Lesüllyed-e a lélek majd a fenti mélybe (Litera)

Mire képes a gondolkodás ott, ahol a születés és halál közé szorult élet a mértékegység? Tóth Krisztina versei nyughatatlanul, szenvedéllyel keresik a kilépés pontjait, azt a helyet és pillanatot, ahol és amikor gondolkodásunk kiszabadítható rögzültségeiből – Tóth Krisztina Világadapter című, új verseskötetéről Nagy Gabriella írt.

Tóth Krisztina Világadapter című, most megjelent kötetében a legutóbbi, 2009-es Magas labda óta eltelt időben született verseket válogatta négy ciklusba. Ha csupán az eddigi, fontosabb verseskötetekkel (Az árnyékember, Porhó, Síró ponyva, Magas labda) vetjük össze a frissen megjelentet, ugyanazokig az alapkérdésekig jutunk, melyek Tóth Krisztina műveiben változó élet- és költői tapasztalatokkal telítődve továbbgyűrűznek, spirálisan egyre több síkot, szemszöget, érzékletet magukba foglalva, egyre kiterjedtebb és letisztultabb asszociációs hálóban és gondolati térben. Nincs fordulat, sem kiugrás, csinadratta nélkül szövi tovább a szálakat.

Ha a finom japán ecsetvonásokat idéző könyvborítón a hegyek stilizált vonalai fölött az épp fordulatot végrehajtó, kecses siklórepülőre tekint az olvasó, melynek szárnyát egy távolabbi repülő kondenzcsíkja érinti, farkát egy még messzebbi közelíti meg, ebben a képben, illetve ehhez képest – a versek tanúsága szerint a költői szándékkal megegyezően – óhatatlan pozicionálja magát. Mi vagyunk a repülők ott, a magasban, a törékeny test, ugyanakkor azonosak azzal, aki lentről néz, aki figyeli a gép, az ismeretlen tárgy távoli röptét – akár befolyással van a röppályára, az útirányra, akár hatástalan arra. A könyvcímet kölcsönvéve mondhatjuk, a költő világadapter, adóvevő, közvetítő, aki téren és időn túl veszi a jeleket, dekódolja, nyelvi formába önti, és továbbítja azokat. Azt, aki repül, fentről lenéz (égi másunk), valahonnan titokzatos irányítóközpontok irányítják (mi magunk lehetnénk-e azok), veszi, hol a leszállópálya, merre fedezhető fel élet, hol szabad a légtér, miközben időzónákon halad át, tereken hasít keresztül, látószöge mérhetetlenül tágasabb a miénknél. Valahonnan innen, ebből a nézőpontból kínál olvasatokat ez a kötet. (Megjegyzem, Tóth Krisztina címválasztása, mint a legtöbbször: kivételes. Egy több vagy sok jelentésű szó, szókapcsolat címként sokszoros asszociációs teret nyit.)

A zárt kötetszerkezet (négy ciklus, melyek fókuszában az idő és a tér kvantumfizikából ismeretes dimenziói állnak) összességében, távolabbról rátekintve mégsem kelti egy lezárt, behatolhatatlan, feltörhetetlen egész képzetét, mert föléhelyezkedik, rávetül egy kevéssé megfogalmazható, mindezen túli, újabb dimenzió, mely a nyelv határaiig jut, végsőkig feszíti, miközben Tóth Kisztina költészetére általában is jellemzően további univerziumok is kinyílnak a szöveg szubatomikus szintjein.

Meg tudja-e haladni, át tudja-e lépni a költészet az idő és a tér zárt koordinátarendszerét: felfeslik-e valahol a lineáris rend? Mire képes a gondolkodás ott, ahol a születés és halál közé szorult élet a mértékegység? Tóth Krisztina versei nyughatatlanul, szenvedéllyel keresik a kilépés pontjait, azt a helyet és pillanatot, ahol és amikor gondolkodásunk kiszabadítható rögzültségeiből, mindezzel párhuzamosan a szokatlan, ám termékeny szemszögeket s azt a felfedezni várt perspektívát, ahonnan villanásnyi időre feltűnik, érzékelhetővé válik a látszaton túli. Amint a Hogy vagytok?-ban „a háztűznéző alatt előjön / a kisházból a húgy- és szarszagú, / félbolond nagymama, és a levesbe nyúl”, „úgy villan cinkosan rád egy-egy pillanatra / barátaid arcáról a halál”. Miért idegen, sőt természetellenes időt „olvasni”, miért képtelen egy gyerek az óra számlapján kiismerni magát, létesíthető-e kapcsolat a telefon címjegyzékében tárolt halott szeretteinkkel, hazatalálsz-e a híd túloldaláról, ahol mindenki fatalabb, lebonthatod-e magad fölül romladozó házad, hogy viselkedik felnőtt kontextusban a szülői intelem: „Ne húzd az időt”, vagy „Ki ne fuss az időből”... A cikluscímadó és -záró Futamidőben, a „Mindenki elment” kezdősor folytathatatlanságára reflektáló („ezt a halott sort mantrázom percek óta”), a véggel való viszonyt létrehozni képtelen ént válasz nélkül maradó kérdések akasztják meg („Mit csináljak most, mit csináljak”), amelyek szintén a befejezés lehetetlenségéről adnak számot, amikor csak az elakadás pillantában beállt helyzetet lehet elismételni: „mindenki elment, ez van, mindenki elment”.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Nagy Gabriella, Litera.hu, 2016. június 12.

2016-06-12 17:58:27
Lispector, Clarice (1920–1977)
Fordította: Bense Mónika
Egy fiatal lány a dzsungelből Rio de Janeiróba kerül gépírókisasszonynak: vajon az ő ártatlansága lesz erősebb vagy a nagyváros nyüzsgése? Ezt a történetet meséli el Clarice Lispector, vagyis az a férfi,...
Davis, Lydia
Fordította: Mesterházi Mónika
Abszurd történetek a hétköznapokról
Lydia Davis különleges novellái megújították a műfajt, és a kortárs amerikai irodalom megkerülhetetlen figurájává tették szerzőjüket. A flash fiction koronázatlan királynője olyan egyetemes emberi tapasztalatokat...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ