Vannak a művészet világában tetőző vagy hanyatló periódusok - azok az évek azonban, amelyekben Robert Schumann az általa alapított és szerkesztett Neue Zeitschrift für Musik tanulmányait, cikkeit, kritikáit írja, a születés esztendői. Ez idő tájt - a 19. század harmincas éveiben - alakul ki a szó modern értelmében vett opera- és hangversenyélet, a zenei sajtó, a zenekritika és zenei publicisztika, az intézményes zeneoktatás, sőt az első kritikai kiadások - összkiadások - is ekkortájt születnek meg.

Schumann avatott tollforgató, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy egyrészt igazi hivatása a zeneszerzés, másrészt korának hű gyermeke, tehát nem idegen tőle az indulat, sőt a csapongás sem. Ezért írásaiban megfigyelhető bizonyos rapszodikus jelleg, ez azonban nem hiányosság, hanem szín, személyiségjegy, érték. Izgalmas élmény megismerni a megháromszorozott alkotói-kritikusi szubjektum alteregóit: a harcias Florestant, a szelíd Eusebiust és a kiegyensúlyozott Raro mestert. Az a körülmény, hogy az ő eltérő beszéd- és gondolkodásmódjuk érzékeny többszólamúsága az írásoknak finoman ellenpontos jelleget ad, arra is figyelmeztet, hogy Schumann szövegeit olvasni mindig személyes tapasztalat — hogy a kritikákon keresztül bizalmas közelségbe kerülünk a zeneszerző személyiségéhez.

A Schumann írásaiból válogató kötet régi adóssága a magyar zenei könyvkiadásnak. A többségében rövid, mindössze néhány oldal terjedelmű szövegek nemcsak a 19. századi zenei élet fontos dokumentumai, amelyek többek között Liszt, Chopin vagy Mendelssohn korabeli recepciójára vetnek fényt, hanem a modern zenekritika műfajának születését is nyomon követhetjük belőlük.

A Parlando 6.számában olvasható: https://bit.ly/2Vjg6rI//