Káprázatos, ahogy Szvoren Edina felismeri környezetében a családok normális életvitelét (ha van ilyen) bomlasztó jelenségeket, ahogy rövid szövegeiben föltárja az emberi kapcsolatokat romboló gesztusokat, magatartást, késztetéseket, viszont az is, hogy a részben bizonyára teljesen kitalált történeteket, a minimálisra fogott, a kezdetet és a befejezést/kifejtést gyakran elhallgató narrációjában részletes tárgyismerettel támasztja alá, lett légyen szó szabóműhelyről, gyümölcsfeldolgozóról, bányáról, cselgáncsiskoláról, méhészkedésről, alkalmi szülői látogatásokról, társkapcsolatokról. A kötet 29 elbeszélése zömmel első személyben előadott, sajátos ellen-Dekameron, aminek célja a minőségtelen élet, a kapcsolatok mögötti, valós testi-szellemi nyomorúság plasztikus megjelenítése.

Amennyire változatosak az elbeszéltekben ábrázolt szituációk, a hitelesítő dekoráció elemei, és bár a szövegben megszólalóról elsőre néha az se derül ki, hogy voltaképpen fiú-e vagy lány, annyira egységes az elbeszélő szólam. Szvoren Edina nem alakítja hőseihez a narrátor nyelvét, nem egyéniesíti megszólalásukat, amivel a kötet védőborítóján szereplő, Szvoren László készítette, Önarckép című intarziájának kisugárzását vetíti az elbeszélőre. Az első személyű beszámolók szerzői egy idő után ugyanis rendre kifordulnak a megmérgezett családi kapcsolatokból, mintha ujjaik mögül szemlélnék a másikat, hogy az ne láthassa meg szemükben az eltávolodást, azt, hogy a tekintetük elkalandozott a párbeszédtől és a látványtól egyaránt, és valami olyan apró részletre mered, azt nagyítja ki, ami más elbeszélő figyelmét aligha keltené föl. (Az is említésre méltó, hogy az Önarckép üzenete azonos a Sziveri János Bábel című kötetének borítóján szereplő, vélhetően azonos időben keletkezett Benes József-grafikáéval, vagyis egy kort meghatározó, általános érzést vetít ki.)

A finomra hangolt narráció, a különös mondatok olykor groteszk, abszurd vagy egyenesen bizarr jeleneteket tárnak az olvasó elé: „Egy-egy jól sikerült gyászbeszéd után Usak lejött a nappaliba, ölbe kapta anyánkat, és belehajtogatta a szennyeskosárba. Anyánk a fonott kosár résein, örömkönnyekkel a szemében pislog kifelé.” (57. o.) „Anyánk azt mondja, hogy az emberek szeretnek meghalni, mióta tudják, hogy Usak fogja írni a gyászbeszédüket. Aki az évszámait meg az életeseményeit már életében biztos kézben szeretné tudni, annak a nevét anyánk fölvezeti egy előfizetési ívre.” (60. o.) „Ha Usak már napok óta nem tette ki a lábát az emeletről, mert a gyászbeszédek csiszolgatásán kívül nem ért rá semmi másra, akkor anyánk megpróbál bemászni a kutyaházba, az ágyneműs fiókba vagy a mosógépbe…” (62. o.)

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Fekete J. József, Magyarszo.com, 2015. dec. 10.