olvasmány, cselekményét leírni szinte lehetetlen. Watt-tal történnek bizonyos dolgok, tesz bizonyos dolgokat, részt vesz bizonyos beszélgetésekben, majd a történet...
DÜRRENMATT, FRIEDRICH
Fordította: Kurdi Imre
Az öreg hölgy látogatása mesteri dramaturgiájával, tragikomikus karaktereivel és sötét humorával a 20. század szorongó életérzésének emblematikus megtestesítőjévé vált. A darab, amely első bemutatóin a...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ