Tóth Krisztinával új kötete kapcsán inspirációról, líra és próza viszonyáról és az állatok méltóságáról beszélgettünk.

Új köteted történeteiből sorsokat, sorstöredékeket ismerhetünk meg. A hangsúly, szemben a Párducpompa inkább közérzeti szövegeivel, ezúttal főképp a magánéleten van. Miért?

A Párducpompa éppúgy válogatás volt az utóbbi évek anyagából, mint ez a könyv. Ott valóban erősebben fókuszáltam a válogatásnál a történetek társadalmi vetületére, itt azokat a novellákat igyekeztem egymás mellé tenni, amelyek személyes sorsokat, élethelyzeteket mutatnak be. Mögöttük azonban jól körvonalazhatóan felsejlik az a világ, amelyben ezek az emberek odajutottak, ahol éppen vergődni látjuk őket. Mintha a Párducpompa szereplőinek nyüzsgő tömegéből hirtelen ráközelítenénk egy-egy arcra és megnéznénk, ki is ő. Hogy hol él, mire vágyik, hová tart.

Számos korábbi novellád kapcsán sejthető, hogy a város forgatagában közlekedve merítesz a szövegekhez inspirációt. Utazás közben, orvosi rendelőben várakozva vagy éppen az utcán sétálva, mások számára talán elsőre fel sem tűnő, apró részletekből építed fel szövegeidet. Ezúttal azonban mintha nem ez a módszer dominált volna. Hogy dolgoztál most?

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Hományi Péter, Mindennapkonyv.hu, 2019. június 28.