Jesús Carrasco: Az író annyi könyvet ír, ahányan olvassák. Interjú (Litera)
(kiadvány: Kegyetlen idő)

Bármely mű, amely arra emlékeztet, hogy a kínzás, a testi bántalmazás és általában, az emberi szenvedés létezik, fontos mű. - Jesús Carrasco spanyol írót, a Kegyetlen idő című regény szerzőjét Tamás Etelka kérdezte.

 

A ministránsfiúk szexuális bántalmazásának tabuja köré épül a Rossz nevelés című Almodóvár-film is, ahol a bántalmazott gyerek felnőttként bosszút esküszik a papnak. Az ön regényében a főszereplő gyerek egyetlen eszköze a menekvés. Sokáig nem derül ki, hogy a név nélküli fiú miért menekül el a falujából, a családjától, az viszont igen, hogy menekülését borzalom előzi meg. Miért tartja ma fontosnak erről regényt írni?

Bármely mű, amely arra emlékeztet, hogy a kínzás, a testi bántalmazás és általában, az emberi szenvedés létezik, fontos mű. Akiknek megadatott a szerencse, hogy e rendkívüli szenvedés nélkül élhessék az életüket, hajlamosak azt gondolni, hogy a világ olyan, amilyennek ők ismerik. De ez - minden kétséget kizáróan - nem így van. Megtehetjük, hogy állást foglalunk és azt is, hogy nem, tehetünk ellene és mellőzhetjük, de nem tehetjük meg, hogy nem veszünk tudomást arról, ami körülöttünk történik.

A regényben a szereplőknek nincs nevük. Miért? Köze van a bántalmazáshoz?

Valójában ez egy olyan eljárás, ami feszültséget teremt. Idővel rájöttem, hogy a névadás hiánya több, mint pusztán egy írói eljárás. Az egyén szublimálódásához kapcsolódik. A névhiány olyan teret hoz létre, amelyben léteznek is, meg nem is. Olyan teret, melyben néha személyként vannak jelen, máskor pedig az egész részeként.

Rengeteg olyan hasonlatot olvasunk a regényben, amelyekben az emberi test mozgásának leírására a természetből, növény- vagy állatvilágból származó elemeket használ. Mennyire fontos ön számára az ember természetbe ágyazottsága?

A természet az eredete mindennek. Kételkedhetünk a vallásunkban, abban, hogy társas lények vagyunk, a létünk értelmében, de kétségtelen, hogy a természet része vagyunk. Húsból vagyunk, és a mozgásainknak ugyanaz a fiziológiai elve, mint a nyulaké vagy kutyáké. Innen nézve, az emberre abból a perspektívából tekinthetünk, mely közel vagy távol helyezkedik el ettől az eredetétől. Az egyértelmű, hogy a 19. század óta eltávolodtunk a természet világától, és ennek megvannak a maga következményei. Arra gondolok, hogy úgy viszonyultunk a természethez, mint dekorációs elemhez, mintsem olyasmihez, amivel szervesen összekapcsolódunk, ami ennünk és innunk ad.

A részletes leírásokban gazdag regény a komótosan, ráérősen telő időhöz rendeli a történéseket, amelyeket olyan feszültség itat át, mint az akciófilmek kockáit. Hogyan sikerült megtalálnia a határt, amikor ezek a leírások nem kioltják, hanem épphogy a végletekig srófolják a feszültséget? Eleve megvolt, vagy ki kellett kísérleteznie?

Feltételezem, hogy mindkettő. Amikor befejeztem a Kegyetlen időt, épp húsz éve foglalkoztam írással. Ez idő alatt sok alkalom adódik a gyakorlásra és a hibákra is.

A pásztor és a kisfiú viszonya egymásrautaltságukban bontakozik ki, a meghittség köztük azt a biztonságot nyújtja a gyereknek, amelyre az anyjától vágyott. Ahogy az is a szülő-gyerek intim viszonyára utal, hogy a pásztor, aki megtanítja a túlélésre, megígérteti vele, hogy eltemeti, ha meghal. Mintha mindaz, ami a regényben kibontakozik, valami helyett lenne. Lehet azt mondani, hogy ez a könyv a hiányzó anya regénye?

Nem ez volt a szándékom. Inkább, ha lehet ezt mondani, a hiányzó apát lehetne látni. Persze, bárhogy is lenne, a regényben benne vannak a szándékaim és egyben a ki nem mondott vágyaim is. Sok olvasó a földanyát vélte felismerni a könyvben, ahogy a természet az új, védelmező anyává válik, amit a gyerek elfogad és a magáénak tekint, mert hiányzik a sajátja. Ezzel a példával jól érzékeltethető, hogy működik a fikció. Az író annyi könyvet ír, ahányan olvassák.

Könyvében a mindentudó elbeszélő nem bizonyul elegendőnek a történetmondáshoz, hiszen több olyan helyzet is van, amelyben a kisfiú szempontjából látjuk, halljuk, érzékeljük a külvilágot. Miért van szükség külső és belső szemszögekre, és ön melyikkel azonosul inkább?

Általában kételkedem a mindentudó narrátor tudásában, annak ellenére, hogy használom. Ha nem vigyázunk, fennáll a csapda, hogy ez a mindentudó narrátor túl sokat fog elmondani az olvasóknak. Szeretek a szereplők felől beszélni. Ez a történet felszínén tartja az olvasót, és így sokkal közelebbinek érezheti magát a történésekhez, és leginkább a szereplők szívéhez.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Tamás Etelka, Litera.hu , 2014. október 7.

2014-10-07 15:19:35
A Hős utcában található Budapest legnagyobb, jelenleg felszámolás alatt álló szegregátuma. Erdős Virág az utóbbi néhány évben sok időt töltött az itt élő gyerekek és felnőttek között,...
Mindannyian ismerjük azokat a pillanatokat, amelyekben egyedül vagyunk: az elalvás, az ébredés előtti perceket, amikor már tudjuk, hogy valamit épp elfelejtünk, de már nem tudjuk, hogy mit. Krusovszky...
Fordította: Morcsányi Géza, Kántor Péter
Ljudmila Ulickaja új elbeszéléseiben a hétköznapi és a megmagyarázhatatlan fonódik egymásba elválaszthatatlanul. Hősei idősödő, magányos figurák, akik megpróbálják rendezni a konfliktusaikat...
Fordította: Patat Bence
Utolsó előtti kötetéhez érkezett Knausgard nagyszabású regényfolyama, a Harcom.
Az Álmokban a fiatal felnőtt Karl Ove Bergenbe költözik, hogy a helyi íróakadémiára járjon, és teljesen...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ