A technika már megvan (Eső)

Aligha volt az utóbbi évtizedben Potozky László pályakezdéséhez hasonló siker a magyar irodalomban. Első kötete, az Áradás mind az erdélyi, mind a hazai kritikában jelentős figyelmet kapott. Második könyve meggyőzte híveit arról, hogy esetében nem mindennapi tehetségről van szó. Néhány kritikusa azonban – elismervén a fiatal szerző írói kvalitásait – némi fenntartással fogadta a rendkívüli műgonddal megtervezett könyvet.  Azt hangoztatta, hogy a kivételes alkotó, aki mindent tud az írásról, még próbálgatja a próza lehetőségeit, a szövegek teherbíró képességét. Magam ez utóbbi véleményekkel értek egyet.
A Nappá lett lámpafény három ciklusba rendezve öt-öt művet kínál. A tizenöt írás alapvetően folytatja az Áradásban felvillantott tematikai lehetőségeket. Folytatja és kiegészíti, hiszen a kötetben a realista s az abszurdba hajló elbeszélői hang, valamint a „mágikus realizmus” megoldásai elegyednek, s hozzák létre – bizonyos balladás-tömörítő eljárások segítségével – a sajátos Potozky-módszert. Igaz, ez még sokat köszönhet (miként a fülszöveg is felhívja a figyelmet rá) Bodor Ádám, Tar Sándor, Hemingway, Vargas Llosa, illetve Cortázar művészetének, a figyelmes olvasó azonban rajtuk kívül egyéb hatásokat is felfedezni vél az ifjú író munkáiban: például a Kétezer-négyszázharminchármas esetében a kritika által emlegetett Sorstalanság-allúzió mellett a sovány leves behabzsolásában a Francia fogoly című Pilinszky-vers marharépa-evési jelenete is kísért.
Potozky László valamennyi novellája megszervezett írás; a textusok nem adják könnyen magukat. Szerzőjük maximálisan számít az olvasó partnerségére, hiszen több mű esetében az értelmezés nem könnyű feladat. A titokzatosság és a homályban hagyás a feszültség fenntartásának elengedhetetlen eszköze: a legjobb írásokban ezek arányban vannak egymással.
Potozky már az Áradás lapjain is vonzódott a perifériára szorult figurákhoz és a határhelyzetekhez. Nincs ez másképp az újabb ciklusokban sem. A Csendélet a bányatónál, a Gátépítők balladája, a Disznóölés, a Csomag a nadrágban variációi annak a kritika által korábban is észlelt jelenségnek, amely szerint az író műveiben gyakori a halálmotívum. „Potozky László írásai elsősorban is halálnovellák. Alig akad olyan a 19 rövid történet között, ahol ne egy vagy több halálra futna ki a sztori, de ezen kevés is, valamilyen módon, minimum átvitt értelemben érinti a pusztulás, a romlás, leépülés témáját” – mondta Darvasi Ferenc az Áradásról szólva. Potozky azonban nem depressziós alkat, aki a saját szorongását tárgyiasítja alkotásaiban. Nem; nála a kiváló íráskészségnek része a drámai hatásokra törekvés. A kötet eme első egysége némileg kapcsolódik az Áradás „szocionovelláihoz”, még akkor is, ha a történetek helyét-idejét nem is lehet betájolni. A meghatározhatósághoz legközelebb a Disznóölés áll: az „elvtárs” megszólítás valahová a Ceauşescu-diktatúra idejébe utalja a gyilkossággal végződő históriát. A Csomag a nadrágban történetében a börtönből való, Déry Tibor Szerelemjére emlékeztető szabadulás, illetve a Trabant, a párthűség, az ellenzékiség, a téesz, a káder szavak kecsegtethetnének bizonyos referenciális olvasat lehetőségével, azonban Potozkynál az effajta kísérletnek nem sok értelme van. (És nemcsak azért, mert életkoránál fogva maga nem lehetett részese az ábrázolt világnak. Nála a vázolt eseménysornál mindig fontosabb a megírás módja, az írói eljárások professzionális működtetése. Jó példa erre a Kétezer-négyszázharminchármas című szöveg: ennek narrátora valamely koncentrációs tábor foglyaként a számmal jelzett fegyencben nem ismeri fel Jézust…) A „valóságból” kiinduló, annak tapasztalatait kamatoztató novellák között van még a Gátépítők balladája, s a harmadik egységbe sorolt Hámozott fatörzsek is. Mindkét szöveg gyerekekről szól, s tragédiába torkollik. Az árva cigány legények erőszakkal-gyilkossággal végződő fürdőzése, illetve a lövöldöző gyerekek valóságos halállal záruló, annak drámáját abszurd humorral enyhítő kalandja Potozkynak a realitástól előszeretettel elmozduló törekvéseire utal. Ilyen kísérlete A csirke is, amelyben egy haldokló galambot szorongató kisfiú és férfiakat fogadó anyja jelenik meg pusztán. E rövid textusban nemcsak a szereplők (társadalmi) hovatartozása nem derül ki, de homályban maradnak a lét alatti létezésben vegetálók vergődéseinek okai is. A lepusztuló környezet (gang, összebüdösített ágynemű, szellőzetlen, bűzös helyiség, skatulyányi szoba-konyha, jeges vizes lavór fölé guggoló anya) a gyerek érzékenységén keresztül láttatódik. A néhol már-már naturalista ábrázolást az asszony kegyes hazugsága úgy tartja földközelben, hogy ez által távolítja el tőle. A Nappá lett lámpafény egyik legnyugtalanítóbb darabja, a Csendélet a bányatónál pontosan mutatja a Potozky-féle technika valamennyi jellegzetességét: a reális közegből induló, attól azonban hamarosan ellendülő, ám ebben az eltávolodottságban bizonyos referenciákat mégiscsak megtartó, titokzatos összefüggéseket sejtető, de a titkokat fel sosem fejtő, a művet ez által lendületben tartó megoldást. A novella hatásosságát a narrátorpozíció növeli: az elbeszélő (tanár valamely iskolában) többnyire egyes szám második személyben mondja el a szorongató utolsó utazást. A lerobbant, lakatlan tájra érkező pár lassan haldokló nőtagjának szóló, egyes szám második személyű szövegben a világból kifelé tartó két ember szürreális motívumokkal terhelt története minden érzelgősségtől mentesen tárja fel a halál elől menekülni képtelen alakok exodusát. Az elhagyott bányató („Ha beárnyékoltuk a szemünk, elláttunk a túlsó partig, szemügyre vehettünk mindent, ami a kőbányából megmaradt, a csupasz, meredek fejtéseket, a munkagépek rozsdaette tetemeit, a lassan porladó kőhalmokat”) partján található házban a nő egyszer csak könyvtárszobára bukkan. Attól kezdve folyton olvas, nyomában lengedezik a „nedves lapok dohos szaga”, maga az enyészet. És noha Potozkytól távol áll minden direkt irodalmi utalás, a „túlsó part” emlegetése Nagy Lászlótól a Ki viszi át a szerelmet? soraira, a tutaj ácsolása Odüsszeuszra asszociáltatja az olvasót, az utazás pedig Baudelaire-t idézi. A szövegtelítettséget növeli a Krasznahorkaira emlékeztető folytonos eső. A konyhában tüzet rakó, majd minden mozdíthatót elégető férfi, a tájat és az épületet fokozatosan eláztató víz az e világiság teljes felszámolását jelzi. Az előbb csak térdig érő, később „a veranda tetejét”, hajnalra pedig „már a legalsó cserépsort nyaldosó” ár egyre terpeszkedve csakhamar mindent elönt. A narrátor nem menekül: tudja, nincs hova.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Karádi Zsolt, Esolap.hu. 2014. augusztus 25.

2014-08-25 16:20:07
DÜRRENMATT, FRIEDRICH
Fordította: Kurdi Imre
Az öreg hölgy látogatása mesteri dramaturgiájával, tragikomikus karaktereivel és sötét humorával a 20. század szorongó életérzésének emblematikus megtestesítőjévé vált. A darab, amely első bemutatóin a...
Bourdeaut, Olivier
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Egy kisfiú meséli el családja titokzatos tündöklését és bukását. A tehetős család mintha a világon kívül élne, barátok, mulatságok töltik ki napjaikat hol Párizsban, hol spanyolországi villájukban. A szülők...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ