Fronthatás (Alföld)
(kiadvány: Hideghullám)

Marno János költészetével kapcsolatban a kritikák, tanulmányok sokszor a poétikai sajátosságok mellett (vagy helyett) azt vizsgálják, hogy a szerző milyen alapelvek, megfontolások alapján alakítja ki azt a poétikát, versbeszédet, nyelvi és logikai rendet, amely az egyes köteteket jellemzi. A háttérben egyrészt az áll, hogy olyan termékeny, sok kötetet felvonultató pályáról van szó, amelyben váltások, ala­kulások és visszatérések, megújuló és újrarajzolt mintázatok egyaránt érzékelhetőek, a módosulások jellege azonban a nyelvhez való viszony, a költészet természetéről való gondolkodás alapvető változását is feltételezi. Az epikus keretekre épített látomásos intellektualizmus, az olvasó számára rejtvényként működő, metaforikus versnyelv a kezdetektől jellemzi a Marno-lírát, azonban az utóbbi évtizedben ezt a megszólalásmódot a nyelv személyhez és testhez kötöttsége, a személyes történetek, emlékképek és tudati tartalmak elbeszélhetőségének kérdése ár­nyalja: az olvasó (a kritikus) számára úgy tűnik, hogy a szövegekben érzékelhető titokhoz, enigmához az alkotói szándék, műveltség, teoretikus alapállás megismerése és megértése során juthat közelebb. A szerző személyére, érdeklődésére va­­ló fokozott odafigyelés másik oka az lehet, hogy Marno maga is szívesen nyilatkozik saját álláspontjáról, reflektál a róla megjelent írásokra, így voltaképp nehezen hagyható figyelmen kívül a tudatosság, amely az újabb generációk számára „apafiguraként” feltűnő szerző szöveghez, poétikához való hozzáállását jellemzi. Az utóbbi években a Görföl Balázsnak adott interjúban (Görföl Balázs, Hűen az anarchiához, Jelenkor Online, 2014. július 31.), illetve a Bartók Imrével folytatott, a Ex Symposionban közzétett levélváltásban (A Walter White-szindróma a költészetben, avagy kényszerpályák a szabadság labirintusában, Ex Symposion, 2014/86., 1–25.) fogalmazott meg olyan szempontokat, amelyek segítségével az utolsó kötetek poétikája értelmezhető. Ilyen, a Marno-olvasáshoz iránymutatásként is használ­ható motívum az ún. „költészetutánzó költészet” elvetése mint poétikai alapelv; a kívül­állás élménye (hogy bár egyszerre többféle kortárs irodalmi paradigmával tart ro­konságot, de maradéktalanul nem sorolható be egyikbe sem); va­lamint az a ta­pasztalat, hogy a vers elsősorban nem a belső tartalmak, a tapasztalatok kifejezésének eszköze, hanem épp ellenkezőleg, a nyelv működése, a versírás folyamata juttat hozzá az érzelmi és értelmi tartalmak komplex kifejezéséhez, ezzel együtt pedig a megértéshez.

A 2015-ös Hideghullám versei megfelelnek ez utóbbi alapelvnek, és voltaképp folytatják, elmélyítik, nem pedig felülírják a pálya megelőző köteteinek, a Nárcisz készülnek (2007), A semmi esélyének (2010) és a Kairosnak (2012) a poétikáját. A ki­lenc ciklusba rendezett versek nagyobbrészt hiátusokkal, hasadásokkal, résekkel teli építménynek tekinthetők, ahol az olvasó feladata az üres helyek feltöltése, kiegészítése, valamilyen gondolati és emocionális tartalom konstruálása. Marno azon jel­­legzetes szerkesztésmódja, mely szerint a téma felvezetése, előkészítése helyett már a vers első soraiban cselekvéses, epikus szituációt vázol, itt is jellemző. Ahogy az is, hogy a befogadás elsődleges forrása a vers beszélőjének a figurája, a megértés lehetőségei szempontjából jelentőséggel bír a többnyire egyes szám első személyben megszólaló alany viszonyulása az általa (a mondandója által) teremtődő világhoz. A külvilág „leírása” helyett a különböző nézőpontokból való „körülírás” jelenti a megismerés lehetőségét, azonban míg a korai kötetekben a körülírás technikája a fragmentált, a hiba poétikáját működtető szerkesztésmóddal párosult, ad­dig itt épp ellenkezőleg, a részletező versbeszéd látszólag a tárgyak és történések pre­cíz lejegyzését szolgálja, a gondosan szerkesztett mondatok tematikus széttartása azonban inkább az éppen formálódó olvasat elbizonytalanítását eredményezi. Az ismétléses alakzatok, a mondathosszúsággal, a mondatszerkezettel operálás rendszerint átgondolt és kiegyensúlyozott: úgy tűnik, a beszélő és a tárgyak, a be­szélő és a másik viszonyának a végletekig árnyalt bemutatása, a versbeli világ gondos felépítése a tét. Azonban a vers egészében mindig inkább a jelentés szóródása, nem pedig a rögzítése tapasztalható, legyen szó a Pilinszky-féle kétsoros formákról (Egy költői kérdés; Egy szónoki kérdés), a József Attilára jellemző metaforikus építkezésről (Bronzkor; Pókhasúak), vagy akár a Tandori- és Petri-féle, nar­ratív jellegű szövegalkotásról (Kiürülten és kiürítve; Egy nehéz kő éj­szakája). Ugyan­így külsődleges, egyfajta keret a tárgyiasság jelenléte is a szövegekben: voltaképp nem valós objektumok felvonultatása megy végbe, hanem a tárgyak, a természet elemei, a tereptárgyak, a testek, a testrészek, sőt a szereplők me­taforikus jelentéssel történő felruházása történik meg. A tárgyak közötti viszonyok így voltaképp nem a tárgyi világ leírását szolgálják, hanem egy olyan képzeletbeli, álom­szerű tu­dati összefüggésrendszer feltárását teszik lehetővé, amely a vers alakulása során lé­tesül (Akt; Lakoma). Arról sincs szó, hogy a vers szerveződésének fo­lya­mata va­lamiféle traumatikus vagy emlékezeti valóság utólagos feltárására irányulna, vagy hogy a személyes történetek, az életanyag elbeszélését, a tudatból való felelevenítését, feltárását szolgálná. Annak ellenére, hogy a versek beszédmó­dja helyenként a traumaszövegek, a biográfiai műfajok technikáit idézi (például a Vasderes ciklus versei), voltaképp ez is csak keret arra, hogy Marno visszatérő té­májának – a világ és a világban létező én kölcsönhatásának – a kifejtése újra meg újra megtörténjen.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Nagy Csilla, Kulter.hu , 2016. június 11.

(Megjelent az Alföld 2016/4. számában.)

2016-06-11 16:51:39
Orbán Ottó (1936-2002)
Orbán Ottó a szó klasszikus értelmében költő volt, akinek költői működése elválaszthatatlan esszéírói munkásságától. Három esszékötete ma is izgalmas lenyomata a XX. századi magyar irodalom gondolkodástörténetének....
Orbán Ottó (1936-2002)
Orbán Ottó két regényes utazása olvasható ebben a könyvben. Az Ablak a Földre egy indiai utazás három hetének krónikája, amely először 1972-ben jelent meg, kibővítve 1989-ben. A Meztelen tenger a Szovjetunióban...
Tolkien, J. R. R. (1892–1973)
Fordította: Gálvölgyi Judit
A szerző posztumusz kiadású művét, amelynek története A Gyűrűk Ura mitológiai hátterét alkotja, apja halála után Christopher Tolkien szerkesztette könyvvé. A szilmarilok ,,az óidőkről, a világ első koráról...
Knausgård, Karl Ove
Fordította: Fordította: Patat Bence
A tizennyolc éves Karl Ove Knausgard az érettségi után egy északnorvég halászfaluban kezd önálló életet. Bár életében először tényleg távol van az apjától, a fizikai távolság sem feledteti a múltat, amely...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ