Pár éve nagyon nagy hatást tett rám a Jodorowsky’s Dune című dokumentumfilm, ami egy meg nem valósult filmadaptáció történetét járta körbe. A filmben nagyon sok különös gondolat fogalmazódott meg, melyeknek legtöbbször Alejandro Jodorowsky chilei rendező volt az origója. Egy ponton ő mond valami ilyesmit: „olyan élményt akartam elérni a filmjeimmel, mint az LSD, de az LSD nélkül”.

A Villa Negra egy művészeket tömörítő egyesület. Egy alkotói műhely, amelynek tagjai ugyan sokban különböznek – más és más stílusban  és művészeti ágakban alkotnak a festészettől a szobrászatig –, mégis találtak magukban közös vonást, ez pedig a művészet maga. Az egyesület tavaly ünnepelte fennállásának tizenötödik évfordulóját, mégpedig a Möbion című kötettel. A Möbion azonban nem egyszerűen egy tabló az alkotók munkáiról: Horváth Viktor az egyesület felkérésére regényt (kisregényt) írt a kiadványban szereplő alkotásokhoz. De nem is csak egyszerű kísérőszövegről van szó, Horváthot ugyanis megihlették a szobrok, festmények: szövege – szándéka szerint – szimbiózisba lép a más művészeti ágakba tartozó alkotásokkal, ezzel sajátos élményt nyújtva a befogadóknak. “A festmények és szobrok fotói hűen adják vissza az anyag szépségét és az alkotói koncepciót, a mellettük futó mese pedig nem a műtárgyakról beszél, hanem viszonyba kerül velük; [...] Nehéz meghatározni ennek a könyvnek a műfaját - regénykatalógus, katalógusregény -, de nem is ez a fontos, hanem a közegek társalgása, a fúzió, a találkozás, ahol valami életre kel”, olvasható az előszóban (3. oldal).

Hogy ez megvalósult-e, azt nehéz eldönteni. Érdekes kérdés, vajon számonkérhető-e az alkotó, ha valakiben nem gyakorol mindkét elem (a szöveg és a képek) ugyanolyan mérvű hatást vagy csak nem találja meg a kapcsolatot a kettő között (bár nekem is éppen e sorok írása közben sikerült kapcsolódást találnom a borító és a könyv szövege között).  Előfordulhat, hogy a vizuális ingerek dekódolása vagy valami más játszott közre abban, hogy leginkább a szöveg hatott rám, a képek pedig maximum tudat alatt, de akkor sem számottevő mértékben. (Persze ki tudja megítélni, mi mennyire hat rá tudat alatt?)

Egyvalamit azonban leszögezhetek: a Möbion olyasmit adott, amivel még nem volt dolgom. Hasonlóval már igen, de ilyennel semmiképpen. Egyszer talán hosszabban is ki fogom fejteni, mit gondolok, mikor sikeres egy szépíró, ha a fantasztikum területére téved. Horváth Viktor azok közé tartozik, akik az én szememben jól oldják meg a fantasztikum (írás)művészetükbe integrálását. Mert bár botorság lenne kijelenteni, hogy regénye sci-fi vagy fantasy, mégsem mehetünk el emellett az értelmezés mellett. Van ugyanis valamilyen története a Möbionnak, ami az úgynevezett Külső Hatalmi Birodalomban kezdődik, ami ősidőktől háborúban áll a Belső Hatalmi Birodalommal. A két Birodalom és lakói – az antagonisták és a protagonisták – eltérnek egymástól, és eltérnek a Lineáris Övezetet – amolyan köztes zónát – benépesítő, számtalan fajtájú „biomtól” is. A történetet a Külső Hatalmi Birodalom exarchája meséli el, aki a protagonisták támadására ébred, és alattvalóitól igyekszik megtudni, mi is történik körülötte. Horváthnak nem kell a szomszédba mennie, ha őrült ötletekre vágyik: vannak itt sziámi ikrek, bizarr kísérletek, űrhajók, komplett mitológiák, abszurd és már-már humorosnak is nevezhető agyszülemények. Az egész engem a francia képregények szürreális űroperáira emlékeztetett – lehet, innen ugrott be Jodorowsky –, de az alkotás szépen beleilleszkedik abba a bizarr irányzatba, amit akár Nemes Z. Márió egy-egy prózaverse, Bartók Imre vagy más, kortárs magyar szerzők képviselnek. A Horváth által kreált világ innovatívan és egyedien emeli be a sci-fi kellékeit, és hiába vált az egész őrülten kaotikussá, már-már értelmezhetetlenné – mind felépítésében, mind brutalitásában, elég csak elolvasni a katasztrophéról szóló leírásokat –, mégis ámulattal figyeltem, hová burjánzik még a szerző „őrülete”.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Prozanostra.com, 2016. május 31.