Nem kérdez, nem válaszol (Kulter)
(kiadvány: Kerített tér)
Szabó T. Anna új könyve hűséges társunk: eleinte árválkodik ugyan a polc sarkán, aztán cipelődik táskában, faluból városba, oda-vissza, mindig csak tovább. Pedig hívogat a borító, csábítanak a Kerített téren belüli és kívüli utak, hisz nagy a tét: „ha kád a vers – kilépve meztelen[ek] vagy[unk]”. Mégis, ott a félsz: mi történik, ha ebben a „tűrhetően szűk térben” sem érezhetjük otthon magunkat.

A szerző korábbi köteteihez hasonlóan prológusvers, majd hat ciklus, vagyis 119 oldalnyi szöveg egységéből strukturálódik a Kerített tér. Az építkezés, a rendszerezés, az elválasztás, az én és a másik, a kinti és a benti közti viszonyok alakítása során helyek és kapcsolatok módosulnak, miközben az önazonosságra törekvő szubjektum önnön változékonyságán keresztül mutatkozik meg a külvilág számára. Szabó T. Anna lírájának kedvelt témája, egyben Elhagy című 2006-os kötetének is meghatározó momentuma a nőiségnek, a test formális és funkcionális változásainak, valamint az anyaságnak a megélése. Talán leegyszerűsítő, ám lényegét tekintve fontos megállapítani, hogy a 2010-es Villanyban ehhez képest a megfáradt anya, a törődött nő elégedetlenségének ad hangot a lírai én: „Feledni gyermeket, szerelmet / megtagadni az engedelmet, / ne én legyek az, aki ad – / szeressem végre magamat”.

A Kerített tér olvasása során pedig világossá válik, az első személyű versbeszélő már alapvetően másként tekint identitásának fent említett vonásaira, s – a test mint „porhüvely, ami a lelket szállítja” metaforikát továbbgondolva – a nőiség itt hordozóvá való redukálódást jelent, ami az önmagát reprodukáló embergép létrejöttének egyik elengedhetetlen eleme csupán. A korábbi kötetek ismerete nélkül nem is furcsállnánk ezt a szemléletbeli változást, ugyanakkor – a kiterjedtebb komparatív vizsgálat igényén túl – érdemes megfigyelni a különböző szöveghelyeket az Elhagy című kötetből: „Fordul a kisbaba bennem. / tartani, védeni őket. / Vérmeleg fészek a testem”, míg a Kerített tér az Asszony című versében „te szülj, ne szólj”, az Évában „Eszem, utána engem esznek. / Szültem, és egyszer eltemetnek” (18.), a – Légy. – Vagyok.-ban pedig a versbeszélő önmegszólításon keresztül a kiábrándító valóságot vágja az olvasó képébe: „Fogd be és szülj, ha már muszáj” (23.). A testtapasztalat a legszemélyesebb intimitásból fordul át jól követhetően személytelen, szlogenszerűen összegző, közönyösnek ható kijelentések sorozatába. Nyilvánvaló, hogy a várandósság – távlatait tekintve még talán a lírai szubjektum számára – sem hasonlítható össze közvetlenül az azt megelőző és az azt követő állapotokkal, nem szólva az énkép folyamatos módosulásairól, az olvasó mégis megkérdőjelezheti azoknak a helyenként lélektelennek ható megnyilatkozásoknak az érvényességét, melyeket fentebb idéztünk.

A Kerített tér szövegszervező gondolatalakzata a fentiek tükrében a teremtés, a létrehozás; a versek nemes egyszerűséggel az élet és a halál misztériumának megértésére próbálnak érvényes magyarázatokkal szolgálni. A keresztény képzetkör egyik legalapvetőbb tanítása, a „porból lettünk, s porrá leszünk” pulzál és variálódik ciklusról ciklusra Szabó T. szövegeiben, ez a bizonyosság azonban nem elegendő, a lét és a semmi gyötrő kettősségéből, az egyszerre kint-bent egérfogásból (23.) végül mégiscsak a létbe vetettség tudata marad: „A van és a nincs között zuhanni: végleg: / ez kell neki. Hisz kiszámolta jól. / Akkortól mindegy, élek-e, nem élek. / Onnantól ő van. Rám szabott pokol” (62.).

A kötet vezérmotívumainak mindegyike a létezésre fókuszál: az illokúciós aktussal teremtő isten, a néhai paradicsomot idéző kert, a saját mulandó testével teremtő női princípium, az önmagunk jelenvalóságával szembesítő tükör – ezzel a néhány szóval is összegezhetnénk a versek mondanivalóját. Ebben a jól behatárolható szövegtérben nem igazán nyerhet kiterjedést más, csak „sok-sok sovány kar, sárga sápadt csíra” (51.), s ha nem is válik szűkössé, igazán kényelmesnek sem érezhetjük. Sőt, a költő időnként erőszakot tesz (magán és a versen): próbál valamiféle szakrális hangulatot teremteni a szövegek bizonyos körében, ám nem mindig képes kiváltani a kívánt hatást. A „hangya-lázat” szító angyal képe sokkal inkább érthetetlen, mint a Szent Mihály temploma előtt álló hétéves kislány, aki így sem hívja elő automatikusan az olvasóban a nagyság és a szentség fogalmait, de ebbe a sorba utalható akár az Éva vagy a Vérbeszéd című vers, külön figyelmet pedig a Nézd a nőt érdemel, amely a szőrápolás és a szőrtelenítés nehézségeit ecseteli, majd nem kis meglepetésünkre egy Énekek énekére rezonáló résszel zárul. E megszólalásmódban hitelt érdemlőnek a Hajtson a föld című verset tekinthetjük, amely a kötet címválasztása szempontjából is meghatározó, s a leginkább megszerkesztett Térrács-ciklusban kapott helyet: „Lőn este és lőn reggel: harmadik nap. / A szótól, mint a gejzír, mind kitörnek, / a föld alól sötétre nyomakodnak, / a semmiből, egyetlen szóra jönnek, […] égi parancsra ismétli magát / és szórja-szórja mind a sok magot, / vagyok, vagyok, egyszerű mondatát / ismétli egyre, hadar és dadog” (44.).

Mi hát a kulcsmotívumként funkcionáló kerített tér, s mi a térrács? Ha valóban meg szeretnénk fosztani a nyelvet a kifejezés szabadságától, azt mondhatnánk, nincs is másról szó, mint kertről és az ezt körül- illetve behatároló kerítésről. A fentebb kifejtett gondolatmenet függvényében ez a kert az éden groteszk, deszakralizált és miniatürizált mása, amit időnként a burjánzás, máskor pedig a rothadás von mindenható uralma alá. Egy apró zug a nagyvilágban, egy magánszeglet, a kontempláció tere, ami „felett is ott a teljes űr, / hideg holdak és forró csillagok” (49.) – égbolttal kerített tér maga a föld is. A kert a növények otthona, melyek létezése talán mégis evidensebb az emberénél, ösztönösebb és önmagáért valóbb: „szélre fényre rátapadva, / virágot tárva a napra, / nem tervezve, nem kutatva – / egyre készül csak: a magra” (46.). Önnön tudattalanságában is tudatosabb létforma Szabó T. Anna verseiben a növényi, amely nem kérdez, nem kutat, nem emésztik kételyek, esetleg férgek, mégis képes kiteljesíteni önmagát, így válhat sikerültebb teremtménnyé az embernél. Másrészt a címadó költemény a gondolkodásformákba, nyelvi kifejezésekbe való bezártságra is rámutat: „Puszta eszünkkel, csupasz szavainkkal / hálóba fogjuk a fogalmakat, / kijelentjük és körülírjuk őket, / mintha ezzel bármit is tehetnénk” (59.). Az isteni szó az ember szájából kihull, a jelentésképzés relevanciája megkérdőjeleződik, ezáltal pedig maga a nyelv működése kérdőjeleződik meg.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: fehér Dorottya, Kulter.hu, 2015. március 15.

2015-03-15 16:20:07
Bereményi Géza régóta várt önéletrajzi regénye elsősorban a gyermek- és ifjúkorral foglalkozik. Ismerős lehet nekünk ez a világ csodálatos filmjéből, az Eldorádóból, és Cseh Tamásnak...
Fordította: Győri László
Végre magyarul is olvasható Marcel Beyer nagy sikerű regénye, amelyben a Nobel-díjas Konrad Lorenz alakja elevenedik meg.
Hermann Funk először gyerekként, az 1930-as években találkozik...
Radnóti Sándor esztéta, filozófus könyve egy memoár helyetti memoár: személyes emlékekben bővelkedő portrék füzére, amelyek egy hosszabb interjúval kiegészítve mégiscsak kirajzolják...
Rajk Lászlóval, aki idén töltötte be 70. életévét, 2009-ben készített életútinterjút Mink András - ennek egy 2019-es beszélgetéssel kibővített, szerkesztett változatát adjuk közre...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ