Gerliczki András: Elmeséletlen történetek (MŰÚT)

„A tekintetek fontosabbak, mint az események. Lehet, hogy ezt könnyelműség kijelenteni, de akkor talán nem, ha a tekintetek megőrzését azért tartom fontosnak, mert bennük rejlenek az események, csak el kell jutni a pillantástól az érzésig, az érzéstől a történetekig…” — olvasható Sándor Iván Követés című regényében. A fájón hiányzó több százezer történet egyikét kísérli meg összeállítani és elmondani Hevesi Judit könyve is. Mintha a megszólalás előtti — hónapokra, évekre, évtizedekre nyúló — készülődés tanúi lennénk a szövegek közelében. Reménytelenül messze még a nagy elbeszélés. A küzdelem itt és most a hangokért, a szavakért, az emlékfoszlányokért, a közös (és ugyanakkor mélységesen személyes) történet darabkáiért folyik. Aki e verseket papírra veti, minden sorában kísérletet tesz arra, hogy a címkékben megformált „tehetetlenség szavaitól”, a „befalazott emlékektől”, „lyukacsos történetektől” eljusson a felszabadító emlékezésig, a megtisztító beszédig. Emberi arcokat, sorsokat kell kiszabadítania a hallgatás, a nyelvet bénító kollektív felejtés fogságából. Küzdelem ez a haláltáborok utáni évtizedek nehezen múló amnéziájával, de nem a harc keménységével, hanem a hűség kitartásával: „csak azt figyelni / hogyan törik meg / elgyötört arcukon a fény / követni szüntelenül járásukat / kitalálni mi mindent felejtettek el / marad-e elmeséletlen történetük…” (követés).

A nagymama álomképszerűen visszatérő alakja, a Dunába lőtt emberek, a parton maradt bakancsok és kabátok látványa, a számok és a csíkos ruha az a pár sornyi tapintható emléknyom, amely a formálódó szövegek hátterében a feldolgozatlan, feledésre ítélt történetről árulkodik. Néhány morzsányi nyers adat csupán, ami az el nem számolt életekből, a holokauszt áldozatainak hallgatásba burkolt sorsából, a „megszakított elbeszélések” (nyílt lapok) maradványaiból a személyiség számára hozzáférhető. „a drótokon túlról csak félhomály minden / aminek látványa tanúért kiált” — fogalmazódik meg az emlékezés és megszólalás nehézsége (és erkölcsi-érzelmi kényszere) az ő története szövegében. A kötet darabjait is az emlékezés munkája tartja működésben, a nem felejteni személyes érdekű, de mindenkire tartozó törekvése: „körülbástyázott történeteidet akarom / megérteni szótlanságodat”.

„Elakadó szavakkal beszélni mifelénk / nem szokás.” A kötet első mondatának, nyitó szövegének (szokás) megformálása még „szabályos”. A konvencióknak megfelelő teljes mondatokat hagyományos központozás tagolja, vázolva és imitálva azt a nyelvi-társadalmi szokás- és elvárásrendszert, amelynek közegében (és amelyhez képest) a kötet további darabjai megszólalnak. Hevesi Judit költeményei viszont nem képesek és nem is akarnak ehhez a szokáshoz igazodni. Nemcsak nyelvi közlésként, hanem lírai megszólalásként is szokatlan vállalt beszédmódja. (Rövid szövegtömbjei, sorokba tört, bizonytalan körvonalú, központozás nélküli írásai formájukat tekintve talán nem különböznek élesen a kortárs líra darabjaitól. Tóth Krisztina fülszövegének azonban mégis igaza van: „Ezek a versek semmiben sem emlékeztetnek a nemzedéktársak műveire.” Nem a tipográfiai megjelenésben, sokkal inkább a szövegalkotásban, a saját nyelv megtalálásának és megteremtésének küzdelmében látható Hevesi Judit versbeszédének egyedisége.) Nem is feltétlenül tekintendők verseknek ezek a szövegek, hiszen nem zárt kompozíciók, nem logikai ítéletek láncolatai, nem kész válaszok, nem magabiztos közlések. Ábrák talán, az önmagát, múltját, történelmét, identitását kutató öntudat rajzolatai. Szelíd törekvések az együtt cipelt-titkolt-felejtett múlt megnevezésére, s ha ezt nem lehet, akkor a hamis beszéddel szemben a tiszta hallgatásra. („Végül talán nem is mondok semmit / mert ünnepélyes pillanatokban / nem illik a dadogás / és mifelénk emlékezni különben is / egyenes háttal / szépen vasalt ingekben szokás.”)

Bármennyire is szelíd a könyvben megszólaló hang, határozottan és következetesen védi saját tisztaságát. Ez a tisztaság — a kötet lineáris olvasatát figyelembe véve — először nyelvi természetűnek mutatkozik, ám éppen a könyv fentebb idézett nyitó mondata kényszerít arra, hogy a nyelvhez való viszonyt, a közlés mikéntjét a személyiség öntanúsításaként, a teljes ember megnyilvánulásaként értelmezzük. Létérdekű tehát, ha Hevesi Judit úgy dönt, hogy beszélni fog akár elakadó szavakkal is, és mindenekelőtt emlékezni, hogy az emlékekből megidézett mama a könyv utolsó lapján fogadhassa a búcsút, a hálátlanok búcsúját.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Gerliczki András, Műút.hu, 2015. nov. 28.

Megjelent a Műút 2015053-as számában
2015-11-28 17:10:58
Dragomán György
A Jég megrázó novella a menekültekről, a befogadásról és a kirekesztésről.
Dragomán György művének illusztrációit a fiatal grafikus, Turi Lilla készítette.
Radnóti Sándor
Radnóti Sándor esztéta, filozófus könyve egy memoár helyetti memoár: személyes emlékekben bővelkedő portrék füzére, amelyek egy hosszabb interjúval kiegészítve mégiscsak kirajzolják szerzőjük életútját...
Radnóti Sándor
Radnóti Sándor esztéta, filozófus könyve egy memoár helyetti memoár: személyes emlékekben bővelkedő portrék füzére, amelyek egy hosszabb interjúval kiegészítve mégiscsak kirajzolják szerzőjük életútját...
RAJK LÁSZLÓ
Rajk Lászlóval, aki idén töltötte be 70. életévét, 2009-ben készített életútinterjút Mink András - ennek egy 2019-es beszélgetéssel kibővített, szerkesztett változatát adjuk közre kötetünkben. Gazdag életpálya...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ