Nehéz megszámolni, összesen hány kép van ebben a gyönyörű kiállítású, vastag albumban. Én száznál feladtam, mert időnként megálltam, visszalapoztam, egyik vagy másik képnél hosszabban elidőztem, és a számolásba közben belezavarodtam. És ekkor még mindig csak a könyv elejénél jártam. Hatalmas életmű – ráadásul ami a két borító közé bekerült, töredéke csupán az egésznek. Kizárólag papírmunkák vannak az albumban – és ezekből is csak válogatás. Forgatom a könyvet, oda-vissza lapozgatok, figyelem a motívumok változását, évtizedekkel későbbi váratlan visszatérését, a gesztusok alakulását, s közben végig olyan benyomásom van – s ahogyan beszippant az album, ez egyre erősebb lesz –, mintha egy feltartóztathatatlan száguldásnak lennék a részese. Mindegyik kép előremutat, egy másik, egy következő felé, de az is visz tovább. Akárha egy üstökös száguldana a semmiben, hatalmas csóvát húzva maga mögött.

Ez így persze roppant patetikusnak hangzik. De hát Nádler művészete maga is patetikus, méghozzá a szó ősi értelmében. A pátosz a szó eredeti jelentése szerint valaminek az elszenvedését jelenti, amikor az ember ki van szolgáltatva egy tőle idegen erőnek. Ami idegen, az belé költözik, az Én valaki – vagy valami – Másnak a terhét kénytelen hordozni. Akkor is így van ez, ha megbetegszik, és akkor is, ha valamilyen metafizikai élményben van része. Lapozgatom az albumot, nézem ennek a nagy életműnek ezt a hatalmas töredékét, és egyre feltűnőbb az idegenségnek az árnyéka, ami hol fenyegető, hol fölemelő, hol sötét, mint a föld mélye, hol sugárzóan fénylik. De mindig érezni az egyes művekben a Másnak a terhét, ezt az egzisztenciális súlyt. Az alkotó kéznyomát viseli magán mindegyik, és mégis, ezt a kéznyomot nehéz társítanom azzal az emberrel, akit Nádler Istvánnak hívnak, és akit évtizedek óta ismerek és szeretek. Így van ez minden nagy alkotással: a nagy mű előfeltétele, hogy az alkotó mintegy eltűnjék mögüle, a személyisége feloldódjon, ő maga puszta médiummá váljon, s amit a világban észlel és tapasztal, azt transzformálja valamivé, aminek már nincsen köze ahhoz, amit a saját világának mondhat. Nádler életműve mérhetetlenül személyes, és mégis, éppen a személyesség alakul át benne olyasmivé, ami túl van a személyesen.

Földényi F. László írását itt olvashatja el: https://bit.ly/3XLt7ZC//