“Legyen vagy ne legyen egyéni életünk; legyünk-e szabadok, vagy legyünk determináltak stb. De milyenek vagyunk? Sem szabadok, sem determináltak; sem egyének, sem a történelem teremtményei, hanem minden elképzelhető és elképzelhetetlen szituációban élni képes – mindenre képes lények: épp ez a probléma.”

Legújabb könyve címének a megválasztásával Kertész Imre a számadás, a lezárás, a végső leltár elkészítésének szándékát sugallja: A végső kocsma. Még inkább ezt sugallja a német fordítás címe: Letzte Einkehr. Kézenfekvő e magyarul írott szöveg értelmezéséhez a  német címet kiindulópontként választani, hiszen a fordítás jelent meg korábban, másrészt maga a szerző számol be arról különböző (az öniróniát nem teljesen nélkülöző, nagyon pontos) megfogalmazásokban, hogy műveinek német fordítása sokszor ismerősebben cseng számára, mint az eredeti.

Ráadásul a magyar cím eleve idegenséget sugall, hiszen a kocsma jelzője József Attila óta a “mai”. A Végső kocsmát azonban mégis összeköti az Ars poeticával a túllépés, a transzcendencia igénye. Ám míg a költő  célja “az értelemig és tovább” haladni, addig az írót a “nihilizmusig és tovább” vezeti az írás.  Mint Heidegger fogalmaz: “… ahelyett, hogy leküzdeni akarnánk a nihilizmust, meg kell próbálnunk előbb betérni (einkehren) a lényegébe. Ez a lényegébe való betérés az első lépés, amely révén magunk mögött hagyjuk a nihilizmust”. S bár Kertész talán egész életművében még csak utalást sem tesz a Kehre filozófusára – ahogyan József Attilára sem –, a Kaddis, e Celan-témára írott, bernhardi virtuozitású variációsorozat záróimája (“hadd merüljek el mindörökké, Ámen”) akár ha ezt az első lépést szándékozott volna szemléltetni.

A Kertész művében a nihilizmus perspektívájából értett “Einkehr” szó történetileg legalább  két,  egymással tartalmilag összekapcoslódó jelentést ad vissza: “visszavonulás a lélekbe”, “megtérés”. “Az emberek búvóhelyeket keresnek maguknak: falun, tengerparton, hegyeken. Te magad is szoktál effélére vágyni. Micsoda korlátoltság! Hiszen megteheted, amikor csak akarod, hogy önmagadba visszavonulj. Mert az ember sehová nyugodtabban, zavartalanabbul vissza nem vonulhat, mint saját lelkébe, különösen ha olyan a belső világa, hogy beletekintve azonnal teljes békesség tölti el. A békesség pedig azonos a lélek harmóniájával. Ne vond tehát meg önmagadtól egyetlen esetben sem ezt a visszavonulást, s újhodj meg lélekben” – javasolja a lélek terápiájaként Marcus Aurelius. A visszavonulásnak, a magába fordulásnak ugyanaz a látszatra negatív konnotációja érhető itt tetten, mint később, Aurelius Augustinus nevezetes felszólításában: “Ne kifelé menj, hanem magadba térj vissza, a belső emberben lakik az igazság”. Ez a negatív konnotáció azonban összekapcsolódik a lélek megújhodásának a követelményével (s nemcsak Marcus Aureliusnál, hanem a keresztény gondolkodásban is: Bonaventuránál a lélek zarándokútja Istenbe az önmagába való visszatérést jelenti, hiszen a lélekből mint tükörből az isteni képmás ragyog vissza). Röviden: a befelé fordulás  összekapcsolódik a megtéréssel.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Gépnarancs.hu, 2014. október 19.