Dead Man (MŰÚT)
(kiadvány: Jégvágó)

Jim Jarmusch Dead Man című filmjének hőse, egy bizonyos (de nem az a bizonyos) William Blake az ohioi Clevelandből érkezik az észak-amerikai gyárvároskába, Machine-be, ahol kisvártatva ügyetlen gyilkosságba keveredik, továbbá halálos sebet kap, amely viszont csak hosszú vándorútja végén vezet az ő — Rilkével szólva — saját halálához. Mindeközben társul szegődik hozzá egy Európában tanult, ráadásul Blake-rajongó kövér indián, aki Senkiként mutatkozik be a nagyromantikus angol költő amerikai névrokonának, és egyfajta szellemi mentorként kíséri végig őt a film zárójelenetéig, amikor is a technikai-klinikai értelemben halálra ítélt hős indián ünnepi viseletbe öltöztetve, ravatalként feldíszített kenuban ringatózva az óceán felé immár lényegében is eltávozik az élők sorából, vagyis azzálesz, ami a rendhagyó western címében áll: halott emberré.

Nos, az eleddig novellistaként ismert Centauri Jégvágó című regényének főszereplője, a San Franciscóban élő Dan Coolbirth is egy véletlen gyilkosságot követő irodalmi road movie után, jóval a könyv felén túl, valahol a klasszikus aranymetszés környékén kerül az addig megszokott világának és életének a peremére, majd azon is túlra. Ugyanis távoli rejtekhelyén, nagyapja egykori montanai házában megismerkedik egy elmegyógyintézetbeli indiánlánnyal, a csodálatos Téával, aki szépen-fokozatosan átvezeti őt az amerikai civilizáció hétköznapi valóságából az amerikai ősvadon misztikus valóságába, többek között egy hatalmas grizzlymedve közvetlen közelébe, és legvégül a jégbe fagyott Flathed-tó mélyére. Ami elvileg a halált jelenti. Gyakorlatilag meg azt a különös(ségében is magától értetődő) beszédhelyzetet, az úgynevezett saját halál megtalálásának (fiktív-misztikus) végpontját, ahonnan a kötet hőse elmeséli nekünk az ő saját történetét. A mesemondás habzó keresetlensége meg bevallottan (a kolofonban is feltüntetve) a kultikus Salinger-mű, a Zabhegyező Holden Caulfieldjének hangját idézi — így például a befejező sorokban, amelyek mintegy vitába bocsátkoznak a több mint hat évtizeddel korábban megjelent amerikai regény záró soraival. Így Salinger Caulfieldje 1951-ből (Gyepes Judit fordításában): „Soha senkinek ne mesélj el semmit. Ha elmeséled, mindenki hiányozni kezd.” Így meg Centauri Danje 2013-ból: „…még szerencse, hogy már mindent elmeséltem, mert ha minderről hallgatok, most rohadtul nem értenék semmit, és jól megnézhetném magam, amikor a világ alapjához érek… Tudod, mit? Még ha nincs is kinek, mondj el mindent te is, legalább egyszer, addig, amíg megteheted, ember.” (414)

Egyébként a nagyobbrészt San Franciscóban, kisebb részt az észak-amerikai Montanában játszódó mű legutolsó szavával, az „ember” (man) laza fordulatával indul Dan regényméretű beszéde, az önmagában is érdekes, viszont előbb-utóbb óhatatlanul kimerülő fecsegésből és anekdotázásból táplálkozó, ám a szerzői arány- és minőségérzéknek köszönhetően egyszer csak varázslatos történetmondássá kerekedő magánbeszéde: „Ember! Ha kíváncsi vagy, elmondom: reménytelenül pocsék minden, de erősen érzem, hogy hamarosan valami zsírúj történik; olyasmi, amit el sem képzelhetek. Nem titok, mióta az eszemet tudom, áll a levegő körülöttem, mégis lefogadom, hogy záros határidőn belül tótágast áll velem a világ.” (5) Az olvasónak erre a „tótágasra”, a valóban „zsírúj” eseményre egészen a 253. és 254. oldalakon bekövetkező fordulatig kell várnia, amikor Dan a barátnőjét, Angelicát megtámadó férfival együtt véletlenül lelövi magát Angelicát is, minekutána heves pánikba esik, és elmenekül Kaliforniából a messzi északra, a korábban többször megidézett Jack London történeteinek természeti közegébe — noha továbbra is ugyanúgy a Salinger-hős városi nyelvét beszéli. Ami Centauri művének egyik tagadhatatlan bája: Jack London világának és Salinger látásmódjának találkozása a Jégvágó utolsó százötven oldalának boncasztalán. (Némiképpen hasonló, ámde fordított sorrendű ritmusváltást érzékelhetünk Kun Árpád közelmúltban megjelent, Boldog Észak című regényének első harmada után, amikor a csodás eseményektől és szereplőktől nyüzsgő Nyugat-Afrikában nevelkedett elbeszélő hős, Aimé Bilion nagy hirtelen elutazik a jegesen prózai Norvégiába, hogy ott teljességgel más körülmények között boldoguljon, Kosztolányi nyelvi leleményével: „boldogoljon” — a saját történetében is, és annak elmesélésében is.) Ráadásul Centauri regényének első és utolsó szava amellett, hogy a(z olvasót mozgósító) megszólítás gesztusával keretszerűen önmagába sűríti a teremtett és működtetett nyelv közvetlenségét, egyúttal utal — ahogyan arról Reményi József Tamás is beszél a litera.hu könyvismertető videójában — az „ember” szó tágabb, mondhatni egzisztenciális, sőt antropológiai jelentéstartományára; arra a távlatra tehát, amely a Jarmusch-film címében (Halott ember) is benne foglaltatik. A végesség (netán a végességen túli végtelenség) vonatkozásába került, annak súlyával számolni kénytelen létezőről van tehát itt szó: az emberről, Holden Caulfieldről, Dan Coolbirthről, az olvasóról, bárkiről, mindenkiről…

Caulfield a Zabhegyező egyik jelenetében hosszas vívódás után végül nem lép be a New York-i Természettörténeti Múzeum mesterséges örökkévalóságába, ahol a mozdulatlanságba dermedt viaszfigurák, indiánok, eszkimók, állatok, egyszóval „minden mindig ott marad a helyén, ahol van.” Az „indiánteremben” kiállított történeti anyag jelképezi Salingernél mindazt, ami szép és tökéletes, ámde elérhetetlenül távoli Caulfield számára, aki így nem fogadhat el semmiféle múzeumi típusú gyógyjavallatot az ő saját „helyén” megnyilvánuló, ráadásul nem csupán életkori, hanem egyúttal — ha szabad így mondani — korszakos nyugtalanságára. És ezt a léptékes nyugtalanságot viszi tovább a Jégvágó elbeszélő hőse, aki számára szintúgy elfogadhatatlan volna bármiféle múzeumi lényegszemlélet és álmegoldás, ámde — egyfajta halálugrással — mégiscsak meglépi a (Salinger-hős számára) megléphetetlent. Hiszen Dan nem csupán jó érzékkel tartózkodik a Természettudományi Múzeum panoptikumához fogható hamis harmóniáktól, hanem a vak véletlen szülte tragédiát (Angelica lelövését) felülíró jó sorsa révén egyenesen visszatér a természetbe, ahol viaszindiánok és viaszállatok helyett immár valóságos indiánlánnyal és grizzlymedvével találkozik. De nézzük az odavezető utat, a San Franciscóban élő Dan tartós (bizonyos olvasókat talán — legalábbis egy idő után — némiképpen fárasztó) fecsegését, amelynek egyik legemlékezetesebb motívuma, a címbe emelt fogalom jókora metaforikus értelembővülésen esik át, csak hogy végül emlékezetes jelentésfordulatba torkolljon a regény utolsó, költői erejű oldalain.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Bazsányi Sándor, Műút.hu, 2014. július 4.

Megjelent a Műút 2014045-ös számában

 

2014-07-04 14:57:21
BECKETT, SAMUEL
Samuel Beckett Watt című regénye különös olvasmány, cselekményét leírni szinte lehetetlen. Watt-tal történnek bizonyos dolgok, tesz bizonyos dolgokat, részt vesz bizonyos beszélgetésekben, majd a történet...
DÜRRENMATT, FRIEDRICH
Fordította: Kurdi Imre
Az öreg hölgy látogatása mesteri dramaturgiájával, tragikomikus karaktereivel és sötét humorával a 20. század szorongó életérzésének emblematikus megtestesítőjévé vált. A darab, amely első bemutatóin a...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ