Mi történik, amikor összegyűlünk ebédelni? Nem csak eszünk ilyenkor, mondja Roy Strong, akinek figyelemre méltó könyve, a Lakoma: A dúsan terített asztal története áttekinti a pazar lakomákat az ókori Görögországtól napjainkig. Újra és újra rámutat arra, hogy `az étkezés és minden, ami társul hozzá a státus és hierarchia - és persze a vágyak - meghatározásának eszköze volt, és mindmáig az, bármilyen formát öltsön is a társadalom`. Illusztrációképp Strong utazásra invitálja olvasóit, föltérképezve az ókori Róma lakomáit, amelyek, mielőtt dekadens kicsapongásba fulladtak volna (Caligula szerette az étkezést lefejezéssel fűszerezni), az étkezések kulturált szórakozás mintáinak számítottak. A keresztény kort és a reneszánsz időszakot, a szimbolikus egyházi szertartás udvari ceremóniává alakulását és az új módon hierarchikus világot, amely feledve a francia forradalom eszményeit létrehozta a 19. és a korai 20. század meghatározó eseményét, a vacsorapartit. Végül saját lehangoló korunkat, amelyben a hagyományos formák eróziója miatt ráfanyalodtunk a tévé előtti rágcsálásra, legelészésre és az étteremre, mint rangjelzéspótlékra, ami valaha a társadalom feladata volt. Strong a tudós éles tekintetével vizsgálja az étkezést, ugyanakkor kellemes és mulattató kalauz olvashatunke témakörben. Nehéz elképzelni, hogy bárki is lényegretörőbben tárná föl például a jómodor evolúcióját és jelentését (az udvari szertartástól a feltörekvők kirekesztéséig), az étkező feltalálását (amely állandó ebédlőasztalt igényelt), a cukor sarkalatos szerepét (mint barokk szobrászati eszközt) és a szakácskönyvek történetét. Mindenkinek, akit érdekel, hogy - sok egyéb közt - mit jelentett villát használni (eleinte státusszimbólum, majd, a kést kiszorítva, az egyetlen elfogadott eszköz az étel szájba helyezéséhez), tökéletes olvasmány a `Lakoma`.

Miért nem derül ki az igazság, mikor az ENSZ bevonul Ezt a könyvet akkor írtam, amikor a kilencvenes években az ENSZ békefenntartó misszióiról tudósítottam a világ különböző pontjain. Szomáliában, Haitin, Ruandában és Sierra Leonéban figyelemmel kísérhettem, ahogy a világ leghatalmasabb országai saját nemzeti érdekeiknek megfelelően manipulálták az Egyesült Nemzetek Szervezetét.

Bár a tengernek sok neve van, és gyakran váltogatja színét és hangulatát, a Föld felszínének háromnegyedét összefüggő óceán borítja. Földrajzi szempontból nézve ez a tény nem mellékes körülmény, hanem bolygónk legjellemzőbb sajátossága. Korunkban, amikor az utolsó talpalatnyi földre is igényt tart valamelyik kormány, és amikor az emberként való lét abszolút alapfeltételének az állampolgárságot szokás tekinteni, az óceán birodalma továbbra is radikálisan szabad maradt. Ezt a szabadságot több mint negyvenezer hatalmas tengerjáró hajó testesíti meg, amely a megszámlálhatatlanul sok kisebb partmenti vízi jármű között szinte minden szabályozás nélkül szántja a nyílt óceán vizét. Erre a negyvenezer hajóra nehezedik a nemzetközi kereskedelem szinte teljes súlya, gyakorlatilag a teljes nyersanyag- és készáruszállítás, amire szárazföldi életünk épül. Ezek az acélból készült, lassú és elképesztően hatékony behemótok már csak méretük és célszerűségük alapján is fenséges lények. De politikai és társadalmi szempontból sem közömbös - nemcsak azért, mert ez az ősidők óta létező végtelen sivár pusztaság emlékeztet arra, hogy milyen volt egykor a világ, hanem azért is, mert jelzi azt, hogy mekkora, - talán a korábbiaknál is nagyobb - káosz elébe nézünk. Ez a megállapítás nem holmi vészmadárkodás, hanem a modern életnek egy ritkán látott helyről való megfigyelésből ered.

A könyv szerzője, Görög Ibolya 1987-től 1999-ig dolgozott a Miniszterelnöki Hivatal Protokoll Főosztályán. 1992-től mint protokollfőnök irányította, szervezte a kormány hivatalos rendezvényeit. Elméleti felkészültségét jelenleg a viselkedéskultúráról, a protokollról, a rendezvényszervezésről tartott előadásokon, írásokban hasznosítja, melyekben megosztja közönségével a - számos próbán szerzett - gyakorlati tapasztalatait is. Ebbe a sorba tartozik ez a könyv is, melyet kezében tart az olvasó. Egyfelől hagyományos illemtankönyvnek is tekinthető, hiszen a mindennapi viselkedés (köszönés, öltözködés, kommunikáció) helyes formáira vezet rá, de a könyv nagyobb részében a hivatalos viselkedés (a tárgyalás, konferencia, fogadás) szabályaival ismerteti meg az érdeklődő olvasót. Akinek pedig gyakran kijut a "vendég" szerepe, vagy aki hivatalból fogad vendéget, vagy akinek programokat kell szerveznie - a gyakorlati teendők megtanulásához kézikönyvként használhatja kiadványunkat. Igazi program- és forgatókönyv-minták is vannak a könyvben. Bár a viselkedési szabályok, a száraz tények is könnyen emészthetők, frissítőnek Szörbet gyanánt különleges sztorikat is felszolgál az olvasónak a szerző - a 13 év különleges történeteiből összeállítva. Állam- és kormányfők, miniszterelnökök, miniszterek, külügyminiszterek, kabinetfőnökök váltották egymást, miközben a protokoll maradt. És Görög Ibolya neve fémjelezte...

Coober Pedy a világ végén van. Vagy éppen a világunk közepén. Valós-valószínűtlen vidék ez, Ausztrália `vadnyugata`, ahol tonnaszámra búvik meg az opál a föld alatt, s ahol a kincsvadászat és a meggazdagodás lehetőségének bűvöletében több mint negyven náció él együtt. Akad köztük egykori ötvenhatos hős, volt ávós, a szerelemtől megégett ukrán férfi, vietnami veterán, SS-közlegény, osztrák kispolgár, görög kalandor...

Mióta tartják számon a balkezeseket? Hogyan vélekedtek róluk az évezredek során? Milyen út vezetett el attól a szemlélettõl, hogy a balkezesség ördögtöl való abnormális tulajdonság, a természetes elfogadásukig, amire csak az utóbbi évtizedekben került sor? A balkezesség ugyanis a történelem során inkább bünnek, testi hibának számított, s csak ritkán minösült elfogadhatónak, s alig néhányszor erénynek.