Proust „eltűnt ideje” Grecsónál „megcsalt idővé” változik, már nemcsak a múlt milyensége fontos, hanem a jelenre tett hatása is. Csalt és megcsaltak, elhagyták és visszatértek hozzá – röpke pillanatok az emberi életből. - Bencsik Erika kritikája Grecsó Krisztián új regényéről a Litera Büszkeség és balítélet című kritikapályázatának egyik legjobbja.

Grecsó Krisztián, a költőként induló, majd prózaíróként elismertté váló szerző legújabb regénye a Megyek utánad. Ereje elsősorban a nyelvében rejlik; tömör, jól megkomponált, metaforikus, metonimikus képgazdagság jellemzi. Tartós figyelemre késztet, rabul ejt a poétikai szempontból is értékes nyelvezete. A kötet fő kérdésfelvetése: vajon értelmezhető-e az individuum változása, alakulása a szerelmein keresztül. Mennyire határozzák meg az embert a kapcsolatai, és az egyén befolyásolhatja-e egyáltalán a szerelmeit?

Grecsó Krisztián első regényében, a Pletykaanyuban vállaltan móriczos hangot üt meg; a mikszáthi áradó mesélőkedv jellemzi a novellák laza füzéréből álló alkotást. A Tánciskolában egy mágikus alföldi világ fiatal szereplőjének hedonista világa mutatkozik meg, aki kitörési lehetőségeket keresve próbál szembenézni a sokszor elviselhetetlen nyomorral. A móriczi hagyományok továbbélése figyelhető meg a Mellettem elférsz című 2011-es regényében is, amelyben egyfajta viharsarki családtörténet bomlik ki az ismételten csak lazán kapcsolódó elbeszélésekből. 2012-ben Aegon művészeti díjat kapott a szerző ez utóbbi művéért.

Legújabb regénye azonban sok szempontból más. Megmarad az anekdotikus hagyományhoz való ragaszkodás, ami a kortárs szerzők közül elsősorban Esterházynál bukkan fel; az egyes történetek továbbra is lazán kapcsolódnak egymáshoz. Fontossá válik azonban a kronologikusság, lineáris, folyamatos előrehaladást mutat a történet az időben, csak elvétve olvasható retrospektív részlet. A korábbi regényeivel szemben itt jelentősen megnő a lélektani jellemzők szerepe: a főhős figyeli önmagát, és próbálja értelmezni, analizálni a saját reakcióit, érzéseit.

Daru, a főszereplő önreflexióin keresztül tapasztalja meg az olvasó, hogyan is nyer beavatást a fiatal fiú a felnőtt létbe. Ahogyan „megy a bicikli, megy az idő. Haladnak át az életen”, úgy világosodik meg a főhős, és „látja a lényeget, a létezés finom csodáit”. Tizenévesként még semmit nem ért a nők, a lányok finom jelzéseiből, rezdüléseiből, és ahogy „Daru alól kiment az idő, egy csapásra tűnt el minden gyerekség.” De a nőket továbbra sem érti.

A magány határozza meg alapvetően az embert, eszmél Daru Eszterrel való kapcsolata után. Minden emberre igaz lehet ez a megállapítás? Valóban mindannyian tétova lelkek vagyunk elsősorban, és csak a rövidnek tűnő kapcsolatainkban lépünk ki az önkéntes száműzetésből, és formálódunk valaki mássá? A kötet nem ad adekvát, megnyugtató választ a kérdésre. „Soha senkire sem számíthat, erre riad föl, soha senkire. Borzasztóan magányos dolog, erre gondol, ahogy nyeli a könnyeit, élni!”

Egy következő lehetséges kérdése a regénynek, hogy vajon az egymást követő szerelmek felülírják-e az előzőket. Az idő múlásával megfakulnak az emlékek, de a hatásuk formálja Darut, tőlük válik felnőtté. Viszont „a szerelmek egymásra íródnak, mindig ugyanoda, ugyanarra a sorra, és a másik nem látszik.”

Proust „eltűnt ideje” Grecsónál „megcsalt idővé” változik, már nemcsak a múlt milyensége fontos, hanem a jelenre tett hatása is. Csalt és megcsaltak, elhagyták és visszatértek hozzá – röpke pillanatok az emberi életből. De hogyan lehet szembesülni azzal a keserű ténnyel, hogy az ember nem olyan, mint amilyennek hitte magát? Daru énképe és én-ideája elérhetetlen távolságba került, és „felhorzsolja az illúziókat”.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Bencsik Erika, Litera.hu, 2014. augusztus 16.