Hogyan éljük túl a halottainkat? (Librarius)
(kiadvány: A vége)

Bartis Attila új regényében mit sem érzünk a karácsony negédes pátoszából, hazug csillogásából. Sőt fel se tűnik, csak a második olvasatban, hogy összesen ötször ünneplik meg a karácsonyt a könyv lapjain. Mindig csak ketten, a főhős és egy hozzátartozója: hol az anyja, hol az apja, egy szerelme vagy épp a lánya. S a hiányzó harmadikat, negyediket, majd ötödiket gyertya jelzi, mint egy közkedvelt dalban, de még ettől se lesz érzelgős Bartis karácsony-képe. Pedig a regény a túlélésről szól, arról, hogyan éljük túl a halottainkat ép ésszel és többé-kevésbé ép lélekkel. E tematikán belül kiemelt szerepet kap a karácsonyhoz is kapcsolódó gyermekvárás, a gyermek utáni vágy motívuma is, ennek érzelmessége azonban kevéssé tompított. A megszokotthoz képest annyi az eltérés, hogy itt most egy férfi sóvárog. (Figyelemre méltó egybeesés, hogy Térey János új verses regényében, A Legkisebb Jégkorszakban szintén egy férfi ábrándozik jövendő gyermekéről, s megszületésekor büszkén feszít: nyomot hagy, van már folytatása.) Bartis regényében is úgy tekint a főhős a gyermekre, mint aki által meghaladhatja önmagát, a létezés folytonosságába léphet át. Banális a gondolat, de a szerző ebben a művében bátran vállal fel közhelyes igazságokat, lektűr elemeket, melodramatikus helyzeteket és érzelmeket. Mint aki felismeri, az életünk tele van banalitással, ugyanakkor szélsőséges helyzettel, végletes indulattal, s ezzel kell, hogy kezdjen valamit. Amit szépíróként lelkiismeret-furdalás nélkül megtehet, az az, hogy megpróbálja a kríziseinket hatásvadászat nélkül prezentálni, tompított hangon beszélni róluk anélkül, hogy lemondana a maga kiküzdött védjegyéről, a szenvedélyességről. (S itt nem feledkezhetünk meg a szenvedély szó etimológiájáról, arról, hogy a szenved igéből származik.)

A továbbiakban néhány olyan írói eszközt jeleznék, amely meggátolja, hogy lektűrként vagy csak lektűrként olvashassuk A vége c. regényt. Az első, hogy Bartis gyakran megtéveszti az olvasót, vagy legalább elbizonytalanítja. Már a címadással becsap bennünket, hisz „A vége” baljós sugallata ellenére a mű nem zárul baljósan, igaz, happy end sincs, maximum valamiféle megnyugvás a sorsban. (Bezzeg az előző Bartis-regény, A nyugalom világából leginkább a nyugalmat hiányolhattuk! ) A főhős, Szabad András neve is kétségeket támaszthat bennünk: éppenséggel azt tapasztaljuk, hogy a főhőst megkötik, megbéklyózzák a körülményei és lelki kényszerei, s jó ideig csak a viselkedésében érzékelhetünk némi szabadságot, vagy inkább szabadosságot. Csak a regény második felére hisszük el, hogy Szabad András maga is alakítja az életét, mert megpróbál jelentést adni neki, ám a regény végére újra elbizonytalanodunk. S ha a felmenőinek, „dédapámszabadandrás”-nak, „Nagyapámszabadandrás”-nak és „Apámszabadandrás”-nak az életére, melankolikus magányára gondolunk, akkor kimondottan ironikusnak hat a névadás. A szöveg meglepetéstechnikája nemcsak a cím és a nevek adásában érvényesül, a regény folyamán végig megdolgoztat bennünket. Mind a történések értékelésében, mind a figurák vagy a viszonyok megítélésében folyamatos korrekciókra kényszerülünk.

Annyit azért leszögezhetünk – immár kétely nélkül –, hogy amíg A nyugalom című regényt az önsorsrontás, önrombolás, addig A végét az integritás kiküzdésének a regényeként olvashatjuk. Pedig az új kötetben is találunk veszedelmes, romboló és kiüresítő kapcsolatokat, de legalább annyi megtartó, megerősítő jellegűt is. Az új főhőst ezúttal nem Ödipusz-komplexus nyűgözi, hanem a gyász tartja fogva. A kamaszból ifjúvá serdülő fiú hat-hét év leforgása alatt három embert is elveszít: Imolkát, a gyermekkori „szerelmét” (bár Imolka inkább szexuális idol volt a számára), édesanyját és 4 évvel később apját. Az anya halála az, ami valósággal megbénítja, a múlt árnyává teszi. Ahhoz, hogy feldolgozhassa gyászát és bűntudatát (a túlélő mindenkori bűntudatát), újra és újra át kell élnie emlékeit. A szerző az idősíkok mozaikos váltásával érzékelteti a múltba való visszatérés rögeszmés kényszerét (és egy hangya-allegóriával a 149-150. oldalon közvetlenül is kifejezi ezt). A fiú kizuhan az időből, a gyűlölt valóságból, amely apjából – ’56-os forradalmárként – előbb hőst, aztán páriát és foglyot, végül megtört embert csinált, anyja életerejét pedig felőrölte. (Egy ideig attól tarthatunk, hogy a fiú anyai nagyanyja sorsára jut, aki „végigaludta” élete java részét.) A jelenbe és a valóságba groteszk módon majd épp az apa megbetegedése és halála fogja visszasegíteni. Ezúttal neki kell gondoskodnia apjáról, akivel a gyász éveiben csak kerülgették egymást. Apjától való idegenkedése a betegség előrehaladtával megszűnik, felszakad benne a keserűség, átadja helyét valamiféle kiengesztelődésnek a kétségbeesés, harag és bűntudat évei után.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Domján Edit, Librarius.hu, 2016. febr. 4.

2016-02-04 14:09:03
Kántor Péter
Kántor Péter különleges műfaja a képeket leíró vers. Születésnapi kötetében a húsz képet újraíró költemény olvasása mellett az eredeti festményeket is láthatjuk, az európai művészet remekműveit idősebb...
Szécsi Noémi
Szécsi Noémi regénye az 1848-as forradalom és szabadságharc utáni emigráció ismeretlen oldalát mutatja be. Miközben az emigráns forradalmárok különböző nyugati országokban intézik politikai ügyeiket, feleségeik...
Krasznahorkai László
Homéroszi meneküléstörténet képekkel és zenével

Annak, ,,aki menekül, éppen abban a világban kell léteznie, amelyik elől és amelyik miatt menekül" - olvassuk Krasznahorkai László új könyvében,...
Darvasi László
Képzeletbeli német kisvárosban időzünk, valamikor a romantika idején. Ködös, késő őszi napokon magyar sellőt szállítanak a településre. Csakhogy a lény elszökik, majd furcsa szerelembe keveredik a szénégető...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ