A kötet többségében olyan epikolírikus szövegek gyűjteménye, amely a közösségi és egyéni történet tapasztalati mélyrétegeire, az idegenségtapasztalat kiszolgáltatottságára, a feszítő korlátok közt felgyűlt szabadságvágy mozgatóira kérdez rá bensőséges, személyes hangon.

Szabó T. Anna legújabb könyvének már a megnevezésével is komoly problémákba ütközünk, a bennfoglalt szövegek többsége ugyanis aligha nevezhető novellának, még a posztmodern metaforikusan szerveződő prózájának tapasztalatával a hátunk mögött sem. A Határ című kötet, amely a 2016-os Töréstesztet követően a második prózakötetként aposztrofált gyűjteménye a szerzőnek, nemcsak tematikusan, de nyelvi és műfaji értelemben is állandó peremhelyzetbe pozícionálja magát.

A Határ nem pusztán lírai hangvételű prózagyűjtemény, jónéhány szövegnél kifejezetten az lehet az érzésünk, hogy valójában verseket olvasunk: kimerevített lírai pillanatképeket vagy épp sodró lendületű benyomáshalmazok lazán rendezett körülírásait. Leginkább csak a kötetnyitó néhány történet és az utolsó ciklus darabjai szervesülnek rá valamilyen szilárdabb narratív vázra. A szövegösszetartó erőt sokszor inkább egy-egy önreflexív metafora, többrétegű kifejezés szolgáltatja, mint aNomád, perzsa című írás esetében, ahol a Felvevőszál, Keretszál alcímek váltakozásában rajzolódnak ki a turista vibráló nomádságélményének szőnyegmintázatai és az örök idegenségtapasztalat metaforájává növekvő „perzsaság”, ami egyik központi témája a kötetnek. De még a hagyományosabb felépítésű, a történetmondás igényével fellépő szövegegységek töredékei is inkább motivikusan szervezett mikrociklusként kapaszkodnak egymásba, mint a Kupleráj és amnézia éles vágásokkal tagolt apró elbeszélései, amelyek az elfojtások és kimondások, az emlékezés és felejtés élményei mentén kapcsolódnak.

A könyveben sokszor akár oldalakon keresztül is alig botluk igékbe, a nominális percepciókat sokkal inkább a ritmus, mintsem a narratíva szervezi. Az állítmányokkal együtt a nyelvtani kapcsolóelemek is kihullanak, még elmosódóbbá téve az értelmi határokat. Intenzív formaszerkezet, sűrű gondolatritmusok, és ismétlések jellemzik a Határ nyelvi szövetét. „Két pont között. Egyenes, görbe, egyenes. Üres sebesség, semmi nem vezérli, csak a belefúródás kérlelhetetlenségének élvezete, lassú-lassú-gyors-gyors […]”, írja a Be és vissza beszélője, aki mintha önmagát, illetve a szerző számos narrátorát is jellemezné a határmenti alagúton átrobogó vonat leírásakor. A történetek többségét nem a társadalomkritika, morális vagy ideologikus vektorok, de még csak nem is a történetépítés igénye vezérli, sokkal inkább a „kérlelhetetlen belefúródás” a nyelv mozgásaiba, az észlelés ritmusába. Magában az említett „novellában” egy – feltehetőleg Erdélyből érkező –, a határon átrobogó és az idegenbe tartó vonatút kusza benyomásait rögzíti a narrátor, aki az idegenségélményt és a visszavágyódó nosztalgiát is nyelvileg jeleníti meg, saját szólamába jelöletlen idézeteket keverve Balassitól Vörösmartyn és József Attilán át Arany Jánosig, de székely népdalok, naiv közmondások és szólások is átmenet nélkül vegyülnek a leírások közé. A lírai jellegű sorok azonban nemcsak rejtett idézetek formájában bukkannak fel a kötet írásaiban: több helyen botlunk időmértékes töredékekbe, rejtett rímekbe, bújtatott verssorokba (pl. a Felfelé című írás rímes adóniszi kólonjai).

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Rédai Gergely, Kortársonline.hu, 2018. június 15.