Reichert Gábor: A kronotoposz romjai (MŰÚT Online)

Már az is sokat elárul György Péter legújabb kötetéről, ha vetünk egy pillantást fő- és mellékszereplőinek névsorára. A hatalom képzelete című, Állami kultúra és művészet 1957 és 1980 között alcímű munkában ugyanis megdöbbentően magas azon írók, képzőművészek, értelmiségiek aránya, akik önkezükkel vetettek véget az életüknek. Kamondy László, az író Szabó István, Czibor János, Sarkadi Imre és mások — megannyi félresiklott életút, a kádári Magyarország tipikus történetei, amelyek — legalábbis a kötet olvastán úgy tűnik fel előttünk — minden esetben elkerülhetetlenül vezettek keserű végkifejletükhöz (a pontosság kedvéért tegyük hozzá, hogy Sarkadi halálának körülményei máig tisztázatlanok). De nem csak az ő esetükben beszélhetünk tragikus sorsról, hiszen a feledés, a kánonból való kihullás — rosszabb esetben a teljes egzisztenciális, szellemi és/vagy erkölcsi tönkremenetel — az idő előtt lezárult pályák mellett a többi, kötetben tárgyalt alkotót is elérte: Galgóczi Erzsébetet, Csurka Istvánt, Fejes Endrét, Kardos G. Györgyöt, Gáll Istvánt, Somogyi Tóth Sándort, Kokas Ignácot, Gruber Bélát — és rajtuk kívül még sokakat, akikről esik, és akikről nem esik szó a kötetben.

Ahogy a szerző fogalmaz, „[l]eginkább a kronotoposz romjainak, egy képzeletbeli múzeum kiállítási tárgyainak leírókartonjain olvasható önkéntelen kommentároknak” látja a kötetbe felvett írásait, „amelyeket a közös tér és az azonos időszak rendel egymás mellé, s nem egy nagy elbeszélésből való részesedés társadalomtörténet által determinált evidenciája.” (74) A múzeumi metafora igencsak jellemző György Péter kutatói attitűdjére: meglátása szerint ugyanis az 1957 és 1980 közötti időszak államilag tűrt, illetve támogatott művészetének változatos műfajú darabjai a rendszerváltás után szocializálódott nemzedékek számára már csak vitrinbe zárt múzeumi tárgyakként szemlélhetők, amelyek minden kapcsolatot elveszítettek a jelennel. Ennek a jelentésvesztésnek az okaként a kötet előszavában — némi aktuálpolitikai éllel — a Kádár-korszaknak a „neonacionalizmus nosztalgiája nevében történő visszamenőleges eltüntetése” jelenik meg (15), az elkövetkezőkben azonban — úgy gondolom, ebben az esetben üdvös módon — nem történik kísérlet a napjaink (azaz a 2010 utáni időszak) hivatalos közgondolkodása és a félmúlt művészetének elfeledése közötti ok-okozati kapcsolat felállítására. A kötet későbbi „bevezetőinek” — nagyjából a 111. oldalon kezdődő, az 1957-es Tavaszi Tárlatról szóló szövegig ugyanis jórészt a szerző elméleti-történeti pozíciójának újólagos, néhol már túlbeszéltnek tűnő meghatározásait olvashatjuk — állítása szerint a Kádár-korszak reprezentatív életműveinek gyors eltűnése elsősorban azzal magyarázható, hogy az 1980 utáni változások kihúzták a szőnyeget a megvalósult szocializmus kizárólagosságát elfogadó alkotói stratégiák alól. Az 1957 és 1980 közötti évtizedek művészeti nyilvánossága ugyanis akarva-akaratlanul hozzájárult az éppúgy társadalmi, mint művészettörténeti, irodalmi stb. paradigma fenntartásához azáltal, hogy implicit módon elfogadta az „itt és most” kádári alkuját — ennek az alkunak a felrúgása (a kötetben efféle gesztusként jelenik meg Esterházy Péter és Nádas Péter prózája, vagy Balassa Péter értekező szövegei) pedig rövid időn belül a művészet és a hatalom közötti konszenzus megszűnéséhez vezetett.

„A szocializmus […] nem a jövő kikényszerítéséről folyó szimbolikus beszéd, hanem a jelenben felépülő terek belakása, otthonossá változtatása” (151) — olvasható az Együttülők és munkára összejövők című, az 1957 utáni modern magyar építészetről szóló fejezetben. A mondat nem csak az építészetre érvényes: György Péter koncepciója alapján a tárgyalt irodalmi és képzőművészeti alkotások épp olyan „otthonosnak” tételeződnek kortárs befogadói rétegük számára, mint amennyire ugyanez a réteg ismerősen mozgott az újonnan felhúzott köztereken, társasházakban, lakásokban, amelyek sokak számára „az új élet keretét” (151) jelentették. A könyv egyik legnagyobb erénye, hogy főhőseit — az építészeti metaforikánál maradva — nem elsősorban a felépített terek megalkotóiként, hanem egyszersmind azok lakóiként is ábrázolja. „Társutasnak”, „kurzusírónak” bélyegzett — ebből kifolyólag pedig a szakma mai képviselőinek egy jelentős része által komolyan nem vett — kegyencek helyett olyan emberekként ábrázolja a tanulmányokban tárgyalt művészeket, akik érzékelik a számukra kiutalt keretek szűkösségét, eszközök vagy elhivatottság híján, esetleg jellembeli hiányosságok miatt azonban mégsem tesznek (tehetnek?) semmit helyzetük megváltoztatásáért.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Reichert Gábor, Muut.hu, 2015. aug. 22.

2015-08-22 13:28:24
SZAJBÉLY MIHÁLY
Csáth Géza varázslatos, sokoldalú művészi tevékenységének, megdöbbentő életútjának megítélése folyamatos változásban van. Legjobb ismerője és szakértője Szajbély Mihály, aki most megírta ,,régimódi" monográfiáját:...
Tolkien, J. R. R. (1892–1973)
Fordította: Szántó Judit, Koltai M. Gábor
A kötet a szerző fia, Christopher Tolkien rendszerező munkásságának gyümölcse: A szilmarilokból ismert történetek töredékes vagy alternatív kiegészítéseit adja itt közre mindhárom korból, változtatás nélkül....
Krasznahorkai László
Homéroszi meneküléstörténet képekkel és zenével

Annak, ,,aki menekül, éppen abban a világban kell léteznie, amelyik elől és amelyik miatt menekül" - olvassuk Krasznahorkai László új könyvében,...
Darvasi László
Képzeletbeli német kisvárosban időzünk, valamikor a romantika idején. Ködös, késő őszi napokon magyar sellőt szállítanak a településre. Csakhogy a lény elszökik, majd furcsa szerelembe keveredik a szénégető...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ