A kötet a 20. századi magyar zeneesztétika egy lehetséges narratíváját kínálja: megmutatja, hogy e zeneesztétika fejlődése miként illusztrálja a magyar filozófiatörténetben domináns szociologizáló hagyomány alakulását. E történetet a szerző a 20. században egymásra torlódó szociologizáló filozófiai módszertanok vezérfonalára fűzve beszéli el, s így mutatja meg, hogy miként kapcsolódnak a zeneesztétikai problémák koruk általános filozófiai problematikájához. A szóban forgó történet a pozitivizmus, a szellemtörténet, a marxizmus és posztmarxizmus csomópontjai köré szerveződik, anélkül azonban, hogy szakadozott lenne: a fogalmiság és a módszertanok különbözősége ellenére a csomópontok között az egyes személyek, problémák és olykor bizonyos értékelések is olyan kontinuitást teremtenek, amely a 20. századi magyar eszmetörténetben éppoly ritka, mint a társadalomtörténetben. A kötet azonban nem pusztán egy történetileg értékes hagyomány kanonizálására tesz javaslatot, hanem arra is rávilágít, hogy ez az örökség továbbra is megvitatásra méltó filozófiai és szociológiai kérdések megfogalmazására inspirál.
Jávori Ferenc, vagy ahogy sokan ismerik, Fegya, a klezmer spiritus rektora. Elsajátította majd megújította a jellegzetes zsidó hangszeres nép-zenét. Zenekarával, az 1990-ben megalakított Budapest...
A zeneszerző-életrajzok az esetek túlnyomó részében kevés izgalmat tartogatnak az utókor számára, Georg Friedrich Händel (1685-1759) pályája azonban e tekintetben is kivételesnek mondható....
