kiadvány oldalanként
Zeneesztétika, zenefilozófia
,,Van-e a zenének nyelve? >>Nyelvszerű-e<< a zene? (...) Ha képesek lennénk is e kérdésnek világos értelmet adni, vajon volna-e rá általános válasz? 20. századi fejlődésével (...) összefüggésben felhozták, hogy a zenében véget ért a nyelvszerűség kora, s e tényállást hol felszabadulás-ként, hol veszteségként értelmezték. És ha igaz, hogy valóban véget ért a nyelvszerű zene kora, hogyan értsük ezt: a zene történelmi változásának a kifejeződéseként? Esetleg egy, nem csupán a zenét vagy akár valamennyi művészetet, hanem az egész társadalmat érintő történelmi kor-szakváltás kifejeződéseként?"

Albrecht Wellmer zene és nyelv viszonyáról írott kései nagyesszéje a zenefilozófiai gondolkodás széles körű problematikáját átfogó könyv. Wellmer szemléletmódját e műben egyfajta multiperspektivikusság jellemzi: egyszerre érvényesíti a nyelvfilozófia, a hermeneutika, a de-konstrukció és a kritikai filozófia szempontrendszerét, ugyanakkor mindezek kritikáját is ambicionálja. Könyvében a szerző előbb a zene és nyelv kapcsolatára vonatkozó tradicionális kérdéseket tekinti át, majd az esztétikai tapasztalat különböző formáit elemzi, illetve megvizsgálja, miként függ össze a művek reflektált tapasztalata nyelvi interpretációjukkal.

Wellmer (zene)esztétikai gondolkodására nagy hatást gyakorolt egykori tanára, Theodor W. Adorno. Adorno esztétikai és zenefilozófiai írásait Wellmer talán mindenkinél mélyebben is-meri, és lenyűgözően szuverén módon képes értelmezni, egyszersmind tovább is gondolni azok meghatározó fogalmait és problémáit. Ennek megfelelően Adorno esztétikája egyszerre képezi Wellmer könyvének fontos inspirációját és kritikai tárgyát.

Könyve utolsó harmadában Wellmer két zeneszerző, John Cage és Helmut Lachenmann munkásságát elemzi, s ezeken keresztül igyekszik bemutatni, milyen formát ölthet a zene nyelvszerűsége és a zene ,,hermeneutikai jellege" a 20. század második felében. Az Esszé a zenéről és a nyelvről az utóbbi évtizedek egyik legjelentősebb zenefilozófiai tárgyú munkája, amely a kor-társ zeneszerzés által felvetett kompozíciós kérdésekre is hiteles válaszokkal szolgál.
400 oldal
4990 Ft
A Mahler. Egy zenei fiziognómia Theodor. W. Adorno egyik legismertebb munkája, egyszersmind méltó párja a szerző zenefilozófiai főművének, Az új zene filozófiájának. Az először 1960-ban megjelent könyv jelentőségét két perspektívában lehet fölmérni: az adornói életművön belül, illetve a Mahler-recepcióhoz való hozzájáruláson keresztül.
Adorno már az 1920-as évek közepén, Alban Berg Wozzeck című operájának értelmezése kapcsán megpróbált kidolgozni egy olyan általános elméletet, amely egy mű (méghozzá egyetlen mű) közvetlen közelében marad. Másrészt még a hatvanas években is meg-megjelentek olyan elemzései, amelyek konkrét életművekkel foglalkoznak. Ennek kiemelkedő példája a Mahler-monográfia. A kutatás egyre inkább hajlik arra, hogy ebben a könyvben lássa Adorno zenefilozófiai működésének csúcspontját.
208 oldal
3490 Ft
Az új zene filozófiája sok tekintetben a 20. századi esztétikai és zenefilozófiai irodalom meghatározó alapműve. A szerző amerikai emigrációs évei (1940-1948) alatt íródott és 1949-ben megjelent könyv az előszó iránymutatása szerint A felvilágosodás dialektikájának ,,kidolgozott exkurzusa", arra tett meghatározó kísérlet, hogy a frankfurti iskola főművének elveit és belátásait átfogóan alkalmazza és próbára tegye a művészet, elsősorban a zene jelenségein.

Ebből adódóan e könyv igen komplex értelemben válik zenefilozófiává: egyszerre tartalmaz szakavatott és artisztikus elemzéseket konkrét zeneszerzési technikákról, konkrét művekről, fejteget izgalmas általános esztétikai kérdéseket, művészet-hermeneutikai problémákat úgy, hogy mindezt az észkritika és a felvilágosodás dialektikus történelmi folyamatának összefüggéseibe ágyazza.

Adorno szemében a zene a társadalmi igazság és hamisság hordozója: ,,a művészet formái pontosabban jegyzik fel az emberiség történelmét, mint a dokumentumok". A szépség helyére a műalkotás igazságtartalma lép - a mű így képes kognitív funkció ellátására. A művészet alakzatai saját logikájukat követve válnak a társadalmi igazságok (mint a szubjektum helyzete vagy a hatalmi struktúrák) megjelenítőivé - de sohasem a vulgármarxista értelemben vett közvetlen visszaadásává, tükrévé. A szerző mindezt a 20. század eleji zenei avantgárd történésein, s különösen Arnold Schönberg és Igor Stravinsky művészetén keresztül gondolja bemutathatónak.

Adorno életművének e meghatározó darabja mindeddig fájdalmasan hiányzott a magyar könyvkultúrából, s talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a magyar olvasóközönség előtt még ma is alig ismert a 20. század legnagyobb hatású zenefilozófusa. Az új zene filozófiájának megjelentetésével a magyar könyvkiadás régi, nagy adósságát törleszti.

240 oldal
3490 Ft
E monográfia az első olyan összefoglaló munka, amely szisztematikusan vizsgálja és értékeli az 1956-től 1989-ig tartó Kádár-korszak teljes zeneszerzői termését. Dalos Anna kötete elsősorban...
A Petőfi Csarnok alapítási évében, 1985-ben még senki sem tudhatta, hogy néhány éven belül megszűnik a második világháborút követően létrejövő kétpólusú világrendszer. A kortársaknak...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ