Lektűrt tervezett írni, végül azonban valami egészen más született – árulja el Bodor Ádám, akinek Sehol címmel jelent meg új kötete. Az íróval a könyv kapcsán a változó erdélyi tájról, a demokrácia dilemmájáról, a hatalom titkairól, a nem célzásnak szánt atomrobbanásról, a gulág és a holokauszt emlékezetéről, Latin-Amerika tűzhányóiról, a belváros kényelméről és a levegős terekről beszélgettünk.

– Sorsdöntő pillanat volt az életemben, amikor egy nyári hóvihart követően először néztem le gerincéről északra, és megpillantottam Máramarost varázslatos fényeivel, sziporkázó égboltjával – írta korábban „régi szerelméről”, a Radnai-havasokról. Visszajár még ifjúkora színhelyére?

– Igen, évről évre visszatérek oda néhány napra, általában ősz elején, de ez már valami más. Míg a felhőktől övezett kevély ormok őrzik méltóságukat, alattuk a települések arculata – gondolok itt a hegyek lábánál elterülő egykor festői román és ruszin falvakra – alaposan megváltozott. Mindig is elmaradott, szegény vidék volt, ahonnan a rendszerváltás által teremtett lehetőségekkel élve megindult a tömeges elvándorlás Nyugat-Európa felé, onnan aztán a munkavállalók viszonylag tehetősebben tértek haza, építkezésbe kezdtek, ám nemcsak pénzecskéjüket hozták magukkal, hanem egy idegen ízlésvilág elemeit is, amelyekkel amott találkoztak, és most ráborították a hazai autentikus rusztikus kultúrára. Az egykor a tájba illő, fából, kőből épült települések ma felemás, olykor bántó látványt nyújtanak. Nehéz megszokni.

– Síelni is szokott még?

– Már csak mértékkel. És nem is a Máramarosba, hanem a Madarasi-Hargitára járok, ahol szállásadóim jóvoltából több mint egy évtizede, otthonos hangulatban tölthetek el pár hetet.

– A hóval borított táj, távol a városok baljós zajától a szabadság tereként tűnik fel az életében. A hegyekről visszatérve is meglelhető a szabadság?

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Ficsor Benedek, Magyarhang.org, 2019. június 17.