A véletlen is segített, hogy minden összekavarodjék: a regény a Charlie Hebdo-merénylet napján jelent meg, és sokan úgy vélték, az Európát fenyegető muszlim veszélyre akar figyelmeztetni, vagy éppen iszlamofób gúnyirat. De hát egészen másról van szó. RADNÓTI SÁNDOR ÍRÁSA.

2022-ben François Hollande második elnöki mandátuma lejár. A választás második fordulójában a széljobb Nemzeti Front elnöke, Marine Le Pen áll szemben a mérsékelt Muzulmán Testvériség vezetőjével, Mohammed ben Abbesszel, akit kényszerűségből a szocialisták is támogatnak. Győzelmével véget ér a halálos áldozatokat követelő anarchia; a muszlim szokások, kultúra, hit felvétele nem kényszer, hanem előnyökkel járó opció. Mindazonáltal egyre többen behódolnak – a regény főhőse is.

A főhős az Houellebecq-hősök végtelen szövetéből van kiszabva, ahol csak a minta módosul, az anyag sosem. Alapváltozata az Elemi részecskék féltestvér-párja, az autisztikus és a – főképp szexuálisan – frusztrált, a nagy tehetség (gyakran zseni) és a tehetségtelen. Közös a végtelen kedvetlenség, életuntság, magányosság, amelynek hátterében az öntetszelgő fogyasztói társadalom áll. Nemcsak életrajzi párhuzamok késztetik az olvasót arra a megfigyelésre, hogy e lemagasztaló és felgyalázó, narcisztikus és provokatív variációk mind valamiféle szellemi önarcképek. Goncourt-díjjal koszorúzott, s szerintem is legjobb regényében, A térkép és a területben (magyar címe – talán a széphangzás miatt – A térkép és a táj) a két főalak egyikét, a híres írót Michel Houellebecqnek hívják. (Igaz, a szerző nem tudván ellenállni annak, hogy kedvét lelje alakmása bomló és rothadó hullájában, belesző a történetbe egy ötlettelen és banális bűnügyi szálat, amivel aztán el is rontja az egészet.)

A Behódolás hőse, François a típus szélsőségei között foglal helyet. Az alapötlet, amely – ha hihetünk az írónak – előbb volt meg, mint az egész iszlám-szál, hogy az irodalomtörténész egyetemi tanár Huysmans-specialista, aki nagyigényű doktori disszertációjával az irodalmi dekadencia egyik vezető képviselőjéből katolikus hitvallóvá és oblátussá változó francia íróról (1848-1907) mintegy kimerítettnek tekinti élet-lehetőségeit. Néha ír egy-egy rövid cikket, tanít a Sorbonne Nouvelle-en, egy-két szemeszteres szexuális kapcsolatba kerül egy-egy diáklánnyal, akik rendszerint a nyári szünet után szakítanak vele, mert „megismertek valakit”. Utolsó szeretője, Myriam kivételesen valóban szereti, de ő sem tud áttörni az apátia és a kelletlenség falán, és a politikai fordulat hatására családjával – zsidók lévén nem érzik magukat biztonságban – Izraelbe emigrál. A gyöngéd levelek fogyatkoznak, s végül ő is megismer valakit. Mint az író más regényeiben, itt is meghalnak a főhős elvált szülei (ezúttal gyors egymásutánban), és itt is alig érinti ez érzelmileg.

A beépített Houellebecq-sémákkal szemben, amelyek írásait kétségtelenül gyorsan felismerhetővé teszik, az újdonság itt nyilvánvalóan az irodalmi előd megnevezése és konfrontálása a másfél századdal későbbi európai helyzettel. Houellebecq ideologikus író, szinte mindig tézis-regényeket ír, negatív utópiákat, azaz disztópiákat. Stilizálatlansága, vagyis az az igénye, hogy történetei a lehető legközelebb álljanak a realitáshoz, arra kényszeríti, hogy művileg, szinte bürokratikus szigorral vágjon el minden szálat – minden mellékszálat is –, ami véletlenül vagy atipikusan valamiféle boldogsághoz, megnyugváshoz, örömhöz, föllélegzéshez vezetne. Nemcsak főhősei karaktere, hanem ez a körülmény is magyarázza művei végtelen sivárságát, amelyet kevéssé ellensúlyoznak provokatív viccei, idioszinkráziáinak önkéntelen humora (például a hippi-mozgalommal szemben táplált irracionális gyűlölete), vagy pornografikus hajlandósága.

Az író ideológiája a szokásos: a felvilágosodás halottnak nyilvánítása, az egyéniség (s ezzel persze minden moralitás) értékének kétségbevonása, a szabadság azonosítása a fogyasztói szabadsággal, s mint ilyen, semmisnek tekintése, a humanizmus visszavétele, az európai modernitás megvetése. Számos interjújában nevezi magát comte-iánusnak, első sorban azért, mert Comte nyomán kétségbe vonja, hogy egy társadalom életben maradhat vallás nélkül. Ebben a könyvében a középkori európai civilizáció fölényéről esik szó, s hősünk egy dél-nyugat-francia híres zarándokhely Fekete Madonnája előtt ekképp elmélkedik: „A román kor embere nem volt tisztában az erkölcsi bíráskodásnak, az egyéni bíráskodásnak, magának az egyéniségnek a fogalmával sem, s én is éreztem, hogy az egyéniségem szép lassan feloldódik a rocamadouri Szűz előtti egyre hosszabbra nyúló ábrándozásaim során.”

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Radnóti Sándor, RevizorOnline.hu, 2015. június 16.