Horváth László Imre új könyvébe nehéz belekötni. Különösen akkor,  ha az ember szívesen olvas szerelmes verseket. A kötetet ugyanis teljes egészében ennek a témának szentelte a szerző. Ez persze önmagában még nem elég a sikerhez. Ahogyan a fülszöveget jegyző Kemény István is rámutat: „a szerelem sokféle és ezt bajosan lehet egy versben összefoglalni”. Több versben összefoglalni viszont csak úgy érdemes, ha valamiféle átfogó koncepció (egy bizonyos történet, sajátos hangvétel vagy jellegzetes versforma, esetleg tematikus ciklusok rendje) érvényesül egy efféle – szerelmes verseket felsorakoztató – gyűjteményben. Leginkább azért, mert a szerelmi líra mint olyan önmagában képes egy adott költői világ egészének működését reprezentálni. Szerencsés esetben egyebek mellett éppen ezzel a célkitűzéssel találkozhatunk a szerelmi tematikát feldolgozó köteteket olvasva. Ebben az elvárásrendszerben A hajó, ami nőket szállított mindenképpen a pozitív példák közé tartozik.

Már az első vers olvasásakor hatásos – de nem hatásvadász – felütéssel találkozhatunk. A Júdás imája pontos, már-már kíméletlen foglalatát adja a soron következő szövegeknek és annak az igénynek, amelyből – a vers tanúsága szerint – születtek. „Harminc ezüst nélkül is / kiadlak, leírlak, / csak úgy magamnak.” Mindez tehát deklaráltan öncélú vagy legalábbis önmagáért való. Olyan értelemben, hogy nem a hagyományos szerelmi líra attitűdje körvonalazódik, nem a szerelem tárgyának megszerzése vagy meghódítása hajtja a lírai ént. De még csak nem is a szerelem elbeszélése, leírása, dicsőítése. Sokkal inkább egy (vagy több) szerelmi történet és a hozzájuk kapcsolódó (ön)megértés szándéka olvasható ki a vers soraiból. „Csókkal, soha ennyire, összeér / két szereplő, számodra a történet / átlátható, tiszta, nekem csak / ez az egyetlen pillanat. Nem tagadlak meg: örökre / én leszek, aki elárultalak.” Ez utóbbi sorokból pedig két másik, szintén a kötet egészét meghatározó elem vagy tényező is kiemelkedik. Az egyik az idő, tehát a szerelemhez mint érzéshez fűződő viszonyrendszer vagy állapot időbelisége, míg a másik az árulás ehhez szorosan kapcsolódó aktusa. Horváth lírájában e két dolog, az időbeliség és az árulás összekapcsolásának poétikai erejét a mulandóság adja.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Ludmán Katalin, Szépirodalmi Figyelő, 2015/4.