Elvéteni az időt (Kulter)

Nagy téttel bírt, hogy a tavaly Nemzetközi Man Booker-díjat nyert Krasznahorkai Lász­ló új, és többek között az egész életművét összegző regénye, melyben „viszszatér” a korai, világszerte hírnevet és szakmai elismerést is kiváltó művei helyszínére, a „sárba” és a „porba”, a kis délkelet-magyarországi szellemi-egzisztenciális nyomorba, vajon meg tud-e felelni a rá nehezedő elvárásoknak. És noha a Báró Wenckheim hazatér a szerző jól felismerhető védjegyeit ismétli meg (a hosszú, szug­gesztív mondatokat, az apokaliptikus alaphangulatot, az örökké várakozás, a bal­jós félkészség állapotát, egyben súlyos társadalombírálatot és a legtágabb értelemben vett nélkülözést, az ember metafizikai sóvárgását és magárahagyatottságát), sikerült valamelyest elmozdulnia arról az alapállásról, melyben folyton-folyvást valami fenyegetőnek a majdani bekövetkeztébe igyekezett bevezetni az olvasóit. Ebben a könyvében ugyanis a szerző már nem pusztán sejtet, és nem is a mű­vészet vakító fényességű olimposzáról tekint alá a kisvilágba, hanem bevonul a mai Magyarországra, és beváltja legnagyobb, legmélyebb félelmeinket, és kertelés nél­kül elmondja, hogy milyen óriási a baj ma idehaza. Mindemellett felmerül an­nak lehetősége is, miszerint a regényben végső soron bekövetkező kataklizma eset­leg egyfajta transzcendens beavatkozásra való ráhagyatkozásként is fölfogható – a regényt ismerve: korántsem magától értetődő istenbizonyítékként.

A regény helyszínének választott város azonos Az ellenállás melankóliája városával, noha a regény egy pontján maga a báró jelenti ki, hogy „ez nem ugyanaz a vá­ros” (219.), de ennek, így, dőlt betűvel szedve, túl kell mutatnia a báró hazatéré­sének kontextusán, mint ahogy ezek a kiemelések a szerzőnél általában valóban a szö­veg metaszintjére kívánkozó kijelentések. És amikor a város Polgármestere be­vezeti a hazatérő bárót egykori lakóhelyére, még inkább nyilvánvalóvá válik a kap­csolat: „ezek itt a híres Béke sugárúti villák, és ez a főút meg nem más, mint amit egykor az ön egyik őséről neveztek el, […] itt meg, fordította el megint a má­sik oldalra a figyelmet, nem más, mint egykori nevezetes zeneiskola-igazgatónk há­za, aki képzelje el a báró úr, még egy mozifilmnek is a főhőse lett” (217.). Eszter úr­ról van szó, és a néhai Wenckheim-sugárútról, vagyis az olvasó ismét ott találja ma­gát abban a „kifűthetetlen, huzatos barakkban” (Az ellenállás melankóliája, Mag­­vető, 4. kiad., 131.), ahonnan a szerző és elbeszélői egykor elmenekültek. A visszavezetés ebbe a világba azonban sokkal inkább bevezetés, szemben a korábbi, vonatkozó regények, a Sátántangó vagy Az ellenállás melankóliája bennfentes be­­szédmódjával, ugyanis a sokhangú, valóban bahtyini értelemben vett polifonikus, karneváli elbeszélésfüzér Wenckheim Béla Argentínából Bécsbe menekítésén, majd Magyarországra utaztatásán keresztül áll össze.

Mindez pedig egy több rétegű, sok-sok szereplőt megszólaltató, sokhangú szöveget eredményez, amelynek a báró hazatérése pusztán az apropóját szolgáltatja: a báró fényes kalapján tartja az olvasó a tekintetét, eközben pedig kézhez kap egy di­namikus-dialogikus, nagyon is aktuális leírást a mai magyarság átlagos állapotáról. Az együgyű, szerencsejáték-adósságokba keveredett Wenckheim Bélát a család bécsi ága menti meg a Buenos Aires-i börtöntől, és támogatja őt hazatérésében, mely­nek valódi apropója az, hogy meglátogassa gyermekkori szerelmét, Marikát, aki­re ő viszont, sajnálatos és végzetes módon, Mariettaként emlékszik. Az utaztatás az első pillanattól kezdve egyszerre komikus és tragikus, a báró mimóza, antiszociális, átlag felett érzékeny személyisége lehetetlenné teszi vele az elemi, érdemi kommunikációt. A szabó így képtelen méretet venni róla, mert az nem bírja az em­berek érintését, halkan beszél, és ha arra kérik, ismételje el, amit mondott, azt még halkabban teszi meg. Emellett pedig gyakorlatilag semmi másra nem vágyik, ki­zárólag magányra. A Bécsből a Keletibe közlekedő vonaton a kalauzok busás bor­ravalóért vállalják el a báró kíséretét, ami a magyar oldalra érve rögtön komédi­á­ba torkollik. A tétova magyar kísérő, nem értvén, hogy miből is áll az ő feladata és rendelkezésre állása, gyakorlatilag nem hogy a segítségére, de terhére lesz a bá­rónak: „Kezeskedik, hogy nem fogja zavarni senki, folytatta, amikor úgy jó húsz perc múlva visszatért, és egy »jajistenem«-mel lehuppant a szembenső ülésre […], s az­tán hosszan kifújta a levegőt, amitől enyhe fokhagymás kolbász szaga csapta meg a szemben ülőt.” (109.) Eközben a hazai, pontosabban a helyi bulvársajtó kü­lön­féle értelmezései látnak napvilágot a báró hazatérését illetően, melyek szük­ség­sze­rűen félreértelmezések. Azt remélik, hogy hatalmas vagyona elosztása miatt ér­kezik, már-már az új Széchenyiként gondolnak rá: „a kártyás báró hazafelé tart a Hawaii-szigetekről” (108.), mégpedig „egy adomány miatt tér vissza, mint igaz magyar, mert […] meg kívánja hálálni a földnek, amelyből vétetett, hogy a fia lehetett, s hogy onnan vihette szét a világban e föld hírét” (123.). Az újabb pletyka, ami történetesen igaz is, miszerint Marikát, gyermekkori szerelmét látogatja meg, két neki kül­dött levél folytán válik világossá, mire fel a boldogtalan nő rögtön helyi látványossággá és az irigység tárgyává avanzsál. Felbolydul az egész város, a vezetők beszédeket íratnak, a náci motorosok az Evita dallamát játszó dudákat szereltetnek chop­pereikre, és nagy ünnepséggel fogadják a bárót, ami viszont a báró személyiségéből fakadóan csakis blamával érhet – és úgy is ér – véget.

Adott tehát annak a lehetősége, hogy ez egy több rétegű hazatérés-történetté vál­jon, mely egyrészt a báróé, aki naiv és könnyes tekintetét örömmel futtatja vé­gig a magyar tájon, illetve a szerzőé is, aki újból magyar hangokat szólaltat meg: vissza a forráshoz, a szerelemhez, a hazához, ám már a regény elején meginduló kvá­zi-kerettörténetből is sejteni, hogy az egész majd túlmutat mindezen. Krasz­na­hor­kai mindenesetre a drámaiság tőle szokatlan vitalitásával készít egy dialogikus kor­rajzot, melynek bravúrja, hogy mindezt az egyes szereplők báróval való konfrontációján keresztül mutatja be. A nincstelenség határán élő kalauz szeme könnybe lábad a száz eurós borravalótól, a hervadó Marikából előbújik a szeretetre éhes nő, a városi középvezetőkből pedig a dörgölőzhetnék, a haszon- és hírnévszerzés, miközben a náci motoros banda is benne látja a hazafi megváltót. A városi vezetők min­denféle versenyeket szerveznek: „üvöltve-tüsszögő versenyt”, „csirkefarhát-ha­jí­tó versenyt” (154.), és közben mindenki meg van róla győződve a maga együ­gyű­ségében, hogy innentől fogva „más lesz minden” (76.). Mindebből pedig kiviláglik valami, ami mindannyiukban közös: a sóvárgás, a vágyakozás, a hiány, valami elemi metafizikai betöltetlenség. Ez a hiányra utaltság pedig a Sátántangó messianisztikus alaphangulatát ismétli meg egyfelől, Az ellenállás melankóliája fenyegető bomlását másfelől.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Makai Máté, Kulter.hu, 2017. május 8.

 

2017-05-08 19:48:33
BECKETT, SAMUEL
Samuel Beckett Watt című regénye különös olvasmány, cselekményét leírni szinte lehetetlen. Watt-tal történnek bizonyos dolgok, tesz bizonyos dolgokat, részt vesz bizonyos beszélgetésekben, majd a történet...
DÜRRENMATT, FRIEDRICH
Fordította: Kurdi Imre
Az öreg hölgy látogatása mesteri dramaturgiájával, tragikomikus karaktereivel és sötét humorával a 20. század szorongó életérzésének emblematikus megtestesítőjévé vált. A darab, amely első bemutatóin a...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ