Hogyan éljük túl a halottainkat? (Librarius)
(kiadvány: A vége)

Bartis Attila új regényében mit sem érzünk a karácsony negédes pátoszából, hazug csillogásából. Sőt fel se tűnik, csak a második olvasatban, hogy összesen ötször ünneplik meg a karácsonyt a könyv lapjain. Mindig csak ketten, a főhős és egy hozzátartozója: hol az anyja, hol az apja, egy szerelme vagy épp a lánya. S a hiányzó harmadikat, negyediket, majd ötödiket gyertya jelzi, mint egy közkedvelt dalban, de még ettől se lesz érzelgős Bartis karácsony-képe. Pedig a regény a túlélésről szól, arról, hogyan éljük túl a halottainkat ép ésszel és többé-kevésbé ép lélekkel. E tematikán belül kiemelt szerepet kap a karácsonyhoz is kapcsolódó gyermekvárás, a gyermek utáni vágy motívuma is, ennek érzelmessége azonban kevéssé tompított. A megszokotthoz képest annyi az eltérés, hogy itt most egy férfi sóvárog. (Figyelemre méltó egybeesés, hogy Térey János új verses regényében, A Legkisebb Jégkorszakban szintén egy férfi ábrándozik jövendő gyermekéről, s megszületésekor büszkén feszít: nyomot hagy, van már folytatása.) Bartis regényében is úgy tekint a főhős a gyermekre, mint aki által meghaladhatja önmagát, a létezés folytonosságába léphet át. Banális a gondolat, de a szerző ebben a művében bátran vállal fel közhelyes igazságokat, lektűr elemeket, melodramatikus helyzeteket és érzelmeket. Mint aki felismeri, az életünk tele van banalitással, ugyanakkor szélsőséges helyzettel, végletes indulattal, s ezzel kell, hogy kezdjen valamit. Amit szépíróként lelkiismeret-furdalás nélkül megtehet, az az, hogy megpróbálja a kríziseinket hatásvadászat nélkül prezentálni, tompított hangon beszélni róluk anélkül, hogy lemondana a maga kiküzdött védjegyéről, a szenvedélyességről. (S itt nem feledkezhetünk meg a szenvedély szó etimológiájáról, arról, hogy a szenved igéből származik.)

A továbbiakban néhány olyan írói eszközt jeleznék, amely meggátolja, hogy lektűrként vagy csak lektűrként olvashassuk A vége c. regényt. Az első, hogy Bartis gyakran megtéveszti az olvasót, vagy legalább elbizonytalanítja. Már a címadással becsap bennünket, hisz „A vége” baljós sugallata ellenére a mű nem zárul baljósan, igaz, happy end sincs, maximum valamiféle megnyugvás a sorsban. (Bezzeg az előző Bartis-regény, A nyugalom világából leginkább a nyugalmat hiányolhattuk! ) A főhős, Szabad András neve is kétségeket támaszthat bennünk: éppenséggel azt tapasztaljuk, hogy a főhőst megkötik, megbéklyózzák a körülményei és lelki kényszerei, s jó ideig csak a viselkedésében érzékelhetünk némi szabadságot, vagy inkább szabadosságot. Csak a regény második felére hisszük el, hogy Szabad András maga is alakítja az életét, mert megpróbál jelentést adni neki, ám a regény végére újra elbizonytalanodunk. S ha a felmenőinek, „dédapámszabadandrás”-nak, „Nagyapámszabadandrás”-nak és „Apámszabadandrás”-nak az életére, melankolikus magányára gondolunk, akkor kimondottan ironikusnak hat a névadás. A szöveg meglepetéstechnikája nemcsak a cím és a nevek adásában érvényesül, a regény folyamán végig megdolgoztat bennünket. Mind a történések értékelésében, mind a figurák vagy a viszonyok megítélésében folyamatos korrekciókra kényszerülünk.

Annyit azért leszögezhetünk – immár kétely nélkül –, hogy amíg A nyugalom című regényt az önsorsrontás, önrombolás, addig A végét az integritás kiküzdésének a regényeként olvashatjuk. Pedig az új kötetben is találunk veszedelmes, romboló és kiüresítő kapcsolatokat, de legalább annyi megtartó, megerősítő jellegűt is. Az új főhőst ezúttal nem Ödipusz-komplexus nyűgözi, hanem a gyász tartja fogva. A kamaszból ifjúvá serdülő fiú hat-hét év leforgása alatt három embert is elveszít: Imolkát, a gyermekkori „szerelmét” (bár Imolka inkább szexuális idol volt a számára), édesanyját és 4 évvel később apját. Az anya halála az, ami valósággal megbénítja, a múlt árnyává teszi. Ahhoz, hogy feldolgozhassa gyászát és bűntudatát (a túlélő mindenkori bűntudatát), újra és újra át kell élnie emlékeit. A szerző az idősíkok mozaikos váltásával érzékelteti a múltba való visszatérés rögeszmés kényszerét (és egy hangya-allegóriával a 149-150. oldalon közvetlenül is kifejezi ezt). A fiú kizuhan az időből, a gyűlölt valóságból, amely apjából – ’56-os forradalmárként – előbb hőst, aztán páriát és foglyot, végül megtört embert csinált, anyja életerejét pedig felőrölte. (Egy ideig attól tarthatunk, hogy a fiú anyai nagyanyja sorsára jut, aki „végigaludta” élete java részét.) A jelenbe és a valóságba groteszk módon majd épp az apa megbetegedése és halála fogja visszasegíteni. Ezúttal neki kell gondoskodnia apjáról, akivel a gyász éveiben csak kerülgették egymást. Apjától való idegenkedése a betegség előrehaladtával megszűnik, felszakad benne a keserűség, átadja helyét valamiféle kiengesztelődésnek a kétségbeesés, harag és bűntudat évei után.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Domján Edit, Librarius.hu, 2016. febr. 4.

2016-02-04 14:09:03
Orbán Ottó (1936-2002)
Orbán Ottó a szó klasszikus értelmében költő volt, akinek költői működése elválaszthatatlan esszéírói munkásságától. Három esszékötete ma is izgalmas lenyomata a XX. századi magyar irodalom gondolkodástörténetének....
Orbán Ottó (1936-2002)
Orbán Ottó két regényes utazása olvasható ebben a könyvben. Az Ablak a Földre egy indiai utazás három hetének krónikája, amely először 1972-ben jelent meg, kibővítve 1989-ben. A Meztelen tenger a Szovjetunióban...
Tolkien, J. R. R. (1892–1973)
Fordította: Gálvölgyi Judit
A szerző posztumusz kiadású művét, amelynek története A Gyűrűk Ura mitológiai hátterét alkotja, apja halála után Christopher Tolkien szerkesztette könyvvé. A szilmarilok ,,az óidőkről, a világ első koráról...
Knausgård, Karl Ove
Fordította: Fordította: Patat Bence
A tizennyolc éves Karl Ove Knausgard az érettségi után egy északnorvég halászfaluban kezd önálló életet. Bár életében először tényleg távol van az apjától, a fizikai távolság sem feledteti a múltat, amely...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ