Időről időre felmerült az igény egy átfogó, egységes szemléletű kiadványra, amely a magyar zeneművészet eddigi eredményeit mutatja föl nagyközönséghez szóló, könnyen érthető, élvezetes nyelven. Az elmúlt évszázadban több, jelentős munka is kikerült jeles zenetudósok tollából, most hirtelenjében Papp Viktor (Magyar Zenei Almanach), Szabolcsi Bence (A magyar zene évszázadai) és Dobszay László (Magyar zenetörténet) vonatkozó kötetei jutnak eszembe.

Anélkül, hogy az említett alkotók és dolgozataik jelentőségét kétségbe vonnám, sommásan meg kell állapítani, hogy ezen kiadványok adott szerző egyéni, ha úgy tetszik, szubjektív álláspontját tükrözik, amiből következik, hogy olykor, egyes vitatott témákban eltérő véleményekre jutnak. Ez még nem baj persze, de a múlt század végére már egyértelművé vált, hogy efféle összetett munkákat nem lehet egy (bármily jeles) tudósra bízni, jelentősebb és átfogóbb anyagok születhetnek teamben. Már ennek a jegyében születtek meg a Rajeczky Benjámin szerkesztette Magyarország zenetörténete kötetei, és jelen írásunk tárgya, a Képes Magyar Zenetörténet.

A Képes Magyar Zenetörténet, melynek 2., átdolgozott és bővített kiadása most a Rózsavölgyi és Társa Kiadónál jelent meg a napokban, egy 20 fős csapat munkája, s a szerkesztés fáradságos feladatát egyikük, Kárpáti János vállalta magára. A feladat hatalmas, ezért a népes alkotógárda a magyar zenei múltat huszonegy fejezetre bontotta, és ezek mindegyikét az adott téma avatott szakértője készítette el.

A 320 oldalas kötetben a szerzők számos olyan témát dolgoztak fel, melyeket korábban a(z úgymond) hivatalos zenetörténet kevéssé preferált. Így tényleg alapos elemzést olvashatunk, s önálló fejezet tárgya lett a korábban periférián említett magyar muzsikus, Bakfart Bálint, vagy olyan témák, mint a régi magyar táncok, a magyar cigányzene, vagy a Monarchia korának osztrák–magyar operettje. Kitágult a horizontunk.

Csak rögzítem, hogy a kötet három magyar komponista munkásságát tárgyalja rendkívüli részletességgel, Lisztét, Bartókét és Kodályét. Ezen elemzések a zeneszerzők életét, levelezését és alkotásaikat boncolgatva önálló monográfiaként is megállnák helyüket.

Minden ilyen átfogó munka legkényesebb területe a kortársak munkásságának elemzése. Ebben a kötet alkotói és szerkesztői a legkevésbé fájdalmas megoldásra törekedtek, igyekeztek mindenkit megemlíteni, abban bízva, hogy az Idő (vagy egy még későbbi bővített kiadás szerkesztője) majd kirostálja a kirostálandókat. Ugyanakkor az olvasó az egyes komponistákra jutó szavak, bekezdések mennyiségéből következtetni tud az adott alkotó megítélésére. Hasonlóan jártak a világhírű magyar előadóművészek (s főleg a kortársak) művészetének bemutatásakor is. Ebben olykor tetten érhetünk némi szubjektivizmust, de kétségtelenül jóval kevesebbet, mintha egyetlen tudós munkáját olvasnánk.

Egy ilyen sokszerzős munka esetében elkerülhetetlennek tűnik, hogy a különböző írások során ne adódjanak átfedések, így van ez most is. Így például Liszt neve a rá vonatkozó fejezeten túl a cigányzene és az előadóművészek elemzésén túl még Bartók és Kodály munkásságánál is megemlítésre került, s még jó tucatnyi hasonló példát tudunk találni.

Az igényes kötet a témának kijáró gondossággal került nyomdába, a „Nemzeti színház – nemzeti opera” fejezet 161. oldalon történő félbeszakadását kivéve semmi feltűnő hibával nem találkozhatunk. A rendkívüli tudásanyag rendkívüli illusztrációs kísérettel társult. A könyvet több mint 400 színes fotó, grafika, fakszimile levél- és kottarészlet teszi érthetővé és élvezetessé, s két CD-nyi válogatott hanganyag teljessé.

Fontos munka, ott a helye minden zenebarát polcán.

Forrás: http://www.momus.hu