Nem kérdez, nem válaszol (Kulter)
(kiadvány: Kerített tér)
Szabó T. Anna új könyve hűséges társunk: eleinte árválkodik ugyan a polc sarkán, aztán cipelődik táskában, faluból városba, oda-vissza, mindig csak tovább. Pedig hívogat a borító, csábítanak a Kerített téren belüli és kívüli utak, hisz nagy a tét: „ha kád a vers – kilépve meztelen[ek] vagy[unk]”. Mégis, ott a félsz: mi történik, ha ebben a „tűrhetően szűk térben” sem érezhetjük otthon magunkat.

A szerző korábbi köteteihez hasonlóan prológusvers, majd hat ciklus, vagyis 119 oldalnyi szöveg egységéből strukturálódik a Kerített tér. Az építkezés, a rendszerezés, az elválasztás, az én és a másik, a kinti és a benti közti viszonyok alakítása során helyek és kapcsolatok módosulnak, miközben az önazonosságra törekvő szubjektum önnön változékonyságán keresztül mutatkozik meg a külvilág számára. Szabó T. Anna lírájának kedvelt témája, egyben Elhagy című 2006-os kötetének is meghatározó momentuma a nőiségnek, a test formális és funkcionális változásainak, valamint az anyaságnak a megélése. Talán leegyszerűsítő, ám lényegét tekintve fontos megállapítani, hogy a 2010-es Villanyban ehhez képest a megfáradt anya, a törődött nő elégedetlenségének ad hangot a lírai én: „Feledni gyermeket, szerelmet / megtagadni az engedelmet, / ne én legyek az, aki ad – / szeressem végre magamat”.

A Kerített tér olvasása során pedig világossá válik, az első személyű versbeszélő már alapvetően másként tekint identitásának fent említett vonásaira, s – a test mint „porhüvely, ami a lelket szállítja” metaforikát továbbgondolva – a nőiség itt hordozóvá való redukálódást jelent, ami az önmagát reprodukáló embergép létrejöttének egyik elengedhetetlen eleme csupán. A korábbi kötetek ismerete nélkül nem is furcsállnánk ezt a szemléletbeli változást, ugyanakkor – a kiterjedtebb komparatív vizsgálat igényén túl – érdemes megfigyelni a különböző szöveghelyeket az Elhagy című kötetből: „Fordul a kisbaba bennem. / tartani, védeni őket. / Vérmeleg fészek a testem”, míg a Kerített tér az Asszony című versében „te szülj, ne szólj”, az Évában „Eszem, utána engem esznek. / Szültem, és egyszer eltemetnek” (18.), a – Légy. – Vagyok.-ban pedig a versbeszélő önmegszólításon keresztül a kiábrándító valóságot vágja az olvasó képébe: „Fogd be és szülj, ha már muszáj” (23.). A testtapasztalat a legszemélyesebb intimitásból fordul át jól követhetően személytelen, szlogenszerűen összegző, közönyösnek ható kijelentések sorozatába. Nyilvánvaló, hogy a várandósság – távlatait tekintve még talán a lírai szubjektum számára – sem hasonlítható össze közvetlenül az azt megelőző és az azt követő állapotokkal, nem szólva az énkép folyamatos módosulásairól, az olvasó mégis megkérdőjelezheti azoknak a helyenként lélektelennek ható megnyilatkozásoknak az érvényességét, melyeket fentebb idéztünk.

A Kerített tér szövegszervező gondolatalakzata a fentiek tükrében a teremtés, a létrehozás; a versek nemes egyszerűséggel az élet és a halál misztériumának megértésére próbálnak érvényes magyarázatokkal szolgálni. A keresztény képzetkör egyik legalapvetőbb tanítása, a „porból lettünk, s porrá leszünk” pulzál és variálódik ciklusról ciklusra Szabó T. szövegeiben, ez a bizonyosság azonban nem elegendő, a lét és a semmi gyötrő kettősségéből, az egyszerre kint-bent egérfogásból (23.) végül mégiscsak a létbe vetettség tudata marad: „A van és a nincs között zuhanni: végleg: / ez kell neki. Hisz kiszámolta jól. / Akkortól mindegy, élek-e, nem élek. / Onnantól ő van. Rám szabott pokol” (62.).

A kötet vezérmotívumainak mindegyike a létezésre fókuszál: az illokúciós aktussal teremtő isten, a néhai paradicsomot idéző kert, a saját mulandó testével teremtő női princípium, az önmagunk jelenvalóságával szembesítő tükör – ezzel a néhány szóval is összegezhetnénk a versek mondanivalóját. Ebben a jól behatárolható szövegtérben nem igazán nyerhet kiterjedést más, csak „sok-sok sovány kar, sárga sápadt csíra” (51.), s ha nem is válik szűkössé, igazán kényelmesnek sem érezhetjük. Sőt, a költő időnként erőszakot tesz (magán és a versen): próbál valamiféle szakrális hangulatot teremteni a szövegek bizonyos körében, ám nem mindig képes kiváltani a kívánt hatást. A „hangya-lázat” szító angyal képe sokkal inkább érthetetlen, mint a Szent Mihály temploma előtt álló hétéves kislány, aki így sem hívja elő automatikusan az olvasóban a nagyság és a szentség fogalmait, de ebbe a sorba utalható akár az Éva vagy a Vérbeszéd című vers, külön figyelmet pedig a Nézd a nőt érdemel, amely a szőrápolás és a szőrtelenítés nehézségeit ecseteli, majd nem kis meglepetésünkre egy Énekek énekére rezonáló résszel zárul. E megszólalásmódban hitelt érdemlőnek a Hajtson a föld című verset tekinthetjük, amely a kötet címválasztása szempontjából is meghatározó, s a leginkább megszerkesztett Térrács-ciklusban kapott helyet: „Lőn este és lőn reggel: harmadik nap. / A szótól, mint a gejzír, mind kitörnek, / a föld alól sötétre nyomakodnak, / a semmiből, egyetlen szóra jönnek, […] égi parancsra ismétli magát / és szórja-szórja mind a sok magot, / vagyok, vagyok, egyszerű mondatát / ismétli egyre, hadar és dadog” (44.).

Mi hát a kulcsmotívumként funkcionáló kerített tér, s mi a térrács? Ha valóban meg szeretnénk fosztani a nyelvet a kifejezés szabadságától, azt mondhatnánk, nincs is másról szó, mint kertről és az ezt körül- illetve behatároló kerítésről. A fentebb kifejtett gondolatmenet függvényében ez a kert az éden groteszk, deszakralizált és miniatürizált mása, amit időnként a burjánzás, máskor pedig a rothadás von mindenható uralma alá. Egy apró zug a nagyvilágban, egy magánszeglet, a kontempláció tere, ami „felett is ott a teljes űr, / hideg holdak és forró csillagok” (49.) – égbolttal kerített tér maga a föld is. A kert a növények otthona, melyek létezése talán mégis evidensebb az emberénél, ösztönösebb és önmagáért valóbb: „szélre fényre rátapadva, / virágot tárva a napra, / nem tervezve, nem kutatva – / egyre készül csak: a magra” (46.). Önnön tudattalanságában is tudatosabb létforma Szabó T. Anna verseiben a növényi, amely nem kérdez, nem kutat, nem emésztik kételyek, esetleg férgek, mégis képes kiteljesíteni önmagát, így válhat sikerültebb teremtménnyé az embernél. Másrészt a címadó költemény a gondolkodásformákba, nyelvi kifejezésekbe való bezártságra is rámutat: „Puszta eszünkkel, csupasz szavainkkal / hálóba fogjuk a fogalmakat, / kijelentjük és körülírjuk őket, / mintha ezzel bármit is tehetnénk” (59.). Az isteni szó az ember szájából kihull, a jelentésképzés relevanciája megkérdőjeleződik, ezáltal pedig maga a nyelv működése kérdőjeleződik meg.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: fehér Dorottya, Kulter.hu, 2015. március 15.

2015-03-15 16:20:07
Lispector, Clarice (1920–1977)
Fordította: Bense Mónika
Egy fiatal lány a dzsungelből Rio de Janeiróba kerül gépírókisasszonynak: vajon az ő ártatlansága lesz erősebb vagy a nagyváros nyüzsgése? Ezt a történetet meséli el Clarice Lispector, vagyis az a férfi,...
Davis, Lydia
Fordította: Mesterházi Mónika
Abszurd történetek a hétköznapokról
Lydia Davis különleges novellái megújították a műfajt, és a kortárs amerikai irodalom megkerülhetetlen figurájává tették szerzőjüket. A flash fiction koronázatlan királynője olyan egyetemes emberi tapasztalatokat...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ