Ami­ó­ta az el­be­szé­lés a nyom­ta­tott könyv út­ján jut el a be­fo­ga­dó­hoz, ami­ó­ta be­széd he­lyett írás van, hall­ga­tó he­lyett pe­dig ol­va­só, a be­fo­ga­dás le­zaj­lá­sát köl­csö­nös és vi­szo­nos je­len­léthi­ány kí­sé­ri. A könyv, mi­köz­ben ös­­sze­kap­csol­ja az írót és az ol­va­sót, kö­zi­bük is to­lak­szik, köl­csö­nö­sen ki­ta­kar­ja, egy­más szá­má­ra lát­ha­tat­lan­ná te­szi őket. Ami­kor az író ír, nem lát­ja (s így nem is igen tud­ja), ki­nek ír, hi­szen nincs ott, aki­nek ír; ami­kor az ol­va­só ol­vas, nem lát­ja, ki­nek a mű­vét ol­vas­sa (s így nincs is le­he­tő­sé­ge meg­bi­zo­nyo­sod­nia az il­le­tő sze­mély­­azo­nos­sá­gá­ról), hi­szen nincs ott, akit ol­vas.
Ez a jel­leg­ze­te­sen új­ko­ri mód­ra sze­mély­te­len vi­szony, író és ol­va­só köl­csö­nös ano­ni­mi­tá­sa, mi­köz­ben nyil­ván­va­ló vesz­te­sé­gek­kel, a szó­be­li­ség face to face kö­zös­sé­gi jel­le­gé­nek el­tűn­té­vel járt, új el­be­szé­lés-po­é­ti­kai, tech­ni­kai és tar­tal­mi le­he­tő­sé­gek egész so­rát nyi­tot­ta meg a könyv és a par excellence könyv­mű­faj: a re­gény előtt. Mi­vel az ol­va­só töb­bé már nem volt ab­ban a hely­zet­ben, hogy el­len­őriz­hes­se a dol­got, meg­je­len­het­tek a tény­le­ges szer­zők ál­tal kre­ált, min­den­fé­le ál­arc­ok mö­gé búj­ta­tott és jel­me­zek­be öl­töz­te­tett fik­tív szer­zői alak­má­s­ok, va­ló­sá­gos szer­ző­nek ál­cá­zott fik­tív el­be­szé­lők vagy fik­tív el­be­szé­lő­nek ál­cá­zott va­ló­sá­gos szer­zők. Már az új­ko­ri re­gény ős­pél­dá­ja, a Ro­bin­son Crusoe (1719) is e jegy­ben szü­le­tett: Daniel Defoe a könyv cím­lap­já­ra nem ír­ta ki a ne­vét, ha­nem he­lyet­te ra­va­szul Ro­bin­son Cru­soe-t, el­ső sze­mé­lyű el­be­szé­lő­jét tün­tet­te fel szer­ző­ként. Az­az ha­mi­sí­tott: ki­ta­lált re­gény­ala­kot ál­cá­zott va­ló­sá­gos szer­ző­nek (és így va­ló­sá­gos, élő-lé­te­ző sze­mély­nek).
Az­óta is dí­vik az ilyes­mi, be­le­ért­ve az írói ál­ne­vet, a ha­mis szer­ző­sé­get, a pszeudofordításokat, a több név alatt meg­je­le­nő s a kü­lön­bö­ző írói alak­más­ok stí­lu­sa, sőt nyel­ve sze­rin­ti kü­lön­bö­ző írás­tí­pu­sok­ra ta­go­ló­dó élet­mű­ve­ket. (Hí­res pél­da az utób­bi­ra az 1911 és 1966 kö­zött élt Brian O’Nolan, aki ír nyel­vű mun­ká­it Myles na gCopa­len, míg az an­gol nyel­vű­e­ket Flann O’Brien név alatt tet­te köz­zé.) So­rol­hat­nánk őket a vég­te­len­sé­gig, Fer­nan­do Pessoától Raymond Que­neau-ig. Ide­tar­toz­nak a leg­kü­lön­bö­zőbb iro­dal­mi be­ug­ra­tá­sok és fe­lül­te­té­sek is (l. Es­ter­házy Cso­ko­nai Li­li-köny­­vét), va­la­mint az egyé­ni­leg vagy cso­port­ban ki­ta­lált, név­vel el­lá­tott és mű­köd­te­tett nem lé­te­ző írók és köl­tők, sőt a kö­zön­sé­ges ha­mi­sí­tá­sok is.
És az olyan, gon­do­san és si­ke­re­sen őr­zött írói in­kog­ni­tók is, mint a 2006 óta pub­li­ká­ló Centaurié, aki­nek két el­be­szé­lés­fü­zé­re (Pá­tosz a ká­osz­ban, 2007 és Kék an­gyal, 2008) nyo­má­ban meg­je­lent re­gé­nye, a Jég­vá­gó (2013) in­dí­tott er­re a né­mi­képp el­von­tabb be­ve­ze­tés­re. A „Centauri” az ő ese­té­ben nem szok­vá­nyos írói név (amit fran­ci­á­ul nom de plume-nek ne­vez­nek), ha­nem – szem­ben az olyan írói ne­vek­kel, mint Sipulusz vagy Ig­no­tus, ame­lyek­ről csak az nem tud­ta, hogy kit ta­kar­nak, aki nem akar­ta tud­ni – va­ló­sá­gos nom de guerre, „har­ci név”, ami­lyet il­le­ga­li­tás­ban mű­kö­dő el­len­ál­lók, föld­alat­ti moz­gal­mak har­co­sai vi­sel­nek, akik­nek ele­mi eg­zisz­ten­ci­á­lis ér­de­kük fű­ző­dik ah­hoz, hogy ki­lét­ük­re ne de­rül­jön fény. Centauri ese­té­ben per­sze nyil­ván az ő írói eg­zisz­ten­ci­á­já­val kap­cso­la­tos meg­fon­to­lá­sok ve­zet­tek az in­kog­ni­tó fel­vé­te­lé­re és meg­őr­zé­sé­re – de hogy me­lyek is ezek a meg­fon­to­lá­sok, en­nek tár­gyá­ban nem­igen ju­tunk mes­­szebb­re a bi­zony­ta­lan fel­te­vé­sek­nél és a med­dő ta­lál­ga­tás­nál.
Ki­lét­ének fir­ta­tá­sa sem lát­szik ígé­re­te­sebb igye­ke­zet­nek: er­re néz­vést új köny­vé­ben sem ta­lá­lunk ön­tu­dat­la­nul árul­ko­dó je­lek­re, mint ahogy tu­da­to­san a szö­veg­be rej­tett uta­lá­sok­ra sem. Ta­lán az aláb­bi rész­let kelt­het né­mi gya­nút:
Tafy hos­­szan néz­te [a hold­sar­lót], majd zombihangon azt hö­rög­te:
– Épül már a Ha­lál­csil­lag. (213. o.)
Cserna-Szabó And­rás ta­valy meg­­je­lent re­gé­nyé­nek Szí­ved he­lyén épül már a Ha­lál­csil­lag volt a cí­me. De mi­e­lőtt bár­ki kö­vet­kez­te­té­se­ket von­na le eb­ből az egy­be­esés­ből (én nem vo­nok le sem­mit), je­lez­ném, hogy lé­te­zik egy Counter-Strike ne­ve­ze­tű cso­por­tos interne­tes vi­de­o­já­ték, s en­nek van egy Zom­­­­bie Es­cape Death Star mo­dul­ja. (Al­kal­ma­sint ez a két, egy­más­tól füg­get­len szö­veg­hely kö­zös for­rá­sa.)
Vi­szont ez az egész in­kog­ni­tó-kér­dés a re­gény ér­tel­me­zé­sé­benna­gyon is ter­mé­keny szem­pont­ok­kal szol­gál. Centauri ugyan­is in­kog­ni­tót vi­se­lő re­gényt írt: a Jég­vá­gó ál­arc mö­gé bú­jik, és jel­mezt vi­sel.
Kö­ze­lebb­ről: ame­ri­kai re­gény ma­gyar szer­ző tol­lá­ból. Ezen be­lül is kü­lön­le­ges faj­tá­jú, ugyan­is nem ma­gyar szer­ző Ame­ri­ká­ban ját­szó­dó, ame­ri­kai sze­rep­lők­kel el­lá­tott és Ame­ri­ká­ról szó­ló ma­gyar re­gé­nye, s még csak nem is egy meg­ha­tá­ro­zott ame­ri­kai re­gény­írót má­so­ló pszeudofordítás vagy – tá­gab­ban – egy bi­zo­nyos ame­ri­kai re­gény­tí­pust ma­gya­rul után­zó pastiche. Ha­nem va­la­mi­képp – és kö­ze­lebb­ről nem kön­­nyen meg­ha­tá­roz­ha­tó és jel­le­mez­he­tő mó­don – mind­ez egy­szer­re. Olyan az egész, mint­ha egy fi­a­tal és is­me­ret­len pá­lya­kez­dő ame­ri­kai re­gény­író ír­ta vol­na, aki­nek a mun­ká­ján még erő­sen lát­szik, hogy kik vol­tak azok a nagy ame­ri­kai re­gény­író elő­dök és idő­sebb re­gény­író kor­tár­sak, akik ha­tot­tak rá a Jég­vá­gó meg­írá­sá­ban. Ő Centauri ame­ri­kai in­kog­ni­tó­ja és al­te­re­gó­ja, aki ame­ri­kai lé­té­re – ki ér­ti ez? – ma­gya­rul ír­ta meg re­gé­nyét.
El­ső szám egyes sze­mély­ben, az ame­ri­kai re­gény, mond­hat­nánk, alap­for­má­já­ban: amit ol­va­sunk, azt a fő­hős, bi­zo­nyos Dan Coolbirth mo­­no­lóg­já­nak, éle­té­ről, a csa­lád­já­val és ve­le tör­tén­tek­ről be­szá­mo­ló val­lo­más­nak vagy em­lé­ke­zés­nek ol­vas­suk, ahogy ezt már meg­szok­tuk: Huck­le­berry Finn és Holden Caulfield, Ishmael (Moby-Dick) és Herzog (Sa­ul Bellow re­gé­nyé­ben) vagy ép­pen­ség­gel Gnossos Pappa­doupolis, Richard Fariña 1966-os re­mek és el­fe­lej­tett re­gé­nyé­ből, a Been Down So Long It Looks Like Up To Me-ből (a Jim Morrison éne­kel­te szám ref­rén­je Hobo for­dí­tá­sá­ban: Oly so­ká­ig vol­tunk lenn, / Hogy nem is tud­juk, mi­lyen fenn), amely­nek szer­ző­je hu­szon­ki­lenc éve­sen halt meg mo­tor­ke­rék­pár-bal­eset­ben, ép­pen a köny­ve be­mu­ta­tó­já­nak a nap­ján.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Takács Ferenc, Centauriweb.hu, 2015. február 10.

Megjelent a Mozgó Világ 2014/5. számában.